Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521565#post521565][b]Ruben Marceau - 2015.09.21. 21:51[/b][/url]

Céltalan? Igen... Senki nem tudná pontosan megmondani, hogy milyen megfontolásból tekereg éjszaka a játszótéren. Sötét van, a szemerkélő esőtől pedig minden nyirkos, ijesztően nedves. Nehezedik a levegő, már semmi sem a régi a nyárból. Végérvényesen elmúlt az az időszak, most pedig kilátástalanul rohannak az őszbe.
A sors egy különös szituációt teremtett, de még nem fedi fel magát előtte. Csendben növekszik a feszültség. Gyanútlanul sétál a lurkóknak fenntartott övezet felé. Nem mintha rejtőzködnie kellene, de bebújik a fedett csúszdák egyikébe. Itt egyedül a távolban pislákoló lámpafényt veszi ki a szeme sarkából. Minden más csak a koromfekete üresség körülötte. Arcára mosoly ül ki, még ha nem is látszik a sötétben. Ráeszmél, hogy minden szőrszála az égnek meredve követeli, hogy azonnal tűnjön el a helyszínről, s vonuljon inkább valami fedett szobába. Képes volt fekete rövid ujjúban idejönni. A nadrágja is eléggé szakadt, megviselte már a múlt, újat kellene venni, ha lenne rá pénz. Szégyen vagy sem, ebben a lenge öltözetben halk didergésbe kezd. Összehúzza magát, hogy enyhítsen helyzetén, más megoldást nem is helyez kilátásba.
Ha tudna, most gondolkodna valamin. De nem teszi. Csak néz, és ki tudja, hogy igazából milyen folyamatok játszódnak le benne, de finoman szólva ijesztő. Aztán hall valamit, és mintha valami csiga lenne, fejével kihajol a csúszdacső végéből. Valaki beült a hintába. Egy hasonlóan hülye teremtés. Ez azonban mégiscsak foglalkoztatni kezdi az agyát, merthogy Ruben legalább valami esőbiztos helyre evakuált. Ez a lány meg csak ül ott és búslakodik.
Úgy dönt, hogy jobban előmászik, mire ütést érez a homlokán, majd a róla lepattanó kő jellegzetes hanggal koppan a műanyagon. Ahogyan azt minden normális ember teszi ilyenkor, úgy ő is elsőként a fejéhez nyúl, s mint egy nagy harci sérült, úgy vánszorog kissé közelebb ehhez a nőhöz. Ám...
Beverte már párszor a fejét, de ilyen jellegű mellékhatással még sosem kellett megbirkóznia. Teste megdermed, izmai összerándulnak, aztán egy jó nagy dörrenéssel visszatakarodik a lyukába. Mint később kiderül, újfent beverte a fejét, ezúttal a nyílással sikerült összeölelkeznie.
~ Ez Roxy lesz ~ Tudatosul benne a szörnyű tény. Retteg. De csak nem vették még észre... Kívülről csak a hátsója látszik, úgy kuporog a szűk csőben. Megpróbál feljebb mászni, végül megkapaszkodik a széleiben és mozdulatlanul kővé válik. Ő nincs itt... Ha nem mozdul meg, idővel szépen továbbáll a zaklatója. De miért fáj ennyire rohadtul a homloka? És ez még csak egy véletlen baleset, elvileg. Mi jön még...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521613#post521613][b]Ruben Marceau - 2015.09.21. 22:51[/b][/url]

Furcsa hangokat hall maga mögött. Biztosra veszi, hogy valami készül ellene. Az utolsó pillanatig való habozása után végül nem változtat a taktikáján. Görcsösen tárja szét végtagjait a nyílásban, hogy még véletlenül se tudjon majd kipottyanni onnan. Tetszik neki ez a játék. Komoly mellkasi munkájába kerül, hogy ne visítson fel helyben. A megfutamodást lekéste.
Pulzusa az egekbe szökik. Nincs menekvés, a zajok egyre közelebb kerülnek hozzá. Sejtelmes lépteket érzékel, csak úgy borsódzik tőle a háta. De nem, bármennyire is rángatják majd a bokájánál fogva, ő nem fog engedi. Az utolsó erejével is tartani fogja védvonalát, ahogyan például egy bátor katonának kell.
Az ismerős hang mormog valamit, amit csak visszhangosan, elmosódva hall. És mintha porszívóval szippantanák ki az odújából, úgy lóg a következő pillanatban már a szabad ég alatt, kopott, mocskos cipőtalpát a fekete égbolt felé mutatva.
Véget nem érőnek tűnő nevetésbe kezd. Röhög... Idétlenül, mintha fuldokolna tőle. Némi levegőért kapkodás közben horkant párat. Biztosan még a lakósoron is hallják. Az egész gyerekből egyébként alig látszik valami, ahogy tenyerébe temetett fejével próbál elforogni a csaj tekintete elől.
- Elég! - préseli ki magából anyanyelvén. Tagadhatatlanul egymásra találtak. Kifogták őt, mint valami halat a tóból. Pechére nincs nála a pálcája, azt úgyis csak összetörné a zsebében, a problémát pedig pusztakézzel véli a legjobban megoldani, ha adódik.
Továbbra is kacarászik. Nem bír magával, már-már egész pofája vörös a fejébe szállt vértől. Próbál kapálózni, mintha nem tudná, hogy ebből most lehetetlen kiszabadulnia. Talán jobb is, hogy nem ejtik le, mert tuti a nyakát törné.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521710#post521710][b]Ruben Marceau - 2015.09.22. 09:26[/b][/url]

Az útközben összeszedett, sáros folyadék vékony vonalakban csordogál lefelé lábbelijének peremeiről. A testével párhuzamosan hulló, szűnni nem akaró esőtől úgy érzi magát, mint egy szerencsétlen mandragóragyökér, aki bekerült a locsolóberendezés csapdájába. Szabadon lógó karjait az arcához szorítja. Ezzel egyrészt takarni tudja ábrázatát, másrészt védekezni tud égi ellensége ellen.
Azt azért nem bírja ki, hogy ne nézzen kis idő múlva társára. Rekedtes röhögése tompulni kezd. Talán megfázott, rekeszizmait pedig túlságosan megerőltette a szokatlan helyzetben való kínlódás, vagy csak egyszerűen megunta ezen cselekedetét. Elvégre nem sikerül ezzel elriasztania a boszorkányt.
Kétségbeesett kapálózás helyett aztán sértődötten keresztbe fonja karjait. Fortyog a dühtől. Fellógatták, mint valami középkori tolvajt. Próbálja kifordítani úgy a nyakát, hogy lássa is a szöszkét, de ettől mindig olyan érzése támad, hogy bármikor meghúzódhatnak izmai, úgyhogy inkább nem erőlteti túl magát.
Az összhatás kedvéért szitkozódik egy sort, felháborodását demonstrálva pedig összegyűjti a száj- és orrüregében lappangó összes testnedvet - ebben a pózban még valahogy kézenfekvőbb is a dolog -, végül egy határozott, rutinos mozdulattal köp ívesen a lány felé.
- Miva'? - nem érti. Csúnyán összeráncolja homlokát, szemében pedig az iménti tettére való büszkeség ragyog. Talán meg is fogja ismételni, ha újból felhergelik.
Ekkorra az ő elméjét is elöntik az emlékek. Abból ugyanis jó sok van neki. Nem kell félteni, nem érzékenyül ő el. A belga még csak nem is szégyelli magát, legalábbis semmi jelét nem mutatja annak, hogy így tenne. Testi épsége iránt érzett aggodalmát azonban nem tudja tovább leplezni.
- Fáj már a fejem. Tegyél le! - követeli éles hangján sipítozva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=522334#post522334][b]Ruben Marceau - 2015.09.23. 22:09[/b][/url]

Különös véletlenek mindig is léteztek. Ilyenekre sosem árt felkészülni. Magára vessen az, akit valami váratlanul ér. Egy korábbi partner előbukkanása egy játszótéri csúszdacsőből, nagyjából egy-másfél év után, fél kontinenssel arrébb egyáltalán nem kell, hogy meghökkentő legyen valaki számára.
Ruben ugyanis úgy látta, hogy a szőkeség igen hamar túltette magát a hiányán. Ez pedig nem jó pont. Hiányoló levelek sokaságára számított utána, de végül semmi se jött többé. Ő nagyon sokáig próbálta megfejteni aztán annak az utolsó keszekusza levélnek a tartalmát, amit első lendületből (véletlenül) bevágott a fiókjába. Később se tudta értelmezni, előtte miért sikerült volna? Válaszolni pedig már késő volt. A lány eltűnt, nem jelentkezett. Motoszkált ugyan a gondolat a fejében, hogy esetleg ő a vétkes, de aztán a családja körüli események csak tovább bonyolódtak, végleg levéve figyelmét erről a szerencsétlen vakvágányról.
A lány eltűnése után egy új korszak következett az életében. Erről nem feltétlenül az exbarátnője tehet, amúgy is bekövetkezett volna a fejezetváltás. Ezúttal, ahogy szegletének sötétjéből rámeredt az ismerős alakra, nem találta elég búslakodónak régi társát. Ha ezt a jelenetet elemezzük, akkor megállapítható, hogy túltette magát a fiú elvesztésén. Nosza...
De akkor könyörgöm, miért a pofon? Ez a fájdalmas, kegyetlen saller a fiú arcán, akinek már az is épp elég átok a napra, hogy nyilvánosan megszégyenítik, majd mikor kegyelemért könyörög, ártatlanul, váratlanul és cseppet sem nőiesen leejtik a víztől sárrá avanzsált homoktengerbe, mint holmi telerakott bevásárlószatyrot. Nem mintha ódzkodna a dagonyázástól.
- Áucs - porolja le magát, aztán veszi a bátorságot és felegyenesedik Roxy szintjére, pontosabban jóval föléje, mert ugye ő a magasabb, ahogyan férfitól elvárható - Kedveském, sajnálatos dolgot kell közöljek veled: Még mindig rohadtul nem értelek.
Indulatos válaszával kívánja levezetni a pofontól eredeztethető belső feszültségeit. Ahhoz se kell sok, hogy lerúgja a közeli padtámlát, vagy láncostul rángassa le az egyik hintát, indulatai fékezhetetlenné kezdenek terebélyesedni. Csillog a szeme. Szaporábban veszi a levegőt és egy heves mozdulattal arrébb tolja a képéből hajtincseit. Korábbi barátnőjére esze ágában sincs kezet emelni, annak túlságosan mély következményei lennének.
- Mit mondjak?! Sajnálom? Vagy azt, hogy most már akkor itt vagyok? - kínálja fel derekasan a választás lehetőségét. Tehetetlenül áll, lábait ebben a helyzetében még keresztezi is saját maga előtt, majd tördelni kezdi ujjait, hogy valamit kezdjen magával. Jó lenne leülnie valahová, vagy elfutnia innen, vagy talán összepacsizni vele. Nem tudja, mit is csináljon igazából. Mi ilyenkor az elvárható?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=522544#post522544][b]Ruben Marceau - 2015.09.24. 13:27[/b][/url]

Remeg. Ruháján nem akad már egyetlen pont sem, ami még ne találkozott volna az őszi csapadékkal. Ettől úgy érzi magát, mint akit jégbe zártak. Csakugyan fagyott körülöttük a hangulat. A hideg azonban nem egy eltévedt dementor közeledtét jelzi. Valószínűleg jobban viselné a hőmérsékletet, ha nem mozdulatlanul és nyíltan a szabad égbolt alatt állomásozna.
Némán horgasztja le fejét. Elkésett valamiről, ez mostanra már kezd megvilágosodni benne. Talán egy pofon kellett ahhoz, hogy észhez térjen, s még majd egy újabb nyakleves, hogy térdre borulva könyörögjön kegyelemért. Megítélni azonban nem tudja elmulasztott lehetőségének következményeit. Fájdalmat okozott a lánynak? Eleve nehéz kapcsolatuk volt. Szabadabbnak érezte magát, már egy héttel az eltűnése után. Végre a bűntudat utolsó szikrája is kialudhatott a lelkében. Kit ne töltene el ez jó érzéssel... Csakhogy aztán nem volt kihez fordulnia. Főleg akkor, amikor hónapokkal később összecsaptak a feje felett a hullámok. Egy mentsvárat jelentő támasz elveszett. Közel került az üresség, elhagyatottság érzésének megtapasztalásához.
Aztán feldolgozta az új helyzetet. Lelkében ápolta a múltat, jószerivel csak a szépre emlékezett, s ha akadtak napjai, mikor túl sok időt töltött egyedül, hát titkon felidézte magában a lány alakját és elképzelte, hogy egyszer majd újból összefutnak valahol, az egész pedig ott folytatódik, ahol abbahagyták. De az idő túl sokáig húzódott. Jöttek új vágyak és remények. Futó kalandok, melyek között ugyan Roxy is elfért volna még valahol, de igazából másokkal, más formában igyekezett pótolni és kárpótolni magát.
És most itt állnak. Zavartan... Olyan feszült helyzetben, ahol nem tudni, hogy vér vagy könny fog folyni egy pillanattal később. Földbegyökerezett lábaival még csak arrébb se tud állni a szőkeség lépései elől. Hagyja magát befolyásolni. Enged a pillanatnyi érzelmeinek. Behunyja szemeit, majd a vele szemben álló exbarátnőjével csomóként összegabalyodva úgy érzi, hazaért. Persze nem abba a porfészekbe, ahol nevelkedett. Inkább úgy tekintett most társára, mint a személyre, akiben minden korábbi pozitív élménye megtestesült. Oly nehéz időszakon van túl. Oly sokat nélkülözött. Egy kicsit pihenni szeretne. Szépen, csendben. A levegőt apránként, szuszogva venni, ahogy a megfázástól se fél már.
Nem engedi őt el. Sötét van, kihalt a falu, úgyse látják mások. Egy kicsit most megengedi magának azt, hogy gyengének tűnjön. A gyengepontja itt áll előtte. És most is maga alá temette.
- Hiányoztam?