Marcibárány

Ma semmi dolgom nem akadt, ez egy olyan nap volt, mikor senkit sem tudtam zaklatni a jelenlétemmel, mert mindenki mással volt elfoglalva. Leginkább az alvással. Illetve pénzem sem nagyon volt, hogy valahol teljesen eligyam azt. Munkát kéne vállalnom, de egyenlőre azt nem tudom merre nézzek ilyen téren. Majd egyszer körbenézek e téren. Majd, valamikor a jövőben.
A játszótér melletti járdán baktattam, számban a félig elszívott boldogságszálacskámmal. Legalább ez itt volt nekem. Elégedetten nézelődtem, bár nem sok látnivaló volt errefelé, amit a sötétség nem is takart el palástjával, azt az unott semmittevés sajátította ki. Nem történt itt semmi sem. Még egy egér vagy csótány sem masírozott végig a macskaköves utcácskán, de még a szél se akart fújni.
Amikor szemem a régi, elhagyatott játékszerekre tévedt, hirtelen végre valami érdekes dolog kontúrjait is kirajzolta az est. Valami vagy esetleg valaki feküdt a homokban. Kínácsian beleszívtam  a szálba, majd kifújva a gomolygó füstöt megfogtam az irányt a mohokozó felé.
Nem szándékoztam észrevétlenül odaosonni, vagy túl nagy zajt csapni, egyszerűen csak a szokásos lassú, lusta tempómban haladtam felé, végig rajta tartva a szemem. Lassan fogadásokat is köthettem volna, hogy mi feküdhet ott, egyre kivehetőbbek voltak inge gyűrődései, cipője orra és összekócolt haja.
- Hahó, élsz még? - Oldalra döntött fejjel tettem fel a kérdést, mikor odaértem a kölyök mellé. Gondoltam illendő megkérdezni tőle, mivel mióta őt figyeltem csak feküdt mint egy darab fa és bámulta a holdat, mintha valami érdekes ötlete támadt volna azzal kapcsolatban.