Csend van, rémisztően nagy csend, rendellenesen nagy csend, itt valami nem stimmel. Hunyorogva pillant ki az ablak leeresztett redőnyének falapjai között. Árad be a napsütés. Ennek máskor megörült volna, ám most megőrül. Felpattan az ágyból, kapkodva rángatja magára a vékony, nyári farmert, a következő pillanatban már a pólója is rajta feszül. Borotválkozni, kávézni, bepakolni? Ezekről szó sem lehet, különben lemarad a vonatról. Bedobál egy táskába pár kezébe akadó törölközőt, meg néhány alsónadrágot, pólót, nélkülözve a gondos válogatást és hajtogatást, aztán már csak azt látjuk, hogy lélekszakadva rohan a pályaudvar felé. ~ Nem, a vonat még nem mehetett el, látnám a mozdony füstjét. ~ Nem nyugtatja meg saját érvelése, pedig igaza van. A vonat még áll, a lurkók most szállnak csak fel vagy épp búcsúzkodnak. Lelassítja a tempót, de azért energikusan veszi át az irányítást. Messziről kiabál a másodikosoknak, hogy itt van, nem kell aggódni, ha esetleg valaki megtette volna. Szemei karikásak a mai éjszaka hatása miatt. Telihold volt éjjel, ez mindig megzavarja az érzékelését, meg az alvási ritmusát, nincs mit tenni. Már csak sietősre finomított lépteivel éri el a peront, ahol összeszedi a még ott lebzselő kisdiákokat, hogy felterelje őket a gőzmasinára. Utolsó ellenőrzés megvan-e mindenki, miközben köszön a kollégáknak is, az igazgató felé pedig szánakozva tárja szét karjait.
- Sajnálom, elaludtam kicsit. - Borostás ábrázata árulkodik róla, hogy a valóságot nem ferdítette el túlságosan, de lényeg, hogy nem maradt le. Ha már nincs senki a peronon, csak akkor száll fel ő is. Végre megnyugodhat, már nincs min aggódnia, hacsak nem azon, hogy ketten az osztályából összevesznek az ablak melletti helyekért. A gyengébbik, de okosabb felet egy csokival vigasztalja, ami véletlenül maradt valahogy a zsebében, különben már nem lenne ott. Aztán keres egy üres helyet magának, táskáját a polcra lebegteti, a feje fölé, majd leül. Behunyja a szemét, hogy némi szunyókálással pótolja az alváshiányát.