Kirill


Éppen csak egy pillanatra néztem félre, hogy megnézzem az egyik kislány karját, mert elesett. Erre amikor visszafordul hiányérzetem lesz. Rögtön feltűnik, hogy hiányzik valaki, hiszen nincsenek olyan sokan a csoportban. Gyorsan szóltam a másik teremben lévő tanárnak, hogy vigyázzon a gyerekekre, és már indultam is a kisfiú keresésére.
Először az iskola területén kerestem. Mindenhol. Még a mosdókba is benéztem, hátha. Láttam, hogy a táskáját és a kabátját ott hagyta, reméltem, hogy akkor nem ment túl messzire. Fél óra keresgélés után viszont már tudtam, hogy nem lesz meg. A kezem remegett, azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Soha nem fordult még velem elő ilyen. Visszamentem a terembe, és írtam egy levelet Kirillnek, hiszen mégiscsak ő az apja, és tudnia kell róla. Az írásom szaggatott és alig kiolvashatóra sikeredett a sietség és a bennem tomboló félelem miatt. Megírtam neki, hogy jöjjön a Fő utczára, és én addig körbenézek a környéken. Elküldtem a bagollyal, és már indultam is.
Mint az őrült rohangáltam egyik utcáról a másikra, hátha meglátom valahol. Nem tudtam elképzelni, hogy ez hogyan történhetett meg. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy vajon mit csináltam rosszul, mert abban biztos voltam, hogy én rontottam el. Talán nem figyeltem rá eléggé.
Egy idő múlva odaértem a találkozóhelyre, de Kirillnek még csak a nyomát sem láttam. Bementem a boltba, és megkérdeztem, hátha látták arra, de persze nemleges választ kaptam. Senki nem figyel fel egy tíz év körüli fiúra.

Kirill

Kétségbeesetten futottam még pár kört, de senki nem tudott semmit. Ekkor láttam meg, az éppen érkező Kirillt. Rögtön odasiettem hozzá. Sokkal nyugodtabbnak és összeszedettebbnek nézett ki, mint ahogy én éreztem magam.
- Nem tudom, én csak egy pillanatra fordultam el - kezdtem rögtön magyarázkodni, aztán egy mély levegőt vettem, hogy kicsit lenyugodjak. - Senki nem látta, megkérdeztem. A suliban is már körbenéztem sehol sincs. A táskáját meg a kabátját is otthagyta az előkészítőben - soroltam el gyorsan azokat a dolgokat, amiket tudok. Nem volt nehéz, ugyanis nem volt sok belőle.
- Nincs valami kedvenc helye a faluban, vagy valaki akihez mehetett? - kérdeztem a férfitól. Reménykedtem benne, hogy a gyerek valami ismerős helyre ment, és nem kopogott be csak úgy valami teljesen idegenhez. Vagy az is lehet, hogy elrabolták. De erre még csak gondolni sem akartam.
- Valamelyikünknek el kéne menni hozzátok, hátha hazasétált - kezdeményeztem az ötletet. Nagyon mást úgysem tudtunk csinálni, mint esztelenül futkározni mint a tyúkok. Az volt a legésszerűbb, hogy átnézzük az utcákat amelyek közel voltak. Egy-két házba pedig be is csöngetünk. Vagy valami hasonló.

Kirill

Egészen megnyugszom Kirill jelenlététől, és attól, hogy nem rontott nekem az első pillanatban. Így is eléggé ostoroztam magamat, nem kellett, hogy még ő is rátegyen egy lapáttal.
Felsorolta a helyeket, én pedig bólogattam, hogy jelezzem, hogy értettem. Aztán a terv is gyorsan megszületett. - Rendben! - egyeztem bele, és már indultam is el a közelben lévő vasút felé.
Éppen állt bent egy vonat, indulásra készen. Gyorsan megállítottam, és megkértem a kalauzt, hogy segítsen átnézni a fülkéket. Egészen segítőkész volt, szinte rögtön beleegyezett. De ez sem segített, a fiú nem volt sehol.
Megköszöntem a segítséget, és leszálltam a járműről. Futottam még pár kört a peronnál és az épületen belül. Idegesen a hajamba túrtam, ahogy még utoljára átnéztem a helyet. Sehol.
Elindultam a tó felé. Reméltem, hogy Kirill sikerrel járt, és a kisfiú mindössze csak önállósította magát, és hazasétált. Amíg meg nem jött a férfi, még leszólítottam pár járókelőt, hátha tudják, hogy merre van a fiú, esetleg látták valamerre, de semmi. Mintha a föld nyelte volna el.

Kirill

Messziről hallottam, ahogy Kirill odakiált. Éppen egy párral beszélgettem, akik a part mentén andalogtak. Gyorsan megköszöntem a válaszukat, bár semmi különöset nem mondtak, csak a fejüket ingatták, amikor leírtam a kisfiú kinézetét.
- Nincs itt sem. Sehol. Mi van, ha történt vele valami? - kérdeztem, és egy pillanatra eltakartam a szemem, hogy ne lássa a benne csillogó félelmet és kétségbeesést. Aztán újra felnéztem, ezúttal viszont elhatározással.
- Ma az egyik órán....írni kellett nekik egy rövidebb szöveget. Csak hogy a fogalmazást gyakorolják - kezdtem a történetbe. - Nem volt semmi kikötés, csak hogy hány sornak kell lennie. De igazából mindig van valami értelmük. Ha jól emlékszem, Zsombi fogalmazása arról szólt, hogy meg akarja keresni a szüleit. Gondolod, hogy ezért ment el? - kérdeztem meg a férfitól. Végül is logikus lépés lett volna egy olyan fiútól, mint a Csonka gyerek. Főleg, hogy volt már, hogy levelet írt a szüleinek, pedig még csak alig tudta a betűket, és az M helyett minden egyes alkalommal W-t írt.
- Akkor...menjünk a menhelyre. Barátságosabb helynek tűnik, mint a bestiárium - vont vállat a lány.

Kirill

Beharaptam az alsó ajkamat, amikor Kirill azt mondta, hogy őt akarja bosszantani. Ezek szerint volt valami nézeteltérésük, ami nem jól jött ki. Egy ilyen kisfiúval nehéz elbírni, az egyszer biztos. De én akkor is hittem, hogy ha meglesz a kis srác, akkor minden rendbe fog jönni. Csak lenne már meg.
- Ugyan, addig Lenke vigyáz rájuk, átszóltam neki mielőtt eljöttem. Nem tudnék odakoncentrálni amíg nem tudom, hogy minden rendben van-e - és ez volt a színtiszta igazság. Lehet, hogy Kirill azt mondta nekem, hogy nem az én hibám, de attól még igenis bűnösnek éreztem magam. Addig pedig nem tudnék nyugton leülni és a gyerekekkel foglalkozni. Rosszabb esetben még egy eltűnne közülük, jobb esetben pedig csak megharagudnának rá. A gyerekek könnyen békélnek, de gyorsan haragudnak is meg. Minimum egy egész tortával kell visszamennie, hogy helyreálljon a rend.
- Inkább csak menjünk - fogtam meg a férfi vállát biztatóan, és elkezdtem a menhely felé menni.