Gyülekező

Amikor jelentkeztem, hogy óvó néni legyek az előkészítőben, azt komolyan is gondoltam. Minden adandó alkalommal szinte elsőnek jelentkezem kísérőnek vagy felügyelőnek, vagy bárminek. Imádtam a gyerekeket, ezért sem volt kétséges a mostani kiránduláson való részvételem sem. Az iskola igazgatójával megbeszéltük, hogy én mint a kastély lakója lehozom a vasútállomásra azokat az elsősöket, akik olyan kalandvágyóak, hogy velünk tartanak.
Előző este mindegyikőjükhöz ellátogattam, hogy megnézzem minden rendben megy-e, nem kell-e nekik valami segítség, de többnyire maguktól boldogultak már. Végül is a szülők általában teljesen egyedül elküldik a gyereket, akiknek a társaik vagy maximum a tanárok tudnak segítséget nyújtani. De ebben az időszakban már megtanulnak saját maguk kicsit önállósodni. Pontosan ez a megfontolás vezetett ahhoz, hogy azt mondjam nekik, hogy nem szedem fel őket egyesével, nem teszek még egy ilyen szép kis túrát, hanem mindenki aki jönni akar, az háromnegyedre már a bejárat előtt legyen. A lelkükre kötöttem, hogy ha bizony nincsenek ott pontosan 45-re, akkor itt hagyjuk őket, és kimaradnak a buliból.
Én már tíz perccel a megbeszélt idő előtt ott lebzseltem egyetlen nagyobbacska táskával. A tágítóbűbájt pontosan ezért imádtam. Fel-alá sétálgattam, és persze mindegyik érkező kicsit mosolyogva fogadtam. Végül sikerült az elindulás, és a legmegbízhatóbb kis elsőst előre küldtem hogy vezessen, míg én hátulról figyeltem az összes gyereket, akik között volt aki magába fordulva csak az utat nézte, míg olyan is előfordult, aki megállás nélkül csak beszélt.
Kicsit megkönnyebbültem, amikor minden galiba nélkül megérkeztünk a vasútállomáshoz, és megpillantottam a kis előkészítősöket, amint egy csokibékát próbálnak elkapni. Egy kis féltékenységet is éreztem legbelül, ugyanis én kiskorom óta iskolába akartam járni, de nem engedtek és ebből a sok mókából kimaradtam.
Odasétáltam az igazgatóhoz. - Mi meglennénk - mosolyogtam elnézve a kisebb tumultust.