[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=839444#post839444][b]Alexander Burton - 2021.11.27. 13:26[/b][/url]

Nem, nem a Louvre, vagy a hatalmas Nemzeti Galéria, de haladás. Eddig is el-elvittem kiállításokra a képeimet, jobbára ingyen megtekinthető, civil kezdeményezések vagy helyi rendezések keretében. Valahogy mégsem érzem magam magamutogatónak, olyannak, akinek görcsös kényszer az, hogy lássák, tudják nevét. Egyfelől bizonyára bolond vagyok, hogy nem használom ki azt, amit tudok és amit alkotni vagyok képes. De a tehetség, az adottság számomra, szerintem nem árucikk. Én ugyan olyan boldog vagyok a négy fal között, amikor alkotok, mint kint, ahol leülhet bárki mellém és figyelheti. Ez néha frusztrál, néha nem, nem tudom eldönteni mikor és hogyan támad, a lényeg, hogy megtörténik. Egyszer sem fog el, hogy nekem ezeket pénzzé kellene tenni és tudom, hogy ez a hiba, hiszen mindenki abból él. Családomnak köszönhetően lesz majd, mindig akad talán, ha nem dobálom ki az ablakon és máshogy, vagy ha kicsapnak a családból, akkor lesz másképp. Nem félek a munkától, semmitől sem, lesz ami lesz alapon teszem a dolgot. Mégis, egyre többet hallom, jelzik, hogy valamit tennem kellene. Nem kell semmit, ha nem akarom.
Véletlen került elém a lehetőség, amivel nem számoltam és nem is vártam. Egy neves műértő felajánlotta a galériáját fiatal, kezdő művészeknek. Nem garantált semmit, hírnevet, sikert és kiugrást, csak lehetőséget. Lehet, hogy itt találja meg valaki azt, amit keres, vagy akit keres. Így végül, a saját kíváncsiságomnak mondtam végül igent.
Kellemesen hűvös, délutáni napnak nézünk elébe. Hoztam pár fotót, amolyan szárnybontogatásképp, ha már frissen kezdtem bele és hét, kisebb, nagyobb festményt. Több, mint amit vártam. Körülöttem akad minden, mások fotói, festményei, akadnak szobrok, a tér kitöltésére, olyanok, amiket nem értek és amik nekem is igencsak tetszetősek. Elfog a láz, ahogy másik alkotásait nézem, hogy semmi helyem sincs itt, vegyem le és vigyem mindet vissza oda, ahova, de nem tehetem. Nem, mert megcselekedtem valamit, amitől most félek igazán. Három kép előtt állok, mindhármat egy ember ihlette, kettőt jóval utána, hogy találkoztunk, egyet, a legnagyobbat pedig az, amit beszéltünk. És én idehívtam őt, hogy lássa azt is, amit eddig nem. Megtartottam a kérését, egyik sem illetlen és mutat semmi olyat, amit hivatali címei és neve nem viselhet el. De a másik négy, fekete-fehér festmény között is látni, hogy szinte lángokban áll. Eme tüzet akarom láttatni vele, miközben az órámra nézek és idegesen állok egyik majd másik lábamra. Mindjárt itt lesz, kínomban pedig egy pohár pezsgőt veszek el és húzom le, egy szusszra. Talán segít.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=839545#post839545][b]Alexander Burton - 2021.11.29. 22:20[/b][/url]

Nem segít a pezsgő, csak marja a torkom. Hamar le is teszem a poharat, nem kérek többet, hiába nyújtják felém. Majd később, ha az apró falatokkal teli tálat meglátogattam. Nem kellene eláznom, amikor még el sem kezdődött semmi sem, mert annál kellemetlenebb nem is lehetne. És ez egy finom jelző. Állhatnék ott, dölöngélve, két szót sem tudnék kimondani és a végén egy hatalmasat böfögnék. Maga a jelenet komikus, azonban onnantól kezdve én már másképp vonulnék be a világ színe elé, mint ami vagyok. Vannak, persze, hogy vannak olyanok, akikről köztudott, hogy kell egy kis „plusz” nekik, hogy alkossanak, egy löket és senki sem ítéli el, mert a végeredmény a lényeg és az általában elképesztő. Vannak azok, akiknek semmi se kell, csak pár pillanat és egy üres vászont töltenek meg pár vonással, meg vagyok én, mi, a kezdők, az aprónép, akik a szárnyukat bontogatják. Nem hazudok, volt, hogy bennem is volt „plusz”, mikor alkottam, de azok a képeim nincsenek itt. Azt majd talán máshova.
Hátrapillantok, mintha csak azt akarnám ellenőrizni, hogy tökéletesen egyenesen álljon, sehol egy milliméter elcsúszás, de akik előkészítették, erre rettentő gondosan ügyeltek. Talán még por sincs rajta, persze minden kész képem ellátom egy portaszító bűbájjal, amire „titkos keveréket” használok vagy nem is szólok róla, ha nem a mágusvilág elé viszem. De még a kereten sincs semmi. Jónak kell lennie. Visszafordulok előre és figyelek, ameddig meg nem pillantom őt. Tudom, hogy fura valakit anélkül csodálatosnak és különlegesnek látni, érezni, hogy abban szexuális töltet legyen. Nem vagyok vak, nem mondanék nemet, boldoggá tenne, viszont tudom, hogy ő más akar azzá tenni és én nekem, amire szükségem van, amit elvenni és átadni akarok neki, elég, az tesz engem azzá. Ez már csak ilyen, egyfajta fura szerelem, vonzalom vagy csak kapcsolat, talán ilyenek a múzsák, akik homlokon csókolnak. Tudja rólam, hisz látta a képeim sokaságát, hogy többnyire fekete és fehér vagyok, vele azonban mindig színes és tüzes. Van neki adottsága, egy csodálatos és veszélyes adalék, amit mintha akaratlanul adna át nekem és költöztetnék a festményekbe. Mint Dorian Gray, csak itt nem a fiatalságot őrizzük meg, hanem a valóságot ültetjük át a vászonra a legjobban. Nagyot sóhajtok, ahogy végül közeledik felém.
- Dehogy is. Csodásan áll a zöld, azonban ezzel te nagyon is tisztában vagy – mosolyodom el felé. Nem beszólás ez, hanem az a dicséret, amit az kap, aki felfedezte, hogy ha kicsit enged, akkor a kiskacsából hattyú lesz. Emlékszem, hogy mennyire szorongott először és mennyire engedte el magát a végén, vagy akár most. Kinyílt. Ahogy nyílik, miközben a képek felé fordul. Gyomrom bukfencezik egyet, ahogy vele nézem együtt őket, majd őt, minden apró rezdülését.
- Ahogy a modellem is az. Gondoltam ez remek alkalom, hogy találkozz velük. Így együtt egy egész – mert valahogy összeillik a három, hiába nem egy időben és mintára készültek. - Elfogadsz egy italt? Tudom, ezek általában puccos, unalmas rendezvények, de szerettem volna, ha velem vagy ma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=840665#post840665][b]Alexander Burton - 2021.12.23. 18:20[/b][/url]

- Hidd el, azt is, aki nézi – nevetek halkan, de ez egy finom bók, nem bántó, nem tolakodó. - De ne érts félre, mert tényleg jól áll. Kiemeli a vöröset és fordítva – folytatom és fejezem be a gondolatot. Vannak pillantások, elkapok párat, amik éhesen vetülnek a nő felé, akik talán inkább azt a zöldet a padlón látnák és azt csodálnák, mi van alatta. Mellettem áll viszont és nem az a tipikus, kínos távolság, ahol még attól is fél az ember, hogy véletlen ér hozzá, nemhogy direkt. Mégsem másztam rá, így azonban mégis megóvom olyanoktól, akik kínos, de eléggé egyértelmű társalgással untatnák őt, vagy engem. Nem itt akarok felszedni bármit, nem mondom, nemet sem mondanék, azonban a műkedvelők nagy része üresfejű, újgazdag valaki, akik szeretnek kiöltözni, drága pezsgőt kortyolni és ezt társaságban, hogy mindenki lássa, megengedhetik maguknak. Közben képeket néznek, felük sem érti, mi van a képen, de elégedetten bólogatnak és minél drágább, annál jobban kell nekik. Ne értsen félre senki, nagyon jól tudom, hogy akadnak bőségesen olyanok, akik a gazdagság mellett tényleg értik is, hogy mit akarnak venni, de az ilyen kisebb, amatőr, bemutatkozó kiállításokra ők ritkábban térnek be. Inkább az előbbi a jellemző, még amikor pakoltam ki, odalépett hozzám valaki kísérője és magyarázott a modern csodákról. Nos, hajrá, alkossanak.
- Elhiszem – bólogatok. - Egy lány egyszer megkért, hogy legyek a modellje a portfólióhoz. Akkor éreztem hasonlót én is – emlékszem vissza, bár nem tudom, az ki lett-e állítva, vagy sem, elég volt a kamera egyik oldalán lenni. - De örülök, hogy nem ellenzed és nincs harag, hogy idehoztam őket. Meg téged. Rossz lenne, ha titokban alkottam volna és most tudnád meg, szerencsére azonban a kisbolt varázsa nem múlt el – nem tudom, hogy mire és mikor kérem még fel, de ameddig neki ez jó és nem kényelmetlen  vagy rossz kényszer, meg fogom tenni. Rajta kívül nemigen használok színeket, látni a többin is, így ameddig lehet, szükségem lesz a benne lobogó tűzbe. Talán egy festményemen ezt is érzékeltethetném. Különleges festék, módszer, de hirtelen felbukkan bennem. Talán a hajánál. Talán. Elteszem későbbre.
- Ugyan. Én köszönöm – veszem is el az italt, pontosabban kettőt. Egyet neki nyújtok, egy nálam marad, úgy állok meg ismét meg mellette. Felpillantok ahogy beszélni kezd, majd bólintok aprót.
- Igen. Az elsőnél még látni, hogy ez az első és nos, olyankor mindig izgul az ember, bármi is legyen az. Aztán szép lassan kinyíltál és… igen. Az utolsóra még minden beképzeltség nélkül is büszke vagyok – szusszanok egyet és aprót kortyolok. - Egyszer, ha egy negyedik is beleférne neked, ott már egyenesen parázslanál – mosolyodom el. Ez persze az ő döntése. - De ma igyunk erre a hármasra és rád, hogy rád találtam – emelem végül poharam egy koccintásra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=841056#post841056][b]Alexander Burton - 2021.12.27. 19:07[/b][/url]

Belebeg elém a kép, amiben lila vagy épp egy élék rózsaszín színben pompázik az a ruha rajta, ami most és megértem, miért mondja azt, hogy kerülnie kell. Nem mondom, hogy borzalmas, hanem inkább emel ki olyat, amit nem kellene és rejt el mást, amit pedig nem. Bólintok hát egyet, pedig az öltözetekhez pontosan annyi közöm van, mint az asztalos munkákhoz.
- Megértem, bár én nemigen szoktam nagyon túlgondolni ezt. Azt veszem fel, amiben jól érzem magam, csak nem nézem meg, mi áll tényleg jól. Lehet adhatnál majd tanácsokat – nevetek egy aprót. Nem vagyunk egyformák, nekem is vannak halovány szeplőim el-elszórva, a hajam viszont átlagos és barna, ahogy az egész lényem az. Így nem nagyon tudok olyan rosszul tenni, persze, a neonszíneket messze elkerülöm. Azért ahhoz még nekem is merészség kellene vagy egy jó, beöltözős buli.
- Ó. Ő fotózott – pontosítok, hogy milyen vászon volt és milyen mű. - Egyébként nagyon fura, még ha nem is kért, hogy tekerjem ki a karom olyan furán, mint a plakátokon látni néha – amit nem is értek, de a lényeg, kényelmes volt mégis egy része. - Azt hiszem jobban szeretek a magam oldalán maradni. Most én is tanulom ezt a fotózás dolgot – mutatok a pár, kisebb kép felé. - Ha már úgy éreztem, maradnom kell még itt egy kicsit, eltöltöm hasznosan – az, hogy ez végül jó döntés volt-e vagy sem, majd kiderül, nekem még mindig van időm. Most is, amit pedig nem is végképp magamra szentelek.
- Igen, tudom, hogy vannak. Azért is maradtunk azon a terepen, ahol mindenkinek kényelmes. Ha idejönnek, nem fogják azt látni, hogy egy nő az erkölcstelenséget választotta. Mármint ne érts félre, egy akt is tud bőven művészi lenni, de lehet nekik nem úgy jönnének át. Ha az egyik olyan lenne, akkor olyan helyre vinném, ami már túl messze van nekik – mosolygok cinkosan, mintha ez lehetséges lenne, csak épp azt mutatom, figyeltem arra, hogy neki itt neve van és nap mint nap köztük jár. - Köszönöm. Mármint, hogy értékesnek tartod őket meg a munkám – jól esik, ezért csinálom. A mosolyért, a pillantásért, mindenért. Csak alkothassak, ha lázas vagyok, ha épp nem jó, de akkor is.
- Ezt örömmel hallom! - csillan fel tekintetem. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de negyedik. Őszintén, ennél ma már nem leszek boldogabb. - És mit szeretnél, meglépni valamit vagy az utolsót megragadni és folytatni?