Az előkészítő bejáratán kilépve metsző szél fújta szét a hajam a szélkerék minden irányába. Fent álltam a lépcső tetején, és csak néztem a hajszálaim között az utat. Szemem már ráállt a szokásos menetre, de a lábaim ellentmondtak neki, és elmentek az ellenkező irányba. Untam már, hogy mindig ugyanarra megyek. És ma este még csak készülnöm sem kell, mert amíg a gyerekek feladatokat oldtak meg, addig mindennel elkészültem. És még energiám is maradt, akár még egy táncszakkört is letartottam volna még a törpéknek.
Olyan házak mellett mentem el, amiket még nem is láttam, vagy ha igen, akkor is olyan régen, hogy talán igaz sem volt. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy még mindig van, amit fel kell fedeznem ezen a helyen, és jól döntöttem, hogy még nem jelentkeztem át sehová. Bár valószínűleg nem is tudtam volna itt hagyni Colost.
Egyszer csak egy játszóteret pillantottam meg. Elég nagy volt, és a hideg miatt egy gyerek sem ólálkodott a közelében. Felnéztem az égre, és konstatáltam, hogy igaz, hogy a nap már lemenőben van, de még van időm mielőtt teljesen besötétedne. Odamentem, és táskámat a homokba ledobva beleültem az egyik hintába. Cipőmmel egy ideig ide-oda taszigáltam a lábam alatt a szemcséket, végül feltoltam magam, és elengedtem. Élveztem, ahogy a gravitációval kacérkodom, ahogy hol engedek a vonzásának, hol ellene cselekszem, és kilebbenek előre-hátra. Egyre jobban, míg már elérem a maximumot, és akkor...kilebbentettem a lábamat oldalra, és a hinta össze-vissza kezdett menni. Forogtam, pörögtem, közben pedig hol eltávolodtam, hol pedig közelebb értem a földhöz. Kislányos sikkantás hagyta el a számat, aminek a vége már átment önfeledt nevetésbe. Olyan régen csináltam ilyet utoljára, hogy szinte már az idejét sem tudtam.

A nagy össze-vissza pörgésben hirtelen csak azt vettem észre, hogy egy sötét alak közelít felém. Az vérnyomásom rekordidő alatt ment fel 120-ra. De amikor tüzetesebben megnéztem, láttam, hogy csak egy férfi jön. Semmi gonosz lény, vagy mumus. Egyszerűen csak leült velem szembe, és ő is elkezdett hintázni. Elfordítottam a fejem, és úgy néztem, mint egy kutyus aki nem ért semmit. Végül csak megvontam a vállam, és lendületbe hoztam magam alatt a hintát.
Felmentem megint a legmagasabbra, és ahogy lefelé kezdtem el "zuhanni", egy fájdalma összeütközés áldozata lettem a velem szemben ülővel. Hát igen, a hintákat nem felnőttekre szabták, akik egymással szemben ülnek le.
- Bocsánat - mondtam, amint újra össze-vissza pörögtem a hintával. Beharaptam az alsó ajkam, de most nem azért mert zavarban lettem volna, hanem hogy visszaszorítsam a kitörni készülő nevetést, amit a szituáció okozott. Elég furcsán is kijöhet, hogy én itt így nevetek, míg a másik talán meg is sértődött a véletlen esemény miatt. Bár aki beül a játszótérre amikor már megy le a nap, az nem hiszem, hogy pont egy ilyen miatt fog patáliát csapni.
A lábammal fékeztem , és harmadik-negyedik próbálkozásra már meg is tudtam teljesen állni.
- Remélem nem fájt, vagy valami - mosolyogtam, mert annyira nem ment az a "magamban tartás" dolog. Sosem volt önuralmam, az már egyszer biztos.

Mikor tisztáztuk, hogy felnőtt lévén csak úgy hintázgatunk és ez mennyire nem normális, egyszer összemosolyogtunk, és feltette a nagy kérdést. Nem nem hívott el randizni, és rögtön a kezemet sem kérte meg. De ez volt az a pillanat, ahol rádöbbentem, hogy a férfi nem is azért ül abban a hintában, hogy csak úgy levezesse a stresszt, hanem mert így próbált kapcsolatot létesíteni. Bár azt mondjuk nem értem, hogy miért pont velem, miközben láthatóan én vagyok a földkerekség legőrültebb embere.
- Persze, netán...keresel valami pontos címet? - kérdeztem rá. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy milyen a férfi büszkeség. Van egy öcsém. A férfiak nem szeretik kimutatni, hogy nem urai a helyzetnek. Azt meg pláne rühellik, ha segítséget is kell kérniük. Ezért kellett óvatosan puhatolódznom.
Körbenéztem, és megpillantottam a motort nem sokkal arrébb. Valószínűleg a forgolódástól kerülte el eddig a figyelmemet.
- Az a tiéd? Nagyon menő - húztam mosolyra a számat. A szüleim sose merték megengedni, hogy egy ilyenen utazzak, pedig mindig is nagy vágyam volt. De persze nem az lesz az első dolgom, hogy Ennek az ismeretlen mögé felkéredzkedek.
- Amúgy Tánya vagyok.

A kocsma hát persze. Talán az volt a leghíresebb hely Bogolyfalván.
- Ha szeretnéd, meg tudom mutatni merre találod - mosolyogtam rá. Bíztam benne, hogy nem azért beszélget velem, hogy elraboljon vagy valami hasonló. Mert anyukám biztos elmondana most mindennek mert segíteni akarok. Bár igazából már jó régen vitáztunk már.
- Nagyon szép - néztem elbűvölve. Aztán rádöbbentem, hogy még be sem mutatkoztam. Bár ez az etikett szerint a férfi dolga, én azért gondoltam nem bízom a véletlenre. A férfi amúgy is eléggé elvarázsoltnak tűnt.
A kinyújtott kéz felé ugyanolyan módon jutottal el, mint a férfi. Bár elég nehéz volt megtartanom magam úgy, azért kezet fogtunk. Szinte rögtön utána elengedtem magam, és hagytam hogy a hintával együtt kilengjek.
- Tulajdonképpen miért jöttél? - próbáltam valami kérdést feltenni, ami továbbra is fenntartja a beszélgetést. Nem szerettem volna olyan dologba belekérdezni, ami nem is tartozik rám, de azért a kíváncsiságom erősebb volt mint bármi más.
- És közben felőlem el is indulhatunk... - tettem hozzá, mert hát nem két utcányira volt a kocsma. Volt az három is.