Richard J. Ifens
este 10 körül

Ma szintén nem voltam órákon, mert úgy voltam vele, hogy minek. Most van épp elég dolgom, amik fontosabbak, legalábbis számomra, mégpedig az, hogy feltérképezzem magamnak az egész kastélyt. és ezt a szó szoros értelmében kell venni, mivel elindultam a rellon körletből, néhány pergamennel, és egy pennával a kezemben, s az útvonalat lerajzoltam bármerre is mentem. Persze ez közel sem ilyen egyszerű, több napot is el fogok ezzel tölteni, mire körbejárom az egész kastélyt.
A délután egészét pedig a faluban töltöttem, pontosabban a cukrászdában. Igazából nagyon nem is ettem, vagy ittam semmit, csak egyszer kértem valamilyen sütit, meg narancslevet, aztán csak néztem ki a fejemből. Végül arra eszmélek fel, hogy kint már elég sötét van, és a cukrászdában senki nincs már rajtam kívül, már épp zárni készülnek, így hát fogom magam, és elindulok valamerre. Nincs kedvem még visszamenni a kastélyba, inkább csatangolok még egy darabig itt a faluban, és hát mit ne mondjak, sikeresen el is tévedek. Talán egy, másfél órája csatangolhatok a házak között, mire lábam ismét a már ismerős köves utat tapossa, így már tudom, hogy jó helyen vagyok, és mehetek vissza a kastélyba. Rajtam most egy fekete-vörös fűzős felső van, szintén fekete, combközépig érő tüll szoknya van szaggatott cicanacival, lábamon a kedvenc fekete magassarkúm, és persze a bőrdzsekim, ami mindig rajtam szokott lenni. Bár már elég későre jár, és elég közel van a tél is, de én nem fázom. Nem is vagyok egy fázós típus, telen is simán elvagyok ilyen öltözékben, mint amilyenben most vagyok.
Lassan tipegek vissza a kastélyba, mikor valami hangot hallok magam mögül, aztán a kezemet is megfogja valaki.
- Mit akarsz? - kérdezem mogorván, miközben ki
rántom kezem a szorításából.
- Nyugi bébi, nem fog fájni. Nagyon. - feleli egy sunyi vigyor kíséretében, közben közelebb húzódik hozzám, s én önkéntelenül is hátrálok néhány lépést, majd mikor úgy érzem, elég távol vagyok tőle,egy gyors és határozott mozdulattal, meglendítem a lábam, egyenesen a férfi lábai között, mire ő hatalmas jajkiáltás közepette a földre hull. Ezt kihasználva sarkon fordulok, s elkezdek szaladni, már amennyire ebben a cipellőben lehet. Már kezem megbánni, hogy nem az acélbetétes bakancsomban jöttem, hanem ebben, mert így szinte lehetetlen futni, és meg is lett a károm, mivel kibicsaklik a bokám, és így elterülök a földön. Ezt kihasználva a férfi utolér, és rám veti magát. Próbálok kiszabadulni, de nem megy, így inkább szóra nyitom a szám, s teljes erőből sikítani kezdek, segítségért kiáltok hátha meghallja valaki, aki épp errefelé jár, de eddig még nem sok esélyt látok rá, hisz teljesen kihalt a Fő utcza.

Richard J. Ifens

Békésen sétálok vissza a kastélyba, mire ez a vadállat nekem esik. Jó, azért ez kicsit másképp történt, mivel csak azután veti magát rám, hogy férfiasságát teljesen széttrancsírozom, és elszaladok, de szerencsétlenségemre kibicsaklik a bokám, és így közelebbről is megismerhetem a Fő utcza köveit. Ezt kihasználva a férfi utolér, és rám veti magát, és eléggé cifra szitokszavakat vág a fejemhez, amiket inkább nem részletezék, de röviden összefoglalva csak annyi a lényege, hogy egy olyan nőszemélyhez hasonlított engem, aki az utca sarkán áll, és testét árulja pénzért. Na ez aztán kiveri nálam a biztosítékőt, és teljes erőmből próbálom kiszabadítani kezem a férfi szorításából, és én is nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetem a férfit, de nem sikerül. És ezzel csak annyit érek el, hogy ez a részeg, alkoholtól bűzlő alak megüti az arcom, a karom, meg mindent amit csak ér, amivel gondolom azt akarja elérni, hogy nyugodjak meg. Fáj, nagyon fáj, szám szélén a vér ízét érzem, de már semmit nem tudok tenni, már nincs hozzá erőm, hangom is elcsuklik, számtalan könnycsepp csordul le az arcomon. Már kezdek beletörődni az egészbe, és csak azt akarom, hogy vége legyen már, de erre nagyon sok esélyt nem látok, aztán jön a megváltás. Valaki lerángatja rólam, és én az egészből már sokmindent nem fogok fel, hogy most akkor mi van, mi történt. A másodperc tört részéig az is átvillan az agyamom, hogy talán már nem élek, meghaltam. De ezt a tényt cáfolja az, hogy a férfi, aki a segítségemre sietett, megpróbál felsegíteni. Még mindig kicsit kába vagyok a történtek után, csak meredek magam elé, a férfi másik karjába kapaszkodva, abba, ami nincs megvagva, és pár másodpercnek el kell telnie, míg eljut az agyamig, amit mond.
- I-igen, én jól vagyok. - felelem, magam elé meredve, majd a karjára pillantok, és észreveszem, hogy megsérült, és ez nem egy kis karcolás, hanem egy nagy vágás.
- De hisz te vérzel! Mutasd! - mondom neki, közben megfogom a sérült végtagot, és ruhájának ujját megpróbálom lehámozni róla.

Richard J. Ifens

 Most egyáltalán nem izgat, hogy nekem mi bajom van, a megmentőmnek sokkal nagyobb baja esett. Néhány ütés mit számít, azok hamar eltűnnek, s csak az emlék marad belőle. De neki, neki talán, sőt biztos örök életére megmarad a vágás nyoma. Ezt tudom, hisz apám testén is számtalan heg éktelenkedik.
Épp próbálom lefejteni a férfi - merthogy látszik, hogy túl van a tizennyolcon - karjáról a ruhadarabot, ami eltakarja a a sebet, de ez sehogy nem akar összejönni. Aztán eszembe jut, hogy nálam van anyu bicskája, és most konkrétan a fejemet verném a falba, hoy ez miért nem jutott előbb eszembe. Akkor talán lehetett volna kicsivel nagyobb esélyem a férfival szemben. Bár ha elgondolkozom az egészen akkor már nem olyan biztos, hogy sokat segített volna a bicska, mivel a kezemet a földhöz szorította a térdével.
- Mégis hogy hagyjam? Hisz ez nem egy kis karcolás. Én nem hagyhatom, hogy itt vérezz el nekem. - mondom neki, a mosolyát figyelmen kívül hagyva, kicsit aggodalmasan. Lehet hogy ezt egy kicsit túlreagálom, de a vér... Nagyon vérzik a karja, és úgy érzem kezdek rosszul lenni tőle. Mindent elviselek, de komolyan mindent, csak ezt az egyet nem. Egy darabig bírom, de ha folyamatosan érzem a vér szagát, attól nagyon rosszul vagyok, és ez most sincs másképp. Kicsit megszédülök, és a fejem is fáj, de ezt talán betudhatjuk a pár perccel ezelőtt történt dolgoknak is.
- Nem... Nem ismertem őt. - Felelem, s tekintetem a férfi .....be fúrom, s egészen addig nem eresztem el tekintetét, míg ki nem mondja a következő, be nem fejezett mondatot, akkor lesütöm a szemem, s ismét a sebet kezdem el bámulni. Nem fejezte be a mondatot, de tudom mit akart mondani, vagyis csak sejtem, de szerintem ugyanarra gondolunk mind a ketten. Megbeszélni? Ugyan mégis kivel? Itt még senkit nem ismerek, csak őt, meg azt a rellonos csajt, asszem Blanka a neve. De senki mást nem ismerek még és egy idegenhez csak nem mehetek oda, hogy ezt elmondjam, talán el is küldene melegebb éghajlatokra, hisz én is ezt tenném ha egy vadidegen ilyennel jönne hozzám.
- Ezen mit lehet megbeszélni? Bárkivel megtörténhetett volna, és... én... nem tudok erről mit mondani. - mondom, s hangom végig remeg, én pedig a sebet figyelem. Eztán ismét csend száll ránk, és csak azt veszem észre, hogy remeg. Én nem remegek, sőt, a hideg eddig fel sem tűnt nekem, addig, míg még nem érzem az ő remegését. Megszorítom két, hideg kezét az én melegebb kezemmel, abban reménykedve, hogy kicsit fel tudom melegíteni a kezeit, és halványan elmosolyodom.
- És ugyan mit érnék el azzal, hogy ha ezt megtenném? - kérdezem teljesen nyugodt hangnemben. Nem is tudom mi van velem, nem is ismerek magamra, mert tudom, hogy máskor is reagálnék, mint ő. Azt a férfit is, aki anyámat bántotta, gyakorlatilag én küldtem a börtönbe, persze a zseniális ügyvéd segítségével. Ha anyun múlt volna, akkor az a férfi még ma is szabadlábon lenne. És most is szerintem pont ilyen a helyzet, és én nem tudom mi tévő legyek, bár az előttem álló férfi nyilvánvalóvá tette, de én mégsem tudom rászánni magam.