Eric

Ma kifejezetten meleg volt, ahhoz képest, hogy nemrég még esett a hó. Késő délután úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit Bagolyfalvára nézelődni, végtére is ha itt fogok tanulni az elkövetkezendő években, nem ártana egy kicsit ismernem a falut.
Elindultam találomra egy úton, úgy sem tudom, mi merre van. Tájékozódni már kiskorom óta jól tudok, szóval egyáltalán nem féltem, hogy nem találok vissza. Hamarosan elérkeztem egy játszótérhez. Nem is tudtam, hogy a varázslóknak is vannak játszótereik. Gyerekkoromban apu gyakran vitt ki játszani, de mióta Magyarországon élek, nem igen volt alkalmam rá. Egy ideig vívódtam magamban, mondván, hogy öreg vagyok én már ehhez, de végül győzött a gyermeki énem, és elsétáltam egészen a bejáratig.
Mielőtt beléptem volna, megpillantottam egy fiút, aki valami edzésfélét csinálhatott, aztán elsétált egy padhoz, és leült. Haboztam egy kicsit, de végül is beléptem a kis kapun, és megindultam felé. Ahogy egyre közelebb értem, ki tudtam venni, hogy a fiú nagyjából velem egykorú lehet.
- Szia - köszöntem, mikor végül is odaértem hozzá. - Maia vagyok. Maia Norwood. De szólíts csak Miának, vagy ahogy tetszik.
Úgy gondoltam, ha már ismeretlenül odamegyek hozzá, legalább illene bemutatkozom.
- A Bagolykő mágustanodában vagyok gólya, és gondolom te is oda jársz, ugye? - csevegtem úgy, mintha csak ismernénk egymást. Nem tudtam csendben maradni, mint mindig, ha jókedvem van, most is folyamatosan beszélnem kellett. Kíváncsian vártam a fiú válaszát, miközben leültem mellé.
- Ugye nem gond, hogy ideültem? - kérdeztem, hiszen utálom, ha valakinek a terhére vagyok.

Eric

- Te francia származású vagy, nem? - kérdeztem, mikor Eric bemutatkozott és elmondta, hogy ő is Bagolykőre jár. Azonnal felismerem az akcentust, lévén, hogy félig én is külföldi vagyok, bár nem francia, de azért könnyen felismerem a külföldieket.
- Egyébként melyik házba jársz? - fordultam felé. Elsőre levitásnak néztem, de inkább nem akartam hülyeséget mondani, így inkább kivártam, amíg válaszolt. Magamban megállapítottam, hogy én vagyok a világon a leggyávább ember. Még azt sem merem megkérdezni egy diáktól, hogy melyik házba jár. Na mindegy, majd megpróbálok változtatni ezen.
- Akkor jó. Tudod nem szeretem, ha másoknak a terhére vagyok. - mosolyogva fordultam felé ismét. Most már nyugodtan beszélhettem, végre elmúlt az a furcsa érzésem, hogy nem akar látni, hanem inkább egyedül lenne, mint velem. Mindig ilyesféle érzéseim vannak, ha egy ismeretlennel találkozom. Megint a gyávaság jele. Komolyan változnom kellene...
- Gondoltam lejövök egy kicsit a faluba körülnézni, végül is ha Bagolykőn fogok tanulni az elkövetkezendő években, akkor jó, ha ismerem a falut - magyaráztam lelkesen. - És te? Jól láttam, hogy edzettél?
Komolyan kíváncsi voltam. Én sosem voltam egy sportos alkat, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel a sportolás, csupán én nem szeretem csinálni.

Eric

Amikor kiderült, hogy a fiú tényleg francia, elmosolyodtam. Örültem, hogy helyes volt a feltételezésem. Ha nem lett volna az, rendesen beégtem volna, de szerencsére nem így történt.
- Igen, apukám külföldi - magyaráztam, mikor rákérdezett. - Félig angol, félig ír. Kiskoromban Dublinban éltem. Anyukám viszont magyar.
Nem tudtam, mennyit mondjak el neki. Igazán nem akartam untatni, az élettörténetem pedig enyhén szólva zűrös, a külföldi részei pedig különösen.
- Navinés vagyok - feleltem vidáman. Eltaláltam a fiú házát is, de ezt inkább nem említettem meg neki. Amióta itt vagyok, a levitába járókat kedvesnek ismertem meg, de végül is örülök, hogy a navinébe osztottak be. Valahogy otthon érzem magam. Mindenesetre jó más házak diákjait is megismerni.
- Hogy mit sportoltál? - kérdeztem vissza elkerekedett szemmel. Még életemben nem hallottam arról, amit a fiú említett, de nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi az. Engem minden érdekel, amiről a legtöbb ember még csak nem is hallott.
- Nem, én csak nézni szeretem - feleltem megvonva a vállam, mikor Eric rákérdezett, hogy sportolok e. - Bár kisebb koromban táncoltam egy pár évig, de hamar abbahagytam.- Tettem gyorsan hozzá.

Eric

Hamar kitárgyaltuk egymás származását, mint kiderült mind a ketten külföldiek vagyunk. Eric elmondta azt is, hogy capoeirát szokott sportolni, én pedig persze beégtem, mert fogalmam sem volt, mi az. Szerencsére a fiú ahelyett, hogy kiröhögött volna, nekiállt elmagyarázni.
- Ó, értem. Köszi, hogy elmagyaráztad - mondtam, amikor befejezte a beszédet. - Érdekes sport lehet ez, ahogy így elmondtad. Majd utánanézek bővebben - tettem hozzá.
Ültem még egy darabig mellette, gondolataimba merülve, aztán úgy döntöttem, hogy talán ideje elindulnom a kastélyba, ha vissza szeretnék érni még időben. Nem vettem észre, de beszélgetés közben jócskán eltelt az idő, én pedig nem szeretek sokáig elmaradni.
- Lassan vissza kellene mennem - fordultam félve a fiú felé. Nem tudtam, hogy fog reagálni, végül is nem mindenki viszonyul úgy a szabályokhoz, mint én. Vártam Eric reakcióját, de közben már úgy fordultam, hogy bármikor fel tudjak kelni, hogy elindulhassak.