°Tompos Csegének

*Manapság Annát az időjárás arra készteti, hogy ne kuksoljon benn a kastélyban, inkább élvezze a napsütést, a tavaszt, és a madarak csicsergését. Ezért szinte minden délután kimozdul a suliból, s legalább a réten kerül egyet. Az embernek szüksége van friss oxigénre. Azonban ha a másodéves lánykának kilométer hiánya van, egészen a falu határáig képes elgyalogolni. Csakúgy magában. Társ nélkül. A legkisebb Podmaniczky lány sosem volt az a barátkozós típus, otthon, Győrben sem talált magának túl sok barátnőt, nos, ez itt sincs másképp. Különben is, őt egyáltalán nem zavarja, ha szépen, csendben, magányosan kell járkálnia. Ez számára teljesen megnyugtató.
Most is épp a Boglyas tér egyik padján üldögélt, míg ki nem találta, hogy ő bizony, tovább akar menni. Felkelt hát, s elindult. Az időjárásra való tekintettel egyszerű kopott farmernadrágot, és egy szürke hosszú ujjú pólót vett fel, ami kissé kinyúlt az idők során, azonban ez volt az egyik kedvence, így hát nem volt szíve kidobni/eldobozolni. Ehhez a szereléshez pedig csak egy egyszerű fekete tornacipőt húzott a lábára. Mint mindig, most sem vitte túlzásba az öltözködést.
Hullámos hajába olykor-olykor belekapott a szél, ebből adódon össze-vissza állnak barna tincsei, aminek nem kifejezetten örül. Ám tisztában van vele: hiába próbálná megigazítani azokat, nem sikerülne. Így hát hagyja az egészet. Inkább a horizontot kémleli, nyiladozó virágokat, vagy a kis madárkákat, melyek átszelik az eget. Lassacskán megérkezik a játszótérre, ahol ugyan egyszer-kétszer megfordult már, de sosem maradt sokáig.
Ráérősen indul az egyik hinta irányába, s mikor odaér szépen belehuppan, s lassan lökni kezdi magát.*

°Tompos Csegének

*Anna sosem kedvelte a játszótereket.
Mikor pici kislány volt, folyton fellökték őt kortársai, holott csak csúszni akart egyet a csúszdán. Konkrétan úgy emlékszik, mintha farkastörvények uralkodtak volna ott; a legerősebb, a legkeményebb gyereket kaparinthatta meg a játékokat. Nos, a leányzó általában inkább csendesen visszasétált, s nem is merészkedett a többiek közelébe. Attól tartott, hogy már megint eltaknyol, kinevetek, vagy valami ciki dolog fog vele történni. Így hát a legtöbb esetben a hűvösben üldögélt és rajzolgatott a porba. Ugyan, ha ezt bátyának, vagy valamelyik nővérének említette volna, biztos ellátták volna azoknak a gyerekeknek a baját, azonban a lányka sosem mondta. Nem tartotta fontosnak. Aztán később már azért rühellte a játszóteret, mert egyszerűen idegesítette a gyerkőcök sivalkodása, ordítása, sírása és az a hatalmas zaj. Pedig - mint most is - szívesen hintázott volna néha, csakhogy olyankor át kellett adni a kölyköknek a helyet. Micsoda kis ördögök... Szerencsére ez alkalommal egy árva tökmag sincs a közelben, így hát a lányka nyugodtan használhatja a játékszert. Valójában kissé furcsának találta, hogy teljesen üres a játszótér, de nem foglalkozott ezzel a dologgal túl sokáig.
Ellökte magát a földtől. Nem akart túl magasra szállni, neki ez pont így volt tökéletes. Még szemét is lehunyta, s szimplán élvezte a napsütést, a szelet és összességében ezt a kellemes időjárást.
Aztán ijedten megrezzen. Szemei kipattannak, erősebben megmarkolja a láncot, s még majdnem sikít is egyet. Rémülten pillant hátra.*
 - Hogy mi...?
*Egy nála magasabb srác volt a tettes. Látta a hatalmas vigyorát is, ám ő egy kicsit sem mosolyodott el. Ugyanúgy nagy és rémült szemekkel bámult vissza előre. Legszívesebben azt mondta volna, hogy most azonnal állítsa le a hintát, azonban valami bevillant az agyába: itt az ideje kockáztatni. Az ég szerelemére, nem maradhat ilyen nyuszi örökre! Lassacskán megnyugtatta magát, majd ennyit felelt:*
 - Persze! - *és ehhez társult egy erőltetett mosoly.*