Dominic
Ágoston színre lép...

*Pirosló arccal, mindkét kezemben jól megpakolt bőröndökkel kecmeregtem föl a vonatra, amely ha minden jól megy elvisz a mágustanodába. Már napok óta izgatottan vártam, hogy én is bekerülhessek és elkezdhessem tanulmányaimat. Mégis olyan szörnyűek voltak az előkészületek... Totál kiborított. Gondolj csak bele, anyukád és te összeszeded a legfontosabb holmikat a szobádból! Mivel mugli [igen, asszem ezentúl így kellene beszélnem a többiekről] kütyüket nem hozhatok be, kénytelen vagyok a képregényeimre, könyveimre, újságaimra hagyatkozni. Ezeket követi egy halom emléktárgy és kellék, melyek a tanulásban segítenek majd. És a ranglistámon az utolsó helyen álló ruhadarabok, abból is elég sok.
Hogy fogom én ezt kibírni?! Ennyi időre még sosem mentem el otthonról... És mi lesz a szobámmal? Remélem nem verik szét, amíg távol vagyok. Jövőre már levédem valami tuti riasztóbűbájjal, hogy ne mehessenek be. Akkor aztán nyugodt lennék.
A szokásos szituáció: anya mosolyog és könnyezik, apa büszkén mellette, a tesóim pedig ravasz tekintetüket rám szegezve bámulnak. Én csak szégyellősen integetek a vonat ablakából. A helyemen ülök, a cuccaimat már elrendeztem magam körül, így kényelmes útnak nézek elébe. Aztán, amikor elérkezett az idő, a személyvonat kipöfögött a pályaudvarról. Ki, az ismeretlenbe...
Nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt az utazás alatt. Egy ideig unott arccal bámultam kifelé a fejemből, legtöbbször a kilátást csodálva. De mivel csomó szántóföldön és erdős réten mentünk végig, amikre marhára nem vagyok kíváncsi, inkább elfeküdtem az üléseken és szundítottam egyet. Mellettem úgysem ült senki... Az utolsó pillanatban riadtam fel, amikor megállt a vonat. Ijedten az ablaküveghez pattantam és az állomás nevét kiíró táblát kezdtem keresni. Miután megtaláltam, sietősen, már-már kapkodva elhagytam a vagont.
Nem utaztak túl sokan aznap a faluba, ezért nyugodtan kihajíthattam a peronra a bőröndjeimet. Miután ezt megtettem, lelkesen én is leugrottam a vonatról, összeszedtem a motyómat és érdeklődve néztem körül.
~ Klassz hely! Mintha kirándulni mennék! ~
Egészen megnyugodtam. Persze azért a szívem még mindig dobogott, de már nem annyira. Felvettem a táskáim, s gurulós bőröndjeim magam után húzva terepszemlét tartottam. Úgy éreztem, mintha szabad lennék. Mintha nem sietnék sehová sem. Furi. Odabattyogtam az egyik padhoz és leültem, mert ezzel a sok cuccal a hátamon nem sokáig bírom, a végén még megizzadok. Azt sem tudtam, merre kell menni, amire már anyát is figyelmeztettem, de ő azt mondta, könnyen odatalálok. Na, persze... De már nem vagyok olyan kicsi, majd megkérdezem az egyik pénztárban, hogy mi a helyzet. Vagy...
~ Talán az a fiú eligazíthat. Egész barátságosnak néz ki... ~
Felkaptam a cuccaimat és odarohantam hozzá. Közben a hajam felborzolta a szél, szuszogtam, izgatott voltam és nem tudom, hogy mi ütött belém. *
- Hali! Te biztos egy diák vagy, ugye? Meg tudnád mondani, merre van az iskolához vezető út?