Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521506#post521506][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.21. 21:15[/b][/url]

Nem érti, mi történik a férjével. Mintha teljesen elvették volna az eszét, mintha attól tartana, hogy a 22-es csapdájába esik, vagy hogy két szék közül a pad alá szorul. Hiába próbál segíteni rajta vagy hozzáérni, akár csak megérinteni a karját, hol idegesen elrántja a lány elől, hol vehemensen a szőkére vetődik és a pultig hátráltatva magához szorítja. Nem érti. Mint valaki, akinek tettek egy új, jobb ajánlatot és kétségek között van: a régi, bevált helyett megpróbáljon-e egy újat, ismeretlent. Ismerős érzés a lányunknak, noha nem tudja a férje valódi okát, okait az efféle viselkedésére és indokolatlan dolgaira. Fél, hogy elveszti, noha pontosan tudja, hogy sosem birtokolta. Náluk ez egészen másról szólt, de most.. mintha Mihael rájött volna: más kell neki.
Még tisztán emlékszik a lány, mikor a bizonytalan, akadályokkal teleszórt utat választotta a családja ellenében, ám ezen az úton nem egyedül kellett volna végigmennie. Nem is úgy tervezte. A mai napig nem tudja, miért eresztették el a kezét 4 év után.
Nagyot sóhajtott. 22 óra, Mihael megint nem otthon alszik. Fekete nadrágot húzott lábaira, valami ócska pólót meg egy dzsekit. Odakinn csepereg az eső. Bezárta az ajtót, a kulcsot a zsebébe cipzárazta majd hamarosan az utcákat rótta céltalanul. Teljesen mindegy volt neki, hova megy, csak a lakásban ne kelljen ülnie. Akármennyire próbálta megfejteni Mihael különös viselkedését, mindig ugyanoda lyukadt ki: unalmassá vált. Ezen gondolat megfogalmazódása után pedig mintegy reflexből a legutóbbi kapcsolatára és annak végére gondolt. Sóhajtott. 4 év. Ennyit hajított ki a másik, egy árva szó nélkül. Bakancsa alatt ropogtak a kavicsok és a homok, ahogy a játszótérre betévedt, és bár nem kifejezetten ide akart jönni, ha már itt volt, akkor a hinták felé baktatott. Csöpp-csöpp. Kisebb tócsák gyűltek már össze a földön a mélyebb részeket, különösen a homokozóban, ahol a gyerekek lapáttal meg kanalakkal gödröket ástak. A hintához érve leül, ülepén a fekete anyag pillanatok alatt tiszta víz lesz - amit egyáltalán nem érzékel Roxanne. Bakancsának elejét a földre támasztja s csak így lengeti magát előre-hátra. Nincs benne semmi energia. Sóhajtott még egyet. A sáros homokban megpillantott egy kavicsot és elöntötte a düh, bár csupán egy pillanatra keveredett benne a szomorúság és a harag. Markába kapta ezt a kis dolgot, ami a tenyerében épphogy elfért, majd szép mozdulattal elhajította. Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg.. hát sikerült az egyetlen arra járó embert nyakon csűrnie vele. Csak nézett az illetőre, akit a sötétség és a lámpák félhomályba takartak, mint aki földönkívülivel találkozik életében először. Mégis.. milyen ismerősek a vonásai a lánynak..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521600#post521600][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.21. 22:30[/b][/url]

Agyának racionális részlege kisült, mihelyst megfogalmazódott benne a gondolat: ez lehetne akár Ruben is. A fiú riadtan hőkölt vissza, lányunk ezzel egy időben felállt a hintából, majd saját lábaiba gabalyodva a földre esett. Állára pergett alá a víz, ahogy az egyik tartóoszlopnak támaszkodva ismét két lábra egyenesedett, majd az esés következtében elejtett pálcáját magához véve bizonytalan léptekkel a másik tag búvóhelye felé óvatoskodott. Kabátja mentőmellényként nehezedett a mellkasára, szíve szerint levetette volna, de jelenleg épp van jobb elfoglaltsága is.
Az értelmes összefüggésekért kutató része az agyának felmondta a szolgálatot, hatalmas betűkkel jelezte: ERROR. A türelmes, pepecselős részleg is beadta a törölközőt: NO SIGNAL. Megmaradt a puszta emberi léte, nőies gondolkodása, szétszórt, logikátlan következtetései. Képtelen volt felfogni azt az információt, mely azt akarta neki bemesélni, hogy igen, az imént Rubennel sikerült találkoznod. Pazar, a lehető legjobb pillanatot fogta ki erre a sors, komolyan, ennél jobbkor nem is időzíthetett volna.
- Levicorpus! - kissé erőtlenül, de a saját hangszínén mondja ki a varázslatot, melynek hála az előle menekült tagot valami láthatatlan erő a bokájánál fogva a levegőbe emeli. Talán most fény derül a dolog érthetetlenségére, talán most megvilágosodik a lány, bemegy majd a kocsmába és egy jót nevet az egészen. Talán bekopogtat Zétényhez, rég látta már és élvezi a társaságát. Csak ezt az ügyet zárja le.
Aha. Meg ahogy ő azt elképzelte..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521628#post521628][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.21. 23:28[/b][/url]

Oké, lányunk másodjára is a földre vetődik, most viszont a meglepettségtől. Mellbevágó élmény volt Rubent viszontlátni, így a szó szoros értelmében hátratántorodott és a nedves, sáros-homokos, enyhén kavicsos járókelő részre letottyant. Fekete nadrágja nem lesz épp a leghálásabb ezért a mozdulatáért, bár nem különösebben érdekli a hölgyet. Kezében úgy szorongatja a pálcát, mint akinek az élete függ ettől, álla alján összegyűlik a víz, ami mostanra úgy esik, mintha dézsából öntenék. Csak ül ott, jelen pillanatban reakcióképtelenül, nagyon várva, hogy az agyának Errort kijelző sarka is újrainduljon.
Kétség sem fér hozzá. Ruben eszelős, agyhalott nevetését senkiével nem lehet összetéveszteni - akárcsak azt se, hogy az adott helyzetet kínosan éli meg, élvezi, fél tőle vagy valami. Egyszerűen csak nevet, mint egy megveszekedett hiéna.
Roxanne vészszivattyúi lassan működésbe lépnek, 10-20 másodpercnyi ücsörgést követően pedig a rendszer újraindítására is sor kerül. Ül ott, mint egy faszent, vagy mint egy kislány, akinek elvették a babáját és jobb ötlet hiányában a földre tottyanva játssza a sértődöttet. Roxanne újra megnézi a levegőben vihogó hiénáját, aztán mintegy csettintésre beugrik neki, hogy mi történhetett: valaki nagyon rá akart ijeszteni, valaki, akinek valamit ártott, valaki, aki tudta, hogy mitől ijed meg alaposan a lány. Ez a valaki egy ismerősét lefizetve százfűléfőzetet adott neki és pénzt ígért a lány megijesztéséért cserébe. Vagy csak egyszerűen saját maga itta meg a bájitalt és akarta a hitéből is kitéríteni a belgát. De az nem lehet, hogy maga Ruben Marceau legyen itt, Magyarországon, épp ezen az istenverte helyen. Az ki van csukva. Előbb vall szerelmet Mihael Davidnek, minthogy ez megtörténjen.. igaz? Na, akkor nincs más hátra, mint kideríteni, hogy ki akart vele ilyen aljas tréfát űzni. De.. nincs még egy olyan tökkelütött, aki pólóba indulna el az esőben..
- Ki küldött? - magához térve feltápászkodik a földről, még mindig görcsösen szorítva a pálcát, amit most maga elé tart. Hirtelen megannyi emlék tör a felszínre, önti el az agyát, tompítja az érzéseit. Ruben Marceau.. Mihael Saint-Venant..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=521744#post521744][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.22. 11:10[/b][/url]

Nem egészen így tervezte az estéjét, bár ez idáig nem lett volna oka panaszkodni. Az eső valamelyest elmosta, eltompította tudatának egy adott részét, ami így nem kattogott feleslegesen a semmiért. Nem érti, mi történik vele, hisz őt soha az életben nem érdekelte, ki áll mellé és ki megy el mellette. Egyszer nagyon csúnyán nyalta fel a padlót, mikor valami valakiben megbízott, azóta nem is követ el ilyen baklövést. Mihael mégis, valahogy egészen más. Tőle elhitte, hogy kapott még egy esélyt az élettől, hogy tán még ő is kellhet valakinek, aki nem grimaszol, amint megtudja a lány furcsa betegségét és múltjának egy-egy részét.
Erre tessék, az a felsőbb irányítás, vagy nevezzük Sorsnak, most bizonyára a medencében úszkál, iszogatja a konyakot a koktélcseresznyével, és röhög a markába, hogy jól kitotlam velük. Bizonyára kíváncsian sasolja a történéseket a legapróbb izomrándulástól egészen a kimondott szavakig.
Ironikus helyzetet teremtettek meg ennek a két szerencsétlennek. Ruben veszett majomként viháncol fellógatva, Roxy a földön igyekszik feldolgozni az agyát ért információrengeteget és rajtuk kívül egy teremtett lélek se bolyong az utcán.
Mikor már függőlegesbe forszírozta magát a lelapult szénabolgya hajú kisoroszlán, a volt társa hangjára összerezzen s magától hátrébb lép egyet. Megfordul a fejébe a hoppanálás lehetősége, ám azonnal el is éri tudatát az egyik, közelmúltbeli emléke, mikor egy poharat vágott a falhoz pont emiatt felindulva (mármint amiatt, hogy ezen a területen nem lehet hoppanálni).
Nem mintha megesett volna a másikon a szíve, inkább csak dühében eresztette el a varázslatot, s így Ruben végre földet érhetett - az már tőle függött, milyen pozitúrában ért talajt. Roxy még mindig a keze előtt tartja a pálcáját, mikor a fiúhoz sétál. Ha már felállt, akkor úgy kever le neki egy jobb sallert, ha viszont még a földön vonaglott és kukacoskodott (cobra dance), akkor leguggolt hozzá és így ajándékozott neki egy jó nagy maflást.
- Ugye most csak viccelsz velem? - van egy olyan sanda, meg nem erősített gyanúja, hogy most valóban az igazi Rubennel áll szemben. Azzal a Rubennel, aki úgy egy-másfél éve se szó, se beszéd, faképnél hagyta. Még csak levelet sem írt vagy bármit, persze a lányéra nem válaszolt. 4 évet az ablakobon dobott ki, és őszintén kimondva: nem igazán volt rá kíváncsi Roxy a továbbiakban. Hú, de szívesen kitekerné a nyakát, akár itt helyben.. Vagy ha más nem, legalább próbáljon magyarázkodni ez a sügér hiéna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=522453#post522453][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.24. 00:00[/b][/url]

Szépen elkezdték lemeccselni a dominancia-szerepeket, ám nem mentek túl sokra vele, legalábbis Roxy álláspontja még mindig bizonytalan maradt. Hol erőt vett magán (felképelte a fiút), hol egész elengedte magát és megbotlott a saját lábában.
Nem érzi fair play-nek a tényt, hogy ilyen rútul és csúfondárosan kontárkodik bele a sors az ő életébe. Már egyszer elvette tőle a fiút, most miért kecsegteti hiú ábrándokkal, holott pontosan tudja, ez már veszett fejsze nyele?
Düh forrong mindkettejük szemében. Eső mossa a lépteik nyomát, hajukból, ruhájukból egyaránt facsarni lehetne a vizet, akár a narancsot. Mint általában, most is ő az alacsonyabb (hol lenne magas a 165 centijével?), lentről sandít a másik felé. Néha hunyorgatja a szemét, mert belecseppen az égi áldás, de nem tulajdonít ennek túl nagy jelentőséget. Sok, régen bedobozolt és mélyen eltemetett emlékeket ébreszt fel Ruben tengerkék pillantása. S mintha egy csapásra minden.. más lett volna. Ahogy eszébe jutnak a levél-kötegek, amiket legutóbb egy hatalmas zsákba tömött az indulása előtt, a közös nevetések, mikor valami náluk is furcsább ruházatot viselő egyén elszambázott mellettük, a féktelen és élvezetes éjszakák (akár kettesben töltötték, akár tömegnyomorban egy koncerten, akár házibuliban).
Dühét felváltotta valami definiálhatatlan érzés. Elkezdte fürkészni Ruben arcát. Most tűnt csak fel neki, hogy a másik karja tele van tetoválásokkal, de se a tartása, se a szavai, se az az átható tekintete nem változott. Teljesen összezavarodott a madárijesztő módjára elázott gólyafészek-hajú szöszi. Nem tudta, mit tegyen, és nem szokott ő ilyen helyzetbe keveredni. Így aztán valami abszolút váratlannal sikerült előrukkolnia, miután a kilós súlyként ránehezedő kabáttól sikerült könnyes búcsút váltania s a csúszda irányába hajítania.
Pólója testéhez tapadt, melltartójának vonala kirajzolódott elöl és hátul egyaránt. Ülepe tiszta sár és homok, akárcsak nadrágjának 90%-a. Egyik kezével Ruben mellkasát támasztotta meg, másikkal a nyakát ölelte körbe. Felsőik egymásnak tapadtak, Roxy lábujjhegyre pipiskedett, és.. ajkait Ruben ajkaira tapasztotta. Pont így, pont most ez volt a legjobb, amit tehetett. Vagy nem. De neki szüksége volt most erre a.. mire is pontosan?..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=522626#post522626][b]Roxanne Megane Saint-Venant - 2015.09.24. 15:08[/b][/url]

Teljesen érthető és átlátható volt a lány cselekedete az elmúlt percekben. Esés, varázslat, esés, varázslat megszüntetése, pofon és most ez. Egész átkozott életében egyetlen egy dolog volt, amiért harcolt, és amiért akármennyit harcolt volna, ám a sors fintora úgy hozta, hogy harc nélkül kell feladnia. Igaz a mondás: soha ne legyen valaki a mindened, mert ha elveszíted, nem marad semmid. Nem áhítozott ő ezért az egész kapcsolatért, nem lógott rajta, nem akart ő függővé válni, de hát az ember nem azért szokik rá a drogra, mert annyira akarna. Nem is a függőség a legjobb szó erre, hanem ennél valami jóval árnyaltabb. A támasz, de nem a legkifejezőbb, mert bár mindig ott voltak egymásnak, nem abból állt az életük, hogy mindig kérdőre vonják egymást, vagy csak akkor beszélnek, mikor baj van. Lelki társak?.. Valami, amit az ember kínok közt, szenvedések árán szerez meg. Valami, amire az ember büszke, amikor a közelében van, szinte kivirágzik, sugárzik, nevet. Valaki, akinek még az utolsó kis hibáit is csak imádni lehet. Valaki, akitől soha nem akarsz elszakadni, mert úgy érzed, egy világ omlana benned össze. Valaki, aki után nem létezik számodra élet. Aki után csak a kietlen puszta létezik, ahol még a szél se fújdogál, ahol nincs semmi élet, csak a perzselő Nap vagy a csontig hatoló hideg. Mikor a legszebb álmodból felkelsz, körülnézel, és rájössz: üres minden. Mint mikor a színek kifakulnak, mikor az élénkvörösből is csak a szürke egy árnyalata lesz. Üresnek, kizsákmányoltnak érzed magad, és folyton az jár a fejedben: Mi lett volna, ha.. Értelmetlen kérdések tömkelege, melyekre nincs épeszű magyarázat. Miért is lenne? A vonat már nem tér vissza az induló állomásra.
De talán egy másik állomásnál valami sokkal jobb, valami elemileg más vár majd. Akire felfigyelsz, aki rád is felfigyel. Aki leül melléd a vonaton és mosolyt csal az arcodra.
Később, egy következő megállónál, mikor az előbb felszállt egyén épp egy másik ember mellé telepszik le beszélgetni, felállsz a helyedről kinyújtóztatni elgémberedett végtagjaidat, és ki áll ott a megállóban?..
Nem tudta, mi a teendő. Erre nem képezték ki a munkahelyén, erre ösztönből sem tudott mit csinálni. Ez az állomás nem volt betervezve az életében. S hiába a másik ember kedvessége, ha most épp hátat fordít a szénaboglyának, akire pedig a múltja tekintete függött rá. Roxanne, mihelyst valamelyest feldolgozta az iszonyat mennyiségű információt, leküzdötte a nonszensz kérdéseit magában, visszanyelte a szavait, Ruben kezei közé rohant (képletesen szólva). Csókja viszonzásra talált. Rég nem érzett ízek tompították minden létező íz érzékelő receptorát, melyeket egykor oly sokszor ízlelt meg. Kifejezetten új élménnyel szolgál, holott pontosan felkészült rá. Ahogy lassan alábbhagy az érzet és ismét (valamennyire) két különálló emberről beszélgetünk, ázott kis verebünk átölelte a toronymagas fiút, fejét oldalra hajtva mellkasának döntötte azt. Behunyta a szemét. Elmosolyodott, akárcsak régen.
- Te lökött.. - megrohamozták újfent a kérdései, és rövid mérlegelés után azt bökte ki, melynek válaszára a legkíváncsibb volt - miért nem jöttél?
De nem. Ez nem így működik. Ennek nem így kell lennie, igaz? Szőkénk riadt szemekkel engedte el a csurom vizes fiút, hátrálni kezdett. Az ő történetük már véget ért akkor, amikor Ruben 4 évet dobott ki az ablakon szavak és tettek nélkül. Válasz nélkül, kétségek közt hagyva a lányt. Sokkal jobb volt így. Jobb volt nem tudni. Jobb volt elfelejteni...
Megrázta a fejét, s hajából az esőcseppek úgy szóródtak szét, mint konfetti-eső egy jól sikerült előadás után. A kijáratot kereste, mihelyst rátalált, futni kezdett. Az ég dörgött, villámlott - minden egyes zajra összerezzent. Ő, Roxanne Saint-Venant, elfutott valami elől, amit valaha a világon mindennél jobban akart.
...És a legjobb: elhagyatva lenni.