Magam se tudom, miért pont most, de egy furcsa és erőteljes érzés lett úrrá rajtam nem régiben. Úgy éreztem, hogy azonnal meg kell látogatnom a bogolyfalvi játszóteret. Így kerültem hát ide, de kissé elveszettnek érzem magam, hiszen nincs senki olyan sem itt, akár egyáltalán látásból is ismernék. Pár percig csak egy helyben állva nézelődök jobbra-balra, hátha találok valakit, akivel szórakozhatnék kicsit. Az iskola elég fárasztó, de úgy hiszem meg is érdemlem ezt a kis kikapcsolódást. Hamarosan meg is pillantok egy az egyik padon, egy magányosan ülő fiút. Nem lehet sokkal idősebb nálam, bár így elsőre nem tudom megállapítani. De mindenesetre a körülményeket megvizsgálva, minden szempontból tökéletesnek tűnik, így érdemes lenne megszólítani. El is indulok felé, majd mikor elég közel érek, megszólítom.
- Szia! Szabad itt melletted ez a hely?
Nem a legjobb ismerkedős szöveg, de talán kezdésnek megteszi, a többi majd jön magától, hiszen az első benyomásból derül ki minden.

Talán éppen félálomban lehetett a fiú, mert eléggé furcsán nézett rám és nagyokat pillázott, mikor megszólítottam. Nem akartam megzavarni az alvásban, bár mentségemre szóljon, nem gondoltam volna, hogy éppen alszik a srác. Mindenesetre megpróbálok átsiklani ezen a dolgon, hiszen akár naphosszat vitázhatnék magammal. Le is ülök a fiú mellé, de a hangja elég szomorkás, lehet, hogy mindig ilyen, de azért, jobb ha rákérdezek a dologra.
- Köszi! Minden rendben? Olyan kedvetlennek tűnsz. Csak nem bántott valaki?!
Persze ezernyi más oka is lehet, ha egyáltalán valóban szomorú, de ez jutott legelőször az eszembe. Jobb, ha nem türelmetlenkedek tovább és megvárom a válaszát, mert még a végén kellemetlen helyzetbe hozom.

A fiú őszintének tűnt, így megnyugodtam, hogy nincs semmi lelki problémája, csak a meleg miatt bóbiskolt el.
- Hát nem is csodálkozom, valóban elég nagy itt a hőség.
Még úgy is nagyon meleg van, hogy a pad a fa alatt található. Gyakran kívánom azt, hogy bárcsak újra tél lenne, de aztán rájövök, hogy minuszokat még jobban utálom, mint ezt a kánikulát. A fiú bemutatkozik, majd kezet is nyújt, mint azt ahogyan azt ilyenkor illik.
- Én Gergő vagyok. Örülök a találkozásnak.
Nyújtom én is a kezemet, hogy én is eleget tegyek a hagyományoknak.

Figyelmesen hallgatom végig David szavait, bár én nem igazán emlékszem rá, hiszen általában a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva. Viszont most, hogy így mondja. Kezd derengeni valami.
- Lehetséges... Akkor ezek szerint te is elsős vagy. Viszont be kell valljam, én nem igazán emlékszem rád. Mi a házad? Én navinés vagyok.
Úgy illik, ha előbb én mondom meg a saját házamat, így meg is teszem.

Kicsit el is pirulok miközben megbökdös David, hiszen elég kínos nekem, hogy én semmit sem tudok róla, pedig ő is elsős ráadásul navinés is.
- Valóban? Bocsáss meg, de nem ismerek túl sok diákot az iskolában még. Viszont most már az eszembe véstem.
Mosolyodok el barátságosan. Szimpatikus nekem David, szóval akár jó barátok is lehetünk. Ki tudja?

- Akkor talán nem én vagyok az egyetlen aki keveseket ismer az iskolából.
Kissé meg is nyugodtam, hogy akkor talán csak nem vagyok annyira szerencsétlen, mint gondoltam.
- Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy ezután mit fogok csinálni. Talán eszek egy fagyit vagy veszek egy kis édességet. És te? Mit fogsz csinálni?
Hátha valami közös programot is ki tudunk találni, mert nekem lényegében teljesen mindegy, mihez kezdek majd.

David kérdésére felcsillan a szemem, hiszen titkon reménykedtem, hogy velem akar majd tartani. Fel is pattanok a padról az izgalom miatt. Mellesleg amúgy sem tudnék már ott ülni, mert ez a hőség engem is kikészít.
- Ha gondolod, felőlem indulhatunk is.
Amúgy sincs más amit csinálni akarok itt a játszótéren, szóval legalább megpróbálhatjuk kicsit elviselhetőbbé tenni ezt a nagy meleget.

El is indult velem David, aminék én még mindig nagyon örülök. Nem minden nap ismerkedem meg új emberekkel, főleg azért mert én ilyen vagyok.
- Igen, ha ott van fagyi és nem fogyott még el.
Ismét mosolygok egyet, de több, mint biztos, hogy jut nekünk fagylalt bőven. Persze nem mindegy, hogy milyen ízű.

Lassan elballagtunk a cukrászdához. Kevés olyan jó érzés van, mikor a nagy melegből végre beérsz egy jól légkondicionált helyre. Az ember nem is akar onnan elmenni soha sem. David hamar meg is látja a fagyispultot, így igyekszek odasietni, hogy válasszunk fagyit.
- Remek! Nekem egy citrom, csoki lesz.
Kérem magamnak a fagylaltot a pultostól.
- Te milyet kérsz?

Gyorsan ki is pengetem a pénzt a fagyinkért. Ezután kicsit arrébb vonulok Daviddel, persze csak, ha ő is velem tart. Nem akarom megbántani a manót, meg lehet rám is rossz fényt vetne.
- Én hozzászoktam ehhez. Egyébként hasznos jószágok, bár nem szeretem, ha nagyon megkínozzák őket. Azért ők is érző lények. Leülhetünk itt az egyik szabad asztalhoz, ha gondolod.

Az asztalhoz leülve elgondolkodok David kérdésén. Eszembe jut, hogy talán ezért volt annyira lehangolt a játszótéren, de bizonyára úgysem vallaná be, még ha így is volna.
- Szerencsére még nem volt részem ilyesmiben, hiszen nem sok barátom van az iskolán belül. Akiben igazán megbízom, az a testvérem és ő biztosan nem egy álbarát. Miért? Mi történt? Meséld csak el, ha már itt vagyunk!
Barátságosan mosolygok a fiúra, hiszen a ennyit tudok tenni az ügy érdekében, hogy meghallgatom és esetleg adok neki tippeket a hallottak alapján.

Kicsit rosszul érzem magam, mert nem akartam ennyire nyomulós lenni.
- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni. Én tiszteletben tartom.
Bár tényleg rosszul esik a dolog, mert nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni, de remélem nem veszi zokon a dolgot.
- Természetesen, ahogy gondolod.
Végül gyorsan betömöm még a számba a hátramaradt tölcsért.

Felállunk az asztaltól és David kezet nyújt nekem búcsúzóul. Habozás nélkül nyújtom én is az enyémet.
- Rendben. Egyébként jól éreztem magam. Viszont, ha lesz időm és kedvem, akkor mindenképpen benézek a konyhára.
Kilépek az ajtón és elbúcsúzok még egyszer, hiszen valószínűleg, most külön úton megyünk tovább.
- Nos, akkor szia!