[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765376#post765376][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 17:59[/b][/url]

Összehúzom egy kicsit a szemöldökömet, nem szeretem, ha valaki káromkodik. Néha én is szoktam persze, kicsúszik, mert mondjuk annyira ideges vagyok, de sosem a lételemem a káromkodás. És ami azt illeti, amikor káromkodok, akkor szörnyen zavarban is vagyok, és nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért ez megtörténik. A gyerekek előtt viszont soha, ott nagyon figyelek, hogy miként kommunikálok velük.
- Persze, én, jól vagyok.
Zavaromban a szám belső felét harapdálom, olyan nehéz elmondani, hogy mit is jelent ez. Én nem éreztem magam soha annyira rosszul, mint talán kellett volna, azért, amit Valery csinált. Azt sokkal jobban sajnálom, hogy az anyánk olyan, amilyen, látva Rosie-t és Valery-t, és tudva, hogy Sydney bármilyen lehet, hiszen nála van. Cole-t is bántotta. Ezt az egyet nem tűröm el egyikőjüktől sem igazán, hogy bántsák Cole-t. A bátyám a mindenem, nála jobban nem szerettem soha senkit, és nem tudtam elviselni, hogy neki ártanak. Hiszen ő egy csodálatos ember.
Állom a tekintetét, meghatottan nézek rá, amikor azt mondja, hogy nem haragszik rám, hogy sosem haragudott. Nem éreztem ezt. Nem feltétlenül mondanám, hogy haragot érzett irántam, talán inkább csalódottságot, vagy árulást. Nagyon féltem, hogy árulónak tart azért, amiért beleszerettem Adrianbe, vagy azért, mert együtt voltunk. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy elfogadja, hogy Adrian az életem része, és magamban fohászkodom azért, hogy valóban így legyen, hogy Adriant még az életem részének mondhassam. Én tényleg nem haragszom rá, és szeretném, ha ő ezt megértené, és elhinné nekem. Nézzen belém akármilyen mélyen. DE nem akarok egy üres asztal mellé ülni a tanáriban, nem akarom, hogy ne ebédeljünk együtt, vagy, hogy ne beszélgessünk. Hogy ne hallhassam a hangját. Korábban is szerettem őt, ő tudta, és képesek voltunk békésen egymás mellett élni. Képesek voltunk barátok lenni. Szeretnék még most a barátja lenni. Amikor azt mondja, "együtt vagyunk", mégis megremegnek kicsit az ajkaim, bár előbb mondta volna el ezt, hogy nem haragszik, hogy elfogad minket, talán akkor... nem, akkor is így alakult volna, de akkor nem pont most mondaná, amikor a témára a legérzékenyebb vagyok. Megígértem, hogy ma nem mondok erről semmit, mégsem tudtam nem kimondani, hogy mindaz, amit mond, már nem érvényes.
- Ne haragudj, nem akarom elrontani a kétszázadikat. Mesélhetnél inkább a tetoválásaid jelentéséről. Például Jézusról, Mr. Éljen az ateizmus Fisher!  
Tényleg nem akartam, és félek, hogy mégis sikerült. Inkább próbálom lefoglalni magam, és próbálok valami mást csinálni. Tortázzunk, nézzünk meg egy béna filmet, bármit, csak ne legyünk szomorúak. És akkor megölel, megadja nekem azt az ölelést, amit akkor és ott a szobámban reméltem, amikor azt vágytam csak, hogy ne nevessen, hanem azt mondja, nem lesz semmi baj, hogy megoldjuk. Hozzábújok, és még mindig erősen győzködöm magam arról, hogy ez nem egy olyan este, ahol sírni kell, ez nem arról szól most. A kérdésére nem felelek, nem tudok felelni, mert nem tudom, hogy hogyan is érzem magam. Hálás vagyok, amiért nem úgy viselkedik, mint akkor, hálás, amiért ölel, amiért mellettem áll, amiért nem azt mondja, hogy ő megmondta, hogy ez hiba lesz. Hülye voltam? Talán. De azt nem bánom, hogy ilyen sokáig Adrian mellett lehettem, mert boldog voltam, igazán. Csak azt sajnálom, hogy ő nem így érezte, és reménykedek abban, hogy nem az elejétől, hanem csak a végén nem, hogy nem szenvedett mellettem.
- Oké.
Felelem végül csendesen, és a konyhába lépve, terveim szerint, mint a kettőnknek merítek, azonban csak nézem a salátát, és nem megy a mozdulat. Ellépek a pulttól, mielőtt összekönnyezem a salátát, és a szám elé kapva a kezem, nézem a homályos képet. Nem vagyok jól. Nem tudom megjátszani magam, nem tudom azt mondani, hogy minden jó, ahogy van. Nem jó. Nem tesz boldoggá. Nem gondolkozom, csak cselekszem. Ellépve a pulttól, Cole-hoz szaladok, és szorosan hozzábújva már nem is titkolom, hogy mennyire szomorú vagyok.
~ Csak ne beszéljünk, csak engedd meg, hogy sírjak egy kicsit. Csak ölelj meg újra Cole, kérlek.~

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765393#post765393][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 20:05[/b][/url]

Zokogok. Nem tudok nem sírni, nem tudok nem könnyeket ejteni. Fáj, minden egyes gondolat, minden egyes mozdulat. Napokkal ezelőtt történt, de amikor Cole azt mondta, nem haragszik, akkor értettem meg igazán, hogy mi is történt velem. Elvesztettem a szerelmem. Éppen abban a pillanatban, amikor a bátyám azt mondta, azt üzente, hogy képes lenne megbékélni a helyzettel, amikor az egyetlen félelmem is szertefoszlott, akkor érkezett meg az agyamba is az, amit a szívem már tudott, vége. Igazán vége.
Cole bőrébe vájom a körmeimet, hiába a tökéletes lakk, egy pillanat alatt képes vagyok tönkretenni, és most is ez történik. Soha életemben nem sírtam még ennyire hevesen, pedig annyi minden miatt sírhatnék, és én Adrian miatt teszem. Ő a legnagyobb veszteségem, ő az első igazán nagy veszteségem. A szívem hevesen ver, minden egyes lüktetésével egy darab leszakad beőle, hogy lejjebb induljon meg, és a fényessége megfakuljon, feketévé válik a gyász miatt. Érzem, ahogy hullanak a darabjai.
Mégis, ahogy sírok, ahogy a feszültség, ami napok óta bennem van, a könnyeim által távozik, felszabadítja a lelkem, mintha megtisztulna, mintha minden, ami rárakódott volna, feloldódna, és eltűnne. Mintha kisírnám magamból a sok fájdalmat, ami nem mertem megpiszkálni, mert nem akartam, hogy valóság legyen. Nem akartam kimondani még magamnak sem, csak ignoráltam a problémát, mintha azzal megszűnt volna létezni. Pedig nem szűnt meg, a probléma igenis létezik.
Az agyam nem kattog most, nem keres alternatívákat, amikkel lefoglalhatja magát. Ostromol, az összes emlékünkkel, ostromol mindennel, amit Adriannel éltem meg. Amikor a kanapén csak ültünk egymás mellett, egymás kezét fogva, némán, amikor az ebédlőben mellettem ült, és elpirultam, mert a combja az enyémhez ért, amikor az erdőben pálcát szegeztem rá, amikor felpillantottam, és azért éreztem, hogy otthon vagyok, mert a kastély ablakából ő nézett rám, amikor az unikornis az ujjamhoz ragadt, és ő leszedte, de el is tette, mint szuvenírt, amikor élvezettel nézte, hogy féltékeny vagyok az évnyitón. Minden csókunk, minden ébredésünk, minden ölelésünk egyszerre rohamoz meg.
Szorosabban bújok Cole meztelen felsőtestéhez, nem akarom, hogy lássa az arcom, ahogy a sírástól egyre gusztustalanabbá válok. Annyira hálás vagyok, hogy nem húzta vissza a pólóját, hogy tisztán hallhatom a szíve dobbanását, hogy érezhetem a meleg bőrét. Érzem, ahogy fázom, ahogy a sok sírástól egyre jobban remeg a testem, ahogy szépen lassan, kihűlök. Talán nem normális? Nem tudom, sosem éreztem még ennyire furcsát. Zsong az agyam, fáj a testem, mintha egész nap futottam volna.
- Kérlek, ne bántsd őt. Kérlek.
Tudom, hogy bántani akarja, tudom, hogy azt hiszi, az a megoldás, hogy bántsa, de nem az. Szeretném, ha elfognának a könnyeim, hogy tudjak beszélni, a lélegzésem szakadozik, a gombóc a torkomban még nem oldódott fel, még mindig van, ami ki akar jönni belőlem. Hideg kezeimmel még jobban ölelem őt, és közben magamban fohászkodok, hogy ki tudjam mondani.
- Adrian... bát...bátor volt, mert ki.... kimerte mondani... Nem hazudott... Ne...Ne bántsd.
Nem akarom, hogy bántsa, tudom, hogy Adriannek is rosszul esik, hiszem, hogy nem boldog ettől. És tudom, hogy nem hitte, akkor és ott egyáltalán nem hitte, hogy egyetlen válasza elég lesz, hogy rájöjjek, nem teszem boldoggá. Egyetlen emlékkép elég volt.
- Ne haragudj.
Fogalmam sincs, hogy miért kérek bocsánatot, hiszen azt mondta, nem haragszik rám, de én haragszom magamra, amiért így történt, nagyon haragszom, és gyűlölöm magam ezért. Azért, hogy most ennyire elszúrtam mindent. Tényleg elrontottam mindent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765488#post765488][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.30. 14:42[/b][/url]

- Utálom ezt a szót.
Jelzem neki csendesen, nem mintha ne tudná. Igyekszem, vagyis nem akarom megtenni, csak hidd azt, hogy erőlködöm. Nem szeretem, ha valaki azt mondja, igyekszik, de próbálom minél kevesebb alkalommal kijavítani az embereket, meg próbálok minél kevesebb agyérgörcsöt kapni attól a ténytől, hogy valaki egyáltalán nem próbálkozik. És nem, ez nem olyan dolog, amivel rosszat feltételeznék Cole-ról vagy bárkiről, pusztán csak olyan sok negatív tapasztalatom volt ezzel a szóval, hogy nem szeretem.
Adriant viszont szeretem. Nagyon szeretem, és most nem csak a nyálas értelemben gondolt szeretetre kell gondolni, ami miatt sírok, hanem szeretem őt, mint embert. Szeretem, mint gondolkodót. Szeretem, mint küzdőt. Szeretem a lénye kellemes és kellemetlen vonásait is. Őszinte szeretettel viseltetek iránta, és pont ezért nem szeretném, hogy bántsa, hogy bármilyen baja legyen. Hozott egy döntést, ahogy én is hoztam, mikor újra találkoztunk. Nem ígért a világ garantált happy end-et. Szerettem volna, hogy az legyen, nyilván, hiszen nem úgy vágsz bele egy kapcsolatba, hogy az bukás lesz úgyis. Nem igaz? Viszont én nem tudok haragudni, talán genetikailag kimaradt belőlem, mint a vörös haj, meg a nádszál alkat. De nem bánom egyiket sem. Én Emily vagyok, és amikor a tükörbe nézek, magamat látom.
- Ez jobban hangzik.
Mosolyodom el. A könnyeim még mindig folynak, de már nem sírok. Viszont tudom magamról, hogy gusztustalanul nézek ki, hogy egyszerűen undorító vagyok jelenleg, és nem akarok éppen ezért felnézni Cole-ra sem. Csak maradjunk így, örökre. Olyan jó, hogy ringat, hogy érzem őt, érzem a bátyám szeretetét. És éppen ezért érzem a bűntudatot is, amiért az volt az első gondolatom, hogy hiba volt idejönni, hogy hiba volt visszatérni ebbe a világba, hogy a saját - amúgy tökéletes - világomat feladtam, ezért. Hogy Cole kétségbeesetten öleljen magához, miközben én egy fiú miatt zokogok, aki lényegében éppen miatta hagyott el. Nem lett kimondva, de tudom, hogy így van, hogy ezért nem működött.
- Fáradt vagyok, lehet inkább aludnunk kellene.
Tényleg elrontottam a bulit. Se nosztalgizázás, se tortázás, csak az, hogy mennyire szánalmas vagyok, és mennyire könnyen össze tudok omlani egyetlen pillanat alatt. Mert ennyi volt, egyetlen pillanat. Cole kedves volt, elfogadta a kapcsolatunkat, és akkor összeomlott minden, mert nincs olyan már, hogy kapcsolatunk. Ez az egyetlen mondat összedöntötte a kártyavárat.
- Nagyon jól csinálod, Cole.
Bújok hozzá szorosabban, de remélem, hogy nem okozok neki fájdalmat. A szemeim még mindig lehunyva, csak élvezem azt a kis burkot, amit az ölelése és a ringatása jelent nekem. Egy kis szigetnyi béke, más nem is kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765495#post765495][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.30. 15:17[/b][/url]

- Magunknak.
Mosolyog a hangom. Hallottam a többit is, de ami igazán számít, az ez az egyetlen szó. Magunknak. Mert mi, történjen bármi, bármikor és bárhol, mi testvérek vagyunk, nem fél testvérek, hanem olyan igazi, örökké összetartó testvérek, akik akkor is itt vannak egymásnak, ha a világellenük van. Mi együtt vagyunk erősek, egymás nélkül nem tudnánk ennyire kitartani, ennyire jól kezelni a dolgokat. Ő meg én. Mi vagyunk azok, akik közösen alakítjuk a sorsunkat. Régebben is mondtam, már, és most is tartom, hogy egy kicsit szerelmes vagyok Cole-ba. Nem úgy, mint Adrianbe, hanem máshogy. A kapcsolatunkba, a bátorságunkba, abba, akik egymás mellett lettünk. Egy kicsit szerelem ez, olyan, ami nem tud elmúlni, ami nem hamis.
- Ne, kérlek erről ne. Ebben nincs több. Ez ennyi volt.
Megmakacsolom magam, a szemem, a szívem. Nem sírok és nem vérzek amiért Adrian elhagyott. Nem akarok szomorú lenni, nem akarok szenvedni. Nem veszítettem el őt, nem drámázok. Adrian a barátom elsődlegesen. Adrian olyan, mintha lenne még egy testvérem. Régebben is ezzel nyugtattam magam, most is ezzel nyugtatom. Egy kicsit más volt, egy kicsit, néhány hónapig a szerelmem volt. De attól még, hogy már nem a szerelmem, a barátom. Egymás mellett ülünk a tanáriban, és csak ő képes kiolvasni azt a kacifántos írásképet, ahogy Cath ír. Szépen ír, csak nekem kacifántos, neki meg a tanársegédje. Szükségem van rá, hogy ki tudjam olvasni, amit leírt, és szükségem van rá, mert a szívem egy szeletét évekkel ezelőtt neki adtam, és csak úgy tud a szívem dobogni, ha minden része megvan.
- Örülök, hogy meghallgattál.
Tényleg, hiszen most hallgatott, nem nevetett ki, nem nevetett rajtam, a helyzeten, hanem figyelt, észrevette a rejtett utalást, és felelt nekem. Igazán figyelt rám, és ez különbözteti meg a mostani helyzetet a korábbitól.
- Muszáj megmosnom az arcom, mert nagyon csúnya lettem.
Neki se ártana a mellkasát lemosnia, mert azt is összekentem egészen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769183#post769183][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.08.27. 13:58[/b][/url]

Azt hiszem, egy kicsit csalódottan indultam el erre a találkozóra, mert hajnalban láttam azt a bizonyos posztot. A stégen történtek után pedig, azt hiszem, jogom van haragudni. Akkor volt egy pillanat, ami a semmibe veszett, legalábbis a poszt szerint nála a semmibe kötött ki. Én őriztem a pillanat emlékét, mélyen a szívemben, és hajnalban egy pillanat alatt váltam hihetetlenül szomorúvá. Reggelre a szomorúság levertséggé fajult, és hosszú percekig nem is akartam felkelni. Reméltem, hogy csak álmodom, hogy a féltékenységem generálta a fejemben azt a posztot, és ahogy felmegyek az instára már friss fejjel, nem lesz ott. Meg sem történt. De ott van. Akármit is csinálok, ott van. Nem érdekelnek a hashtag-ek, nem érdekel semmi. Csak nézem azt amit a kép mutat, a csupasz valóságot. Egy másik lány csókolja, és ő nem ellenkezik. Élvezi. Furcsán megcsalva érzem magam a saját nyomorúságommal átitatott ágyneműmbe csavarodva.
Mégis felkelek, mégis megiszom a teám, mégis nekiállok készülődni, mert találkozni fogunk. Látni akarom, látnom kell rajta, hogy nem akar engem, hogy nincs meg az, ami ott volt. Nem meleg. Ugrálnom kéne örömömben, hogy végre nem csinálok hülyeséget, mégsem teszem. Csak lanyhán kezelem az ecsetet, rutinból sminkelek. Kékkel, mert az kiemeli a szememet. Még jó, hogy vannak ösztönös mozdulataim, és nem úgy nézek ki, mint egy bohóc. Talán csak azt akarta, hogy annyi legyek, mint amennyit Dia nyújtani tud. Egy préda. Tudja, hogy könnyű szerrel megszerezhet, és nem voltam elég nagy kihívás neki. Ellenkeznem kellett volna vele, fenntartani az érdeklődését? Vagy ez is a játék része, csak nem számolt azzal, hogy Dia felteszi a képet? Hogy én meglátom. Vajon hány lány van még rajtam kívül?
Azzal a szent meggyőződéssel indulok el, hogy megpofozom, leordítom a fejét, megverem, sőt lenyilazom azért, amit velem tett. A szívemmel. Tény, hogy nem mondtam neki, mennyire sérülékeny, de attól még érzékeny, ezt tudhatná, ez feltűnhetne neki. Nem szivecskézem be a posztot, bár megtenném, de még nem, előbb látnom kell őt. Mérgesen lépek ki a házból, és mérgesen megyek el Pestre is, azonban, ahogy meglátom, valami megváltozik. Dühösnek kellene lennem rá, de nem vagyok. Vagyis, de, de a lelkem hátrál, nem akarok veszekedni. Szabad ember, és talán jobb is, hogy nem történt más. Gyűlölném magam.
Puszi, puszi, szikrák. Csak tőlem, de szikrák. Utálom magam ezért. Utálom, hogy vannak szikráim. Bár ne kezdtem volna el máshogy érezni, bár ne hittem volna, hogy ő más. De az én hibám, ő egy szóval se utalt rá, hogy akarna, hogy ez több lenne, mint egy bepróbálkozás. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele, hogy mit mondjak neki, hogy mit csináljak. Helyette csak mosolyogva megforgatom a szemem.
- Nem lesz olyan rossz, ígérem.
Tényleg nem akarom, hogy rossz legyen, de ami ezután jön, az mégsem lesz jó, mert bent kellemes hűvös van, emberek. Én pedig csak néhány ruhát akartam, venni, és bízva a melegek jó ízlésében hívtam el magammal Bianchi-t. Hát most meg azért van itt, mert... nem is tudom, de itt van. Jobb lenne, ha meleg lenne, semmint, hogy mindenféle lányokkal smárolgat az instán. Remélem az is kiderül róla, hogy van egy barátnője. Valami cukika.
- Úúú!!!
Torpanok meg az első pár üzlet után, és kitágult pupillákkal nézek a kirakatban található csodamodellre. Kedves #meghogymeleg, akkor most teszteljük a férfiasságodat, ugyanis a fehérneműüzlet a legjobb, mit csak ember bosszúra el tud képzelni. Nico karjába kapaszkodva, húzom őt beljebb.
- Ide bemegyünk!
És már bent is vagyunk igazából. Csípőre tett kézzel fordulok felé, mint egy kapitány, hogy azt higgye, nem tudom a kis titkát.
- Kell keresnünk valami kéket. Olyat, ami nagyon szép, mutatós. Meg ha már itt vagyunk, véleményezhetnél párat, hogy hogyan állna nekem. Mondjuk ez.
Emelek fel egy fekete csipkebugyit, aminek combfix tartója is van. Ez szép, gyönyörű szép, és finom anyagú.
- Nagyon finom a tapintása, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769292#post769292][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.08.27. 22:31[/b][/url]

- Szerintem erre te vagy a legjobb.
Mert egy kis szemét vagy Bianchi, azért. Bárcsak inkább meleg lennél, de nem! Nem hiszem el, hogy nem tudsz inkább meleg lenni! Annyira haragszom, hogy azt elmondani nem tudom, amiért rendesen cicázott velem, aztán meg mit kell látnom? Mit?! Hogy a saját tanársegédemmel hetyeg, mert ismerem Diát, ő nem áll meg egy csóknál. Ez a legrosszabb. Ránézek, és tudom, hogy lefeküdt vele, én pedig haragszom, mert az érzelmeim azóta pumpálják a vért az agyamba, de olyan szinten, hogy az már ijesztő. Komolyan. Akkor sem volt ennyire intenzív a dolog, amikor Adrian az angyalkájával mászkált. Pedig Nico nem is tartozik hozzám. Igazából azzal kavar, akivel csak akar, sőt, kavarhat mindenkivel, csak ezt tehette volna ennyire nyíltan azelőtt, hogy elkezdek érezni iránta. De nem, feltétlenül előbb éreznem kellett.
- Szóval nem az igazi.
Biggyesztem le az ajkaimat kicsit szomorkásan is vissza is teszem a helyére a darabot. Ez most az én bosszúm, és ő még csak nem is sejti szerintem, hogy miért történik ez vele. De hát akinek van ideje Diácskával az egyetemen hetyegni, az viselje egy féltékeny nő válaszreakcióját. A mosolyom gyorsan vigyorba csap át, ahogy irányba állít.
- Remek! Menjünk!
Elkapva a kezét, hogy érezze a törődést is, ujjaimat az ujjai közé csúsztatom, mintha egy pár lennénk, és így indulok el vele a kékek közé. A nők még mindig minket néznek, és szerintem ők már sajnálják azért, mert ilyen barátnővel áldotta meg a jóisten, de én még nem szórakoztam eleget, ó még nagyon nem.
- Oké, Nico. Mondom a haditervet. Inkább nőies, mint kislányos darabok kellenek, de ha találsz olyat, amiben rózsaszín masni van, az jöhet. Mélykék kell, hogy legyen, és D-s, de inkább DD-s kosara. Oké? Te indulj innen, én megyek a másik oldalról, és ha tíznél többet találsz, akkor szólj, mert akkor próbálnom kell.
Tudom, látott már bikiniben, de ez fehérnemű. A férfiak agyában pedig villog a vészvillogó, hogy ez nagyon más, pedig nem, csak ő nem elég nyitottak, és remélem, hogy Nico agyában már sipít a vészvillogó. De én lazán arrébb sétálok, és rá se nézve, megkezdem a válogatást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769302#post769302][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.08.27. 23:15[/b][/url]

Baj, hogy én ezt élvezem? Gondolom igen, de hát így izzasztom meg, ha már más módon nem akarja. Gondolom őrült vagyok, és szerintem bárki más is ezt mondaná rám. Csak azért, mert nem csókolt meg? Csak azért, mert valamiért nem lettem egy a listáján? Hálásnak kéne lennem, hogy nem ott kötöttem ki, hogy volt valami, ami visszatartotta. Legyek hálás? Persze, de nyilván, amióta lányos lány vagyok, azóta az egóm az egekben, ahogy a hirtelen feltörő sértettségem is. Sértett vagyok, amiért nem akart velem lefeküdni. Azt hiszem, már értem, hogy a nők miért is olyan bonyolultak. A végén pedig, vagy így vagy úgy, de megsértődtem volna rá. Most azért, mert nem kellettem neki, ha meg igen, akkor meg azért, mert megdöntött, és továbblépett. Pedig semmi elköteleződés nem volt, semmi jel arra, hogy akkor családi ház, házasság, kutya, macska, gyerek. Szóval a lényeg, hogy mindenképpen megsértődtem volna. Olyan jó dolog nőnek lenni, nem? Nem.
- Persze, érdekel a véleményed.
Csodálkozó arccal pillantok rá, mint aki nem érti, hogy hol van ebben a probléma, de ahogy elkezd válogatni, arcomra kúszik a gonoszkodós mosoly, amit nem tudok, és talán nem is akarok véka alá rejteni. Még a végén keresek valami szépet Diának is, és ellövök egy apró megjegyzést. Nagyon szeretem Diát, nem tudhatta, hogy Nico olyan vágyakat ébreszt bennem, melyeket talán Adrian sem volt képes. Mégis, kicsi a világ. Túl kicsi. Most nagyon szűknek érzem. Okok, amiért kiléptem a varázsvilágból: Ne érjenek ilyen helyzetek. Visszajöttem, és már ez a második, ami vagy így vagy úgy, de kellemetlen.
- Nekem még kell kee...
... ttő. Fejezném be, de nem tudom, mert Nico elkap, és gyakorlatilag mire felfognám, hogy mi történik, addigra már a próbafülke falának nyomva tart, a vékony anyagon át érzem a kezeit, és a hirtelen jött közelség és helyváltoztatás miatt, hevesen dobogó szívvel, pihegve nézek fel rá. Nem éreztem semmit, és fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk be ide. Komolyan, annyira hirtelen jött, hogy nem tudom összekapcsolni, miért nem hallottam csapódást, miért csak a próbafülke ajtaját éreztem először. Talán az ijedtség, de mégsem. Valami más. A pihegéssel a gyomrom felkavarodását nyugtatom. Először csak azt hiszem, hogy a pillangók harcolnak egymással, azonban most már mást érzek, egy pillanatnyi rosszullétet, és vége. Miért voltam rosszul? Nem értem, de nem most fogok ezen elmélkedni. Barna szemeimmel először a szemeit, majd az ajkait, majd újra a szemeit találom meg. Ujjaim a vállain pihennek, de lassan a tarkóján fonom össze őket. ezt már nevezem Nico, ez férfias volt. Nem bírtad túl sokáig.
- Segítesz levenni a ruhámat?
Kérdezem csendesen, pillogva, mint egy ártatlan ember. De akit próbafülkébe visznek, az nem ártatlan. Kicsit sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769462#post769462][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.08.28. 22:34[/b][/url]

Szeretem ezt a szót. Magunkat. Fontosnak és elengedhetetlennek tartom, hogy ez a szó jellemezzen minket. Fontos, hogy legyen kapocs közöttünk, hogy mi ketten örökök vagyunk egymásnak. Nem akarom elveszíteni Cole-t, soha. Ahogy nem akarom elveszíteni Adrian-t sem. Sokan talán ferde szemmel néznek rám ezért, de engem egyáltalán nem érdekel. Én túl tudok lépni a tényen, hogy Adrian és én többek voltunk egymásnak, mint csak barátok. Lényem egy része úgy néz rá, mint élete első szerelme, az akinek a szüzességét adta, egy másik része, mint barátot köszönt, kivel az évek folyamán egyre bizalmasabb kapcsolatot épített ki. Adrian a legjobb fiú barátom. Harmadrészben pedig Adrian a testvérem, akit védek és aki véd. Akivel olyan mély és szoros a kapcsolatunk, hogy azt senki és semmi nem befolyásolhatja. Nem tudom, hogy ő valaha szerelmes volt-e belém, szeretném hinni, hogy igen, és szeretném hinni, hogy a szerelmünk nem múlik el, csupán átalakul, mély szeretetté. Megerősíti a baráti és a testvéri szeretetet. Adrian nekem mindenben az első, és az is marad.
Cole és én harcosok vagyunk. A magunk eszközeivel, a magunk hitvallásával, de mind a ketten harcosként élünk. Küzdünk, és győzünk, és ha olykor el is bukunk, hát tanulunk belőle, újra nekiveselkedünk, akár százszor is, de nem maradunk a földön. Ez a kétszáz nap ékes bizonyítéka ennek. Most jön az én harcom, megküzdeni az új helyzettel, jól fogadni a tényt, ha Adriant mással látom. Jól fogadni, ha Adriant Cole-lal látom. Talán ez lenne a legnehezebb része, az agyam és a szívem mégis tudja, hogy statisztikailag erre megvan az esély. Látom a lehetőséget benne, hogy úgy alakuljon, hogy akár csak rövid időre, de lehet, hogy egy életre egymás mellett kössenek ki. Ha ez bekövetkezik, boldog leszek, hiszen mind a ketten fontosak nekem, mind a kettejüket szeretem, és tisztelem. Örülnék a boldogságuknak. Jó ne szaladjunk ennyire előre, csak a szakítás miatti bánat beszél belőlem, de azért örülök, hogy csak Adrian legilimentor, és ő most nincs itt.
- Az emberek hibáznak és csalódást okoznak. Ha nem így volna, akkor ne lenne miért küzdeni, miért reménykedni a felfelé ívelésben. Unalmas, egysíkú semmik lennénk.
Doktor Emily rendel. Ujjaimmal viszonozom a szorítását, és egy biztató mosolyt is küldök felé. Nem akarom, hogy más legyen. Jó, nyilván szeretném, ha ez a kétszáz nap kétezer nap lenne, és még annál is több, de nem akarom, hogy ne legyen önmaga. Fessen, élvezze az életet, legyen a testvérem. Nem kérek tőle mást, csak, hogy maradjon életben. Hogy ne kelljen nekem eltemetnem őt. Ne most, ne ennyire fiatalon, ne ennyire távol az időskortól. Azt kérem, hogy maradjon velem, ne csak a lelkemben, ne csak a szívemben, hanem úgy, hogy a nap bármely pillanatában átölelhessem, érezhessem bőre melegét, az illatát. Lássam a szemét, arcának minden rezdülését. A kérdésre, hogy mondhat-e valamit, bólintok.
Azt hiszem, jobb lett volna, ha inkább a fejemet rázom, mert ahogy felhozza az emléket, amikor elmondtam, hogy szerelmes vagyok, a képpel együtt az összes érzés is felszínre tör. Negatív, rossz emlékek. A testem megfeszül, figyel arra, amit mond. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok válaszolni. Mindegy, hogy mi volt, az a lényeg, hogy most mi van. Azon, az akkori érzéseken nem tudunk változtatni, nem tudok rajta változtatni. Lehet ez másnak megy, de nekem nem. Ha szóba kerül, emlékszem mindenre. A gitárra az ölemben, a nevetésére, hogy ő omlott össze, holott az én lelkem volt terhes, nekem lett volna szükségem rá. Hiába mondjuk, hogy nem úgy volt, ha betörsz egy ablakot, az ablak be lesz törve. Foghatod a szélre, arra, hogy a világ összeszövetkezett ellened, de az ablak betörve marad. Szemeimet lehunyom, az arcomat nem láthatja, teljes nyugalomba próbálom helyezni magam. Nem fogok veszekedni, nem fogok feszülten vibrálni. Semmi ilyet nem teszek. Nem akarom ezt a témát, de mondja ki, ha szeretné. Nem úgy volt, rendben. Megértem, de nem vagyok képes elfogadni. Egyszerűen nem megy. Nekem az a pillanat életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. A nevetése miatt később sem közeledtem senkihez.
- Értem.
Felelem csendesen, és nem nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy folytatni fogja. Olyan, mint amikor kezdődik a migréned. Lehunyod a szemed, és reméled, hogy ez egy téves riasztás, csak kicsit zsong, csak nincs levegőd, csak fáradt vagy, és ezért érzel hányingert. Elkezd lassan bekúszni a fejembe a zsongás, de igyekszem tartani magam. Csak a végét várom. "El vagyok baszva." Itt nyitom ki a szemem, és engedelmesen ismétlem meg a korábbi szavamat:
- Értem.
Ez lesz a vége. Még egy pár mondat, és véget ér. Kimondta, az ő lelke megnyugszik, én pedig, szomorú tudom, de nem érzek semmit. Megfosztom magam attól, hogy bármit is érezzek, mert tudom, ha éreznék, veszekednénk, és az egyikünknek sem hiányzik. Nem mondom ki, hogy megértem őt, mert megértem, de elfogadni nem vagyok képes. Nem tudom elfogadni ami akkor és ott történt, széthullottunk mind a ketten, de ő nevetett. Az a nevetés a legrosszabb nekem. Arra emlékszem a leginkább. De mindjárt vége. Tudom, ismerem már. Ismerem Cole mondatainak felépítését, de amikor habog, felpillantok rá, és elmosolyodok arra a bizonyos szóra.
- Én is szeretlek. És tudom, hogy sajnálod.
Tényleg tudom, de ez már nem segít. Az a nap több, mint két éve volt. Két éven át egyszer sem hozta fel, egyszer sem mondta azt, hogy sajnálja. A lényem egy része bűntudatot érzett a mai napig Adrian miatt, és ezek szerint az egész felesleges volt, mert ő nem úgy gondolta. Haragszom rá. Mert sosem mondta. Hálásnak kellene lennem, hogy most mégis, de nem megy. Most nem. A mai napon nem. Egy nap majd talán.
- Csak maradj életben Cole, az elég sokat segít a dolgon.
Ezt szeretném, őszintén. Hogy éljen, hogy érinthessem, hogy a bátyám az élők sorában tudjam. Ő nekem a legfontosabb, és nem akarom elveszíteni semmi szín alatt sem. Majd enyhül a düh, amit most érzek. Majd elmúlik szépen lassan. Beszélt róla, és remélem, hogy többé nem szeretne.
- Köszönöm Cole, hogy elmondtad.
Tudom, hogy nem volt könnyű neki sem. Tarkóját simítom, oldalra fordítom a fejem és apró puszikat nyomok a hajába, hogy érezze, itt vagyok. Elmosolyodva vigasztalom.
- Élned kell Cole, mert kell majd valaki a gyerekeimnek, aki elrontja őket. Extra csokidara szórással és cukorkákkal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769717#post769717][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.08.29. 23:18[/b][/url]

Annyira vágyom az ajkait, mint soha semmit még talán. Magamban hálát adok Francescának, ha valóban erre járt, ha nem, hát a lánynak, aki hasonlított rá, hogy itt vagyunk. Bosszúból hoztam be ide, igen, mert mérges voltam rá, nagyon. De már nem vagyok. Érezve az illatát, ahogy elegyedik az illatommal. A magabiztos tartását, ahogy két keze fog. Szemeit elveszni a szemeimben, és elveszíteni saját tekintetem az övében. Elvesznék benned örökre. Érzem, ahogy egyre közeledünk. Ahogy közelebb és közelebb érünk egymáshoz. Lehelete csiklandozza az alsó ajkam, én pedig ezen a ponton tudom, hogy szerelmet érzek. Olyan nagyon vágyom, hogy tartson, hogy örökké a karjai között legyek, hogy már nem látom magam előtt Adriant. Már nincs. Nico van. Nicot szeretném, hogy legyen mindig. Nem érdekel, hogy mi volt, csak azt, hogy most mi van. Most meg fog történni, érzem.
Mindaz, ami nem volt meg a fesztiválon, a stégen, vagy, amikor csak összefutottunk az utcán és vörösre égett a tarkónk mert csak beszélgettünk, és beszélgettünk, az itt és most meg fog történni. Egy csókkal fog kezdődni. Nem lesz finom csók, nem lesz filmes csók. Olyan sok kihagyott alkalom után ez a csók durva lesz, követelőző, birtokló. Nem tudom, hogy képesek leszünk-e egyetlen csóknál megállni. Nem tudom, hogy meg akarok-e állni egyetlen csóknál. Megint érzem, ahogy a szikrák pattognak közöttünk. Nem hiszem el, hogy ő nem érzi. Itt vagyok szabadon, bújok, mint egy vétlen cica, kérlelem a tekintetemmel, az ajkaimmal, a testemmel. Sose engedj, sosem engedlek.
Centik, majd már csak miliméterek. Nézem őt, amíg csak tudom, az utolsó pár milin szemeimet lehunyom, és várom a katarzist. Várom, hogy történjen valami. Aztán...
A hűvösség, forró teste hiánya, az üresség, a kétségbeesés egyszerre lesz rajtam úrrá, ahogy nem érzem őt. Szemeimet kinyitva, rá fókuszálva nézem, ahogy arrébb lépett, zavartan nevetgél, én pedig összevonom a szemöldökeimet.
- Az a baj, hogy a tanára vagyok?
Nem értem, miért szégyelli azt, hogy velem van. Vonzódunk egymáshoz, lehetetlen, hogy nem érzi. Vallhatja magát bárminek, melegnek, biszexuálisnak, heterónak, de van közöttünk valami, nem is szikra már, ez már kitörni készülő vulkán. Ott van kettőnk között, és ha ezt nem érzi, akkor nem tudom, hogy mit. Fogalmam sincs, hogy mi a baja velem, hogy miért jutunk mindig ide, de esküszöm, hogy nem érdekel innentől, hogy szerelmes vagyok belé, végeztem. Én ezt már nem bírom, távolságot kell tőle tartanom.
- Jó szórakozást Diával.
Mormogom az orrom alatt, de azért úgy, hogy értse, elvégre egy kicsit helyen vagyunk mi ketten most, nem hiszem, hogy ne hallaná, aztán kirobbanok a próbafülkéből, és az ajtó érintése pillanatnyi megtorpanásra késztet. Biztos vagyok benne, hogy nem értem hozzá fizikailag, de tudom, hogy Nico tolt be oda. Csak egy pillanatnyi csodálkozás, mielőtt gyors léptekkel az üzlet kijárata felé venném az irányt, észre se véve, hogy a táskám ott maradt, benne minden iratommal és a lakáskulcsommal. Mindegy is, most nem érdekel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795169#post795169][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.21. 19:56[/b][/url]

Kényelmesen elnyúlva a kanapén, hangosan sóhajtva adok elégedettséget annak a ténynek, hogy már megint sikerült igen jót főznöm, és remélem Cole is jóllakott. Próbálok maximálisan odafigyelni arra, hogy ilyenkor ugyanazt együk, és az nekem is jó legyen. Nem vészes, ő eszik egy normál adagot, én meg egy óriásit, és akkor rendben is leszünk. A fogyasztási időnk egyforma, mert én tudok lapátolni is. Viszont ez a kajakóma, ez nagyon gyilkos tud lenni, szó szerint szétfolyva az ülőalkalmatosságon “szenvedek”.
- Lehet, hogy ma inkább itt alszom.
Vetem fel lustán, miközben az ölemben fekvő Cole haját simogatom. Esélytelen, hogy én még ma haza is menjek. Szerintem az utolsó vonatig se kapom már össze magam, és ki tudja, talán ez a nyugalom előcsalogatja a kis későmet is. Igazából a rám törő falási rohamokat, a fáradékonyságot, a rosszulléteket a túl aktív életemnek tudom be, és nem annak, hogy lehetségesen kifutottam az időből, amikor bevettem a főzetet. A terhességi tesztek azóta is a táskámban vannak, egy hónapja hordozgatom őket, de félek megcsinálni őket. Mert mi van, ha… Valamikor a jövőben, ha lesz gyerekem, szeretném, ha Nico lenne az apja, de nem úgy, ahogy most állunk. Egy közös döntés alapján, boldogságban, nem úgy, hogy részegen felajánlkoztam, ő pedig igent mondott, és bár már nem vagyunk barátok, kifejtette, hogy lépésről lépésre, lassan haladjunk. Ne szúrjuk el, mint legutóbb, és azt hiszem ez egy igen jogos kérés volt. Egyet is értettem. Erre bedobni a gyerek témát... Csak ne. Még egy pár évig ne. Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni egy pozitív teszttel, nem is biztos, hogy valaha képes leszek megcsinálni, de ha végre megjön, én soha olyan boldogan nem fogom fogadni. Talán Cole segíthetne, ő jobb ebben a tesztelgetésben, de nagyon furcsa lenne, ha az ő tudomása szerint szingli húga ilyet kérne. Szerintem ő a legboldogabb, hogy senki sincs az életemben, megint nem kell arra gondolni, hogy elmúltam húsz éves, és másra is alkalmas vagyok, mint a nyilak dobálására. Kezet foghat Francesa-val. Valahogy nem tudtam még, hogy hogyan hozakodjak elő neki azzal, hogy mi ketten újra együtt vagyunk. Talán egy kicsit még nem kéne. De viszont a másik dolog miatt meg igen. De mi van, ha nincs semmi? Oké. A hazugság sosem jó, tudom, és nem szeretek hazudni, sosem hzudtam, inkább csak információt hallgattam el, és most az, hogy alakul a dolog Nicoval… egy kicsit még had legyen a mi titkunk. Csak ne legyek terhes, mert az nagyon elszúrna mindent.  
- Persze, csak ha neked rendben van ez így.
Nem hiszem, hogy lenne akadálya, de most már hivatalosan nem lakom itt, szóval inkább megkérdezem, hogy nem tervezett-e hirtelen valami vad orgiát. Remélem, hogy nem, mert most nem igazán lelkesednék azért, hogy másoknak jó. Nekem most így a jó, kicsit kikapcsolva, nem aggódva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795171#post795171][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.21. 19:58[/b][/url]

- Pedig feldobhatnám az estét egy kis magánszámmal, úgyse vittük még el Bogolyfalvára a rudamat.
Mert, hogy rendeltem egyet, ilyen mobil, szét meg összeszerelhetőt, hogy tudjak otthon is gyakorolni, mert a tanítás mellett nem mindig jutok el edzésre, bár nem tudom, hogy mennyire legyek bevállalós ezzel a történettel kapcsolatban, hogy két pasi fixen, meg egy talánban beköltözik, még akkor is, ha a talános Kende. Mondom, az a Vendel nekem valahogy olyan furcsa, aztán lehet, hogy tök jó arc. Sosem tudhatjuk, hogy mit rejt a külső, meg nekem, csak a megérzésem ilyen, az meg simán tévedhet. Szóval teljesen kedves és normális is vagyok vele. Mondjuk a szobámba nem jön egyik sem, én meg nem a nappali közepén akarok gyakorolni. Csak mivel nehéz, ezért rá kellene vennem Cole-t, hogy jöjjön el velem egyik nap, segítsen összeszerelni, de mivel annyira ellene van az egész rúdtáncnak, így még a végén más alterntívát kell keresnem. Nos, az összes opció közül pedig mindegy, hogy melyiket kérem meg, mert egy másik úgyis sértődik vagy sérül. Azt hiszem, nem vagyok túl jó hatással a férfiakra.
- Jó dolog ez a tinker?
Vagy valami ilyesmi, nem jegyeztem meg a nevét, de ha már ennyit nyomogatja mindig, meg teljesen ki van simulva, akkor annyira rossz nem lehet. Mondjuk nekem nem kellene, de szívesen kipróbálnám, viszont még ha kamut is állítanék be, akkor is biztos, hogy lebuknék, és akkor aztán oda lenne az egész javítsuk a renoménkat mozgalom. Meg hát ott van még mindig az opció, hogy simán lehet, hogy szerelmünk gyümölcse érlelődni kezdett a pocakomban. Mondjuk ez még mindig egy nagyon rossz opció.
- Kereshetek neked pasit?
Teszem fel a hirtelen jött ötletet kérdés formájában Cole-nak, mert amíg a pasikon agyalok, addig sem kell a táskámban rejlő teszteken, és azok okain agyalni. Azt mondják néhány nap késés még nem a világ. A tizenkettő vajon még csak néhány vagy más komoly aggodalom vajon?
- Ja, és megtervezem venni az egyik képed, csak szólok, hogy ne akadj ki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795173#post795173][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.21. 19:59[/b][/url]

- Nem vagy már szűz! Istenem Cole, ez a szádból olyan, mintha ribanc lennék. Huszonnégy évesen már had ne legyek szűz.
Nem mintha kapkodtam volna, hiszen huszonegy voltam talán, amikor elveszítettem, és azóta keményen két ember volt, aki a lábaim között tudhatta magát, szóval határozottan nem kellene bűnösnek éreznem magam, ahogy ezt kimondja, mégis olyan, mintha a legrosszabbat jelezné, hogy ezt nem lett volna szabad tennem.
- Várnom kellett volna vele az esküvőmig?
Teszem fel a váratlan kérdést, mert mondjuk tételezzük fel, nem Adrian lett volna az első, hanem tényleg Nico. Hogy is kezdődött Nicoval a hivatalos titkos kapcsolatunk? Áh igen, szexeltünk a konyhaasztalon. Na elég nehéz lenne azt mondani, hogy ez a kapcsolat működőképes lett volna szex nélkül. Egyrészt élvezem vele, másrészt akarom vele. Szóval ez nem olyan dolog, hogy enélkül nem ment volna, de szerintem csak azzal együtt működőképes. Ez legalább még jól is ment, legalábbis az újévet elég jó lendülettel indítottuk, és valljuk be, hogyan is kezdődött az új, lassabb kapcsolatunk? Ja igen, szexszel.
- Persze.
Figyelmesen nézem, amiket mutogat, a bemutatkozójára inkább nem mondok semmit, de a kép, ami fent van, tetszik. Közben jegyzem is a dolgokat, a balra húzás nem, a jobbra igen, és a másik csak akkor tudja meg, hogy jobbra húztam, ha ő is jobbra húzott. Az érdeklődési körök meg akkor nem adnak ki olyat, aki nem érdekel. Remek.
- Nem bízol bennem? Borzalmas vagy. Megmutatom az első hatot, akit jobbra húznék, de utána már hagynod kell, hogy mindenkiről én döntsem el. Aztán majd onnan megoldod. Nyugi, te csak élvezd, hogy milyen király húgod van. Jól főz, és még pasit is szerez neked.
Közben elkezdem nézegetni a lehetségeseket, de az első három rögtön megy balra, a negyediknél meg a bemutatkozó után küldöm balra, mert abban pont az szerepel, amit Cole nem akar, a kapcsolat.
- Vajon mennyi ideig tart kiszeretni valakiből? Mármint mi az egészséges?
Van egy olyan érzésem, hogy akármit is mond, és azt megszorozzuk kettővel, akkor sem elég ahhoz, ahol már mi vagyunk Macival egy komolyabb szint, egy végleges, és tudom, hogy bármennyire is nehéz most a türelem, gyakorolnom kell. Viszont érdekel, hogy ő ezt hogyan látja, és szeretnék róla mesélni, mert hiányzik és azzal, hogy balra húzogatok fickókat is csak az ő hiánya növekszik. De nem. Ez most a kettőnk estéje.  
- Ő?
Mutatom felé a kijelzőt, ahol egy egészségesen kigyúrt fiú van, akinek félhosszú vörösesbarna haja és zöld szeme van. Van benne valami nagyon megnyerő, ami miatt az ember igent mondana rá.
- Vagy a szemet vagy a nőt kékben. Még nem döntöttem el. Maximum mindkettőt, és igen, akarom. Lehet veszek egy házat is a faluban, kellenek oda a festmények.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795176#post795176][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.21. 20:02[/b][/url]

- Az ivaros szaporodás képességét… uh, mit ne mondjak, most azért kicsit elment tőle a kedvem.
Így megfogalmazni, hát komolyan mondom, nem hiszem el, hogy meg lehet. Értem én, hogy nehezen emészti meg, hogy felnőttem, de azért mind a ketten tudtuk, hogy ez a nap egyszer el fog jönni, oké, nem volt rá nagy esély, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy nem voltam az a lányos lány, de az emberek változnak. Onnantól pedig, hogy Adrian eltüntette a vágásokat a hasamról, elkezdtem rájönni, hogy a lányos ruhák nem rosszak, aztán hirtelen ott volt Nico, és tetszeni akartam neki. Mindig tetszeni akarok neki.
- Szóval, szerinted jó nő vagyok?
Kérdezem vigyorogva, mert azért ő mégis máshogy néz engem, és most nem arra gondolok, hogy mert a testvérem, hanem arra, hogy művész, és nagyon sokat számít nála a test, hogy milyenek a vonások, az elrendezés, egy-egymozdulat, hogyan épül fel az izomzat, mennyire feszes a bőr. Nálam vannak magamnak tetsző és nem tetsző dolgaim, a melleimet túl nagynak találom, ahogy a csípőm és a fenekem méretét is, ugyanakkor szeretem a vékony derekamat és a hajamat. Kicsit nehéz úgy öltözködni, hogy széles vagy, de vannak ruhák, amik annyira szépen kiemelik az alakomat, hogy egész nap csak nézegetném magam.
- De hülye vagy!
Nevetem el magam vidáman, mert ezt még így sosem mondta ki. Én jóban vagyok vele, nem lennék képes rá sosem haragudni, de nem ítélem el Cole-t, amiért ő másként látja a helyzetet. Tudom, hogy szemétnek tartja, de én nem így látom, már a magam szempontjából. Adrian volt az első, mindenben, és figyelmes volt, engedékeny, türelmes, és odaadó. Rengeteget tanultam tőle, és én nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ő vezetett be engem ebbe a világba, hogy tényleg egy olyan ember oldalán lehettem, akiben megbízok.
- Ugye tudod, hogy az all inclusive egy ember szempontjából nem túl kecsegtető? Szóval ezt inkább ne használd.
Emelem meg egy kicsit a szemöldököm beszéd közben, majd három srácot küldök is balra, mikor jön egy újabb jónak tűnő, egy kis izmosabb példány, felé fordítom, aztán ha kell, akkor már kettővel megvagyunk, kereshetem is a harmadikat.
- Mert hónapok teltek el, és hiába vagyunk barátok Nicoval, én nem tudok csak a barátja lenni, és szerintem ő sem tud a barátom lenni…
Na,ez az, amikor Emily Dorothea Fisher megpróbál azért közelíteni az igazsághoz, de mégsem meri azt mondani, hogy olyan jó volt az ágyban egy üveg pezsgő után, hogy Nico nem akarta, hogy kicsússzon a kezei közül, és igazából ő sem akart kicsusszanni. Viszont szépen, lassan adagol, nem kapkod, és feltett szándéka nem ma elmondani a testvérének, hogy együtt vannak. Különben is, a mi Emily-nk úgy sejti, hogy ha pozitív az a teszt, akkor Nico frászt kap - teljesen jogosan - és elmenekül. Emily is elmenekülne. Szóval maradjunk a barát témánál, hátha még a végén megtanulom azt is, hogyan kellene visszahódítani egy férfit.  
Folyamatosan küldöm arrébb a pasikat, egyikben sincs semmi, ami megfogna, és tudom, hogy Cole is így nézi őket, nem szimpátiát keres, hanem valamit, ami megmozgatja, valamit, ami igazán különlegesnek mondható, és most hirtelen a kezdeti fellendülés után mintha egyik sem lenne az, ami neki kell.
- Miért ne? Művész vagy, akinek meg kell élnie valamiből.
Nem értem ezt a ne fizessek a képért dolgot. A szemre meg inkább rá sem kérdezek, mert valamiért azt érzem, hogy csak veszekedés lenne a végén belőle, és azt nagyon nem szeretném, most olyan jó minden.
- Túl sok a szabadidőm. Most, hogy nincs ott az egyetem, a péntek délelőttjeim meg a szombatjaim szabadok. Vennék egy eléggé lerobbant házat, és felújítanám, saját kezűleg. Aztán eladnám. Csak nem tudom, hogy jó ötlet-e. Élvezném, de mi van, ha az ízlésem másnak nem jön be? Vagy ilyesmi, érted.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795178#post795178][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.21. 20:05[/b][/url]

- Valószínűleg belebolondulnék, ha csak ülnék ott a tojásaimon egész nap.
Bár ha az van, ami remélem, hogy nincs, akkor hamarosan most is jön egy őrületi hullám. Semmi tánc, semmit rohangálás, semmi csípős. Ah, nem hiszem, hogy én már elég érett lennék egy saját gyerekhez. Még előbb élni szerettem volna egy kicsit. Utazni, jókat enni, táncolni. Kicsit még élni, mielőtt egy másik életért vállalok felelősséget. Attól még, hogy jó tanárnak tartom magam, olyannak, aki szeretettel és odafigyeléssel van a lányai iránt, nem hiszem, hogy mint anya, jó lennék.
- Esküszöm, sosem jöttem még ennyire zavarba attól, hogy valaki a füleimnek udvarolt.
Mert valljuk be, ez már egy kész vallomás is volt, amibe teljesen belevörösödtem, és mivel ilyenkor, amikor csak itt lógok, egyáltalán nem viselek semmilyen sminket, minden ilyen zavar egyből látszik rajtam. Cole előtt nem félek a karikás szemeimtől, vagy attól, hogy a szemöldököm nem annyira tökéletesen ívelt és szép barna, mint amilyen az átlag hétköznapokon lenni szokott. De Cole lát engem, máshogy mint mások, ő másként nézi az embert, és ha úgy tetszik, a legnagyobb kritikusom. Látott felnőni, és tudom, hogy az elmúlt években rengeteget változtam, hogy sokszor csak kapkodta a fejét, hogy be tudjon érni, de azt hiszem, mostanra ez a vége. Ez lett belőlem, már így fogok megöregedni. Lassan mélyebbé válnak a karikák és a nevetőráncok, megőszülök, és fakóbb lesz a bőröm. Évtizedek múltán persze, de azt hiszem, ez az arc már ilyen marad, már nem annyira pufók, mint fiatalon.
- Köszönöm. Azt hiszem ezt jobb, ha itt fejezzük be, mert mostanában nagyon mélyen van az önbizalmam.
Szívem szerint már sírnék, el is fordítom egy pillanatra a fejem, hogy az a minimális könny, mi belekerült a szemeimbe is eltűnjön onnan. Nem akarok érzelmeskedni, csak mostanában tényleg nagyon nehéz, nagyon nehezen fogalmazom meg azt is, hogy mit jelent nekem Nico, hogy miért fájt a hiánya, és hogy büntetett, és, hogy én tényleg mennyire féltem attól, hogy eljön az a pont, amikor annyira belefásulok ebbe az egész türelmi játékba, hogy már nem leszek képes pozitívan értékelni, ha esetleg érdeklődést mutat irántam. Nekem kell az, hogy érezzem őt, mert én ilyen vagyok, nekem kell a megerősítése, és nem tudok olyan lenni, mint mások, hogy hónapok múltán is ugyanolyan lelkesedéssel fogadják, ha a másik megérinti őket. Nekem túl sok az igényem az érintésre, és szerintem mind az öt érzelemnyelv túlteng bennem. A hülye szangvinikus formámat! Viszont, neki ezt nem merem kimutatni, kimondani, mert félek, hogy kihártál, de ilyenkor meg nagyon nehéz bent tartanom.
- De hát… ez komoly? Összeroppan alattad.
Nem mintha a bátyám annyira egy hű, de nagydarab valaki lenne, de ez a kisgyerek olyan kis semmi korú, testalkatú, hogy tényleg, egyszerűen semmi. A bordái is kilátszanak, de ha ez kell Cole-nak elhúzom, és láss csodát, neki meg Cole a szimpi, vagy a bemutatkozása.
- Na, gratulálok, match van. De azért óvatosan a kiskorúkkal, egy ponton túl a te korodban már tuti pedofília.
Hajtom a fejem Cole vállára, és jobban megnézem a balra húzottakat, de egyelőre nem találok olyat, aki szimpatikus lenne, és azt mondanám, hogy kellene Cole-nak, de figyelembe veszem az újonnan jött igényét a hamvas babapopsik irányába. Túl ezen viszont figyelek rá, és ironikusan felhorkanok arra, amit mond.
- Oké, tételezzük fel, hogy ez megvolt, megvolt a szerelmi vallomás, az életem legjobb szexuális élménye, meg a kínos búcsú is. Na akkor drága szexfüggő bátyám, mi a következő lépés?
Oké, ezt jobban is megfogalmazhattam volna, de nem akartam tovább magyarázni, lehetett volna nagyon kínos is a vége, de jól zárult, szerencsére, de ha már elindultam ezen az úton, nem fordulhatok vissza, tudni szeretném, hogy Cole hogy érez Nico iránt, és az érzéseim iránt, na meg éppen belemerültem egy egész szimpi fickó bemutatkozásába. Mondjuk balra kell majd húznom, de amit leírt, az olyan, amit Cole-nak, mint hosszútávú boldogságnak kívánnék. Sóhajtok egyet, balra húzom, majd jön egy kis szimpi, úgyhogy őt felmutatom neki.
- Mondjuk, gondolkozhatnál azon, hogy segítenél-e felnevelni nekem egy gyereket, ha hirtelen lenne egy.
Nyünnyögöm szinte a szavakat, miközben a képet mutatom neki, hogy ne feltétlenül értse meg, csak mondjon igent, az mondjuk eléggé megnyugtató lenne. Nem mintha szeretném, hogy pozitív legyen a teszt, de még mindig nem érzem azt, hogy meg kellene csinálnom. Bármelyiket is a háromból.
- Jó, de, én is dolgozom. Szóval legyen ez pénzért, és fess nekem egyet ajándékba. Lefesthetnél engem. Lenne hozzá kedved? Hátha kaszálnál a csodás alakú húgoddal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795180#post795180][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.21. 20:09[/b][/url]

Nem tudom elmondani, hogy mi a baj, vagy, hogy baj van-e, ez inkább csak olyan belső szenvedés azért, mert túl jó volt minden, aztán hirtelen lett a semmi. Hirtelen vége lett az egésznek, és még csak bűnös sem voltam. Nem tettem semmi rosszat, és a mai napig azt érzem, hogy rossz vagyok. Nico elképesztően hosszan volt képes haragudni rám, és én meg egyre jobban kétségbeestem, ahogy teltek a napok. Most pedig kezd minden jó lenni, és én ezzel se tudok igazán mit kezdeni. Szóval ez leginkább önmagamnak gerjesztett feszültség. Nem azt jelenti, hogy nem vagyok képes a boldogságra, csak annyira törékeny most ez, hogy nem tudom, mi lenne a helyes lépés. És akkor itt van ez a másik is, ami miatt aggódnom kell. El akarom neki mondani, csak még nem tudom, hogy hogyan lehetne kimondani, még egy kicsit próbálom formálni a szavakat.
- Jó, hát nem tudom, hogy nálatok ez mennyire más, bár, annyira gondolom nem. Én is vagyok mindenhogyan.
Vagyis, ha te megbotránkoztatsz akaratlanul is Cole a túl sok információddal, akkor én is megbotránkoztatlak téged, csak én akarattal. Egy kis odaszúrás, vizuális erőszak, hogy érezze, mennyire szeretem. Nem hittem volna, hogy valaha az életben erről fogunk beszélgetni, de mókás, ahogy megpróbálja elfogadni a tényt, hogy nem vagyok már gyerek, csak inkább hajlik afelé, hogy kb kilenc éves vagyok, és tömöm a fejem, mint egy hörcsög. Néha jobb lenne, ha tényleg kilenc éves lennék, a fejtömés így is megvan.
- Borzalmas vagy, de komolyan. Szerencséd, hogy szeretlek.
Nyomok egy puszit az arcára, és ahelyett, hogy békésen beszélgetnénk tovább, jön a következő agykiégés, ahogy elképzelem Cole-t, esőben, magassarkúban ál-összeomlani a Boglyas téren. Számomra az este itt ért véget, mert komolyan mondom, ez az elképzelt kép egyszerűen összeomlaszt. Nagyon is el tudom hinni, hogy az emberek mindenre képesek, de most egy kicsit meg kell állnom, és el kell kezdenem pónikra, szivárványokra és táncoló muffinokra gondolni.  
- Persze, nyilván nem, éppen csak mindent tudsz róla.
Mert ha valakinek, akkor neki elmondtam mindent, szóval tudja az egész történetet. Jó, most már tudja, hogy hozzácsatoltam ezt a szilveszteri hupsz lefeküdtünk eseményt is, viszont azt nem, hogy újra együtt próbálunk lenni. De igen, mindent is tud.
- Szóval azt mondod, ha simán csak mondjuk fiúkkal lógok, az is felkeltheti az érdeklődését? Először gondoltam olyanra, hogy azt mondom neki, randim lesz, de ez hazugság lenne, és mi lenne, ha azt hinné, hogy elveszített és feladná, pedig pont visszaszerezne?
Na igen, így lesznek a macskás nők, hogy abban reménykednek, hogy most jön el a pillanat, ők várnak, és várnak, meg várnak, aztán a végén megöregednek, a pasi meg régen megházasodott, és nem is emlékszik már rá.
- Van, van nálam pár, végül is, farmerrel nem rossz gondolat. És már egy csomót is mosolyogtam, olyan sokat, hogy szinte görbe állt már tőle a szám.
Jó, én amúgy is annyit vigyorgok, hogy attól görcsbe áll a szám, szóval ez nem újdonság, de tényleg próbáltam Nico tudtára adni, hogy rendben vagyok. És volt időszak, amikor rendben is voltam, csak aztán az olyan sokáig tartott, hogy már attól nem voltam rendben, hogy ő nem volt ott velem. Ez egy ördögi kör, és az is marad örökre. Elmosolyodom, hogy segítene benne, megnyugtatóan hat, hogy mellettem állna a bajban. Bennem olyan, hogy abortusz, fel sem merül, mert sem a magam, sem a másik szemébe nem tudnék nézni soha többet. Csak szimplán nem akarok még anya lenni. Nem akarom, hogy így alakuljon a történetünk.
- Nem tudom.
Ahhoz ugyebár, hogy ez kiderüljön, meg kellene csinálni a tesztet, de minél tovább nem csinálom meg a tesztet, annál jobban halogatódik a probléma. Azért persze a végtelenségig ezt sem lehet húzni. Fel kell nőnöm a feladathoz, és az nem is bonyolult, csak rá kell pisilni egy tesztre, még egy amőbának is megy. Mindjárt meg is teszem, komolyan, csak még érzem, hogy egy kis nyugalomra van szükségem, még legalább egy fiút találnék, aki szimpi, de akkor Cole megint megszólal, és pedig elejtem a telefont - még jó, hogy a kanapéra esik - és riadtan nézek rá.
- MIVAN?! LEHET, HOGY VÖRÖS LESZ?!?!
Felpattnva Cole mellé térdelek, és a két kezemmel riadtan ráfogok a hasamra.
- Hallod baba, ha bent vagy tényleg, megtiltom, hogy vörös legyél, világos?! Nem lehetsz vörös! Ha most vörösnek is érzed magad, akkor barnulj be, de nagyon gyorsan!
Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb, ha bent van, vagy, ha vörös lesz a haja. Ne, kérlek, inkább egyik se legyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795287#post795287][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.22. 16:51[/b][/url]

Most már könnyedén meg tudom botránkoztatni, és ennek igazán örülök, mert így teljes a móka, ha nem csak én jövök zavarba, hanem képes vagyok őt is zavarba hozni. Imádom, hogy ezt a csodálatos képességet elsajátítottam, és nem, ez nem azt jelenti, hogy megtárgyalnám vele vagy bárki mással a szexuális életemet. Nem akarok kiadni semmit, ami kettőnk között történik Nicoval, elég ha nekem dereng fel egy-egy alkalom, mozzanat, pillanat, ami jóleső érzéssel tölt el, ami megmosolyogtat, ami újra szerelembe ejt.
Ahogy átölel, hozzábújok, ilyenkor szeretem magam visszarepíteni a gyerekkorunkba, igaz akkor én voltam az, aki átöleltem őt, nyugtattam, és szeretetet adtam, némán. Van, hogy nem kellenek szavak, csak az érintések, csak a pillantások, a csend, a másik szusszanásának nyugtató hangja, szívének dobbanása. Örülök, hogy abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy szeret engem, hogy elmondhatom magamról, hogy van egy csodás testvérem, és hogy ő kimondja a gondolatomat a maga szempontjából, csak még szélesebbre húzódik a mosolyom. Egy pillanatnyi csend a káosz előtt. Merthogy a káosz mostanában tényleg olyan, mintha csak a sziámi ikrem lenne, és ennek annyira nem örülök.
- Ittam egy csomó pezsgőt, majd átszexeltem az újévet Nicoval.
Felelem teljesen nyugodtan, mert valóban ez történt. Nem nézek a szemébe, de a szíve ritmusában bekövetkező változást hallom, így ha van, egyértelmű választ kapok onnan is. Mentségemre szóljon, hogy Nicoval csináltam, és tudom, hogy bárki más lett volna ott, nem csináltam volna. Én nem olyan vagyok, mint mások, én ha szeretek, egész szívemben szeretek, és abba nem fér bele olyan, hogy véletlenül lefeküdtem mással, sőt, olyan sem, hogy akár csak megcsókoltam mást. Az én erkölcsi szintem nagyon messze van az átlagtól. Azt nem mondom, hogy a normálistól, mert a saját elvrendszeremben a saját gondolatmenetem a normális. Én Nicot szeretem, rá vágyok, eszemben sincs mással bármit is csinálni.
- Tényleg nem az. Meg nem is bántanám meg. Tudom, hogy nagyon rosszul esne neki, és nekem is az, hogy megbántom. Nem akarok hazudni, nem szoktam, neki meg főleg nem.
Különben is, az ilyen dolgok csak galibát szülnek, vagyis kizárt, hogy ez megtörténjen. Viszont megmosolyogtatnak az opciói, hiszen minden megtörtént, ami szerinte helyes lenne, szóval egyrészt nem lettem okosabb, másrészt viszont megnyugtatott, hogy amit csinálok, azt nem csinálom rosszul, hiszen olyan lépéseket tettünk, amik építik a kapcsolatunkat. A főzés, a beszélgetés, a mosolyok. Mind olyan, ami azt mondja, hogy minden rendben lesz. Egészen addig, amíg elő nem jön életem legaggasztóbb témája, vagyis valami, amit nagyon nem szeretnék most, és amitől nagyon félek. Mi van, ha igen? Nem, erre gondolni se merek, mert még nagyon korai, még ne, még nagyon ne.
- Nem mertem.
Elpillantok a táskám felé, ösztönös pillantás, ott van benne mind a három, hordozom őket, de nem tudom kiemelni onnan, mert ha kiveszem, akkor elkerülhetetlenül meg is csinálom. És nem akarok terhes lenni. Nagyon nem.
- Késik. Tizenkét napja. De ez lehet a stressz is, nem?
Mármint tudom, hogy lehet a stressztől is. Az evés is, a rosszullétek is. Túlhajtottam magam, három államvizsgám volt, sok minden történt mostanában, ami miatt kialakulhatott ez a helyzet. Szeretném, hogy sok minden legyen, ami miatt ez kialakult, és ne egy gyerek. Érzem, hogy a vérnyomásom az egekben, talán egy kisebb pánikrohamom van, hiszen nem elég, hogy lehet, hogy terhes vagyok, az is megeshet, hogy anya hajszínét örökli majd, és én csak arra fogok tudni gondolni, hogy vajon önkínzó vagy pszichopata lesz. Ez nem túl fényes kilátás.
- Nem fér bele Cole, nem lehetek terhes. Még nem. Én nem akarok gyereket.
Ahogy kimondom az utolsó mondatot, már könnyes a szemem, szám elé kapom a kezem, mintha valami nagyon csúnya dolgot mondtam volna. A kanapéra rogyva rázom a fejem, nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy vörös hajú lányom születik. (Amúgy is, egy vörös hajú lányt nem lehet Maria-nak elnevezni - a szerk.)
- Én még nem lennék rá képes, hogy osztozzak Nico-n. Ehhez most még túl önző vagyok.
Különben is, még csak most jöttünk újra össze, nem szabad, egyszerűen nem. A táskám felé pillantok, majd Cole-ra, majd megint a táskát, és mélyen beszívom a levegőt. Na jó.  Felkelve odasétálok, és a három dobozt kivéve, határozott arccal állok meg Cole előtt.
- Csináljuk meg a tesztet.
Egyet felé nyújtok, kettőt magamnál tartok.
- Te jó vagy ebben a tesztcsinálásban, szóval ezt te fogod lepisilni, és együtt várjuk meg az eredményeket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=795883#post795883][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.02.26. 17:38[/b][/url]

A negyedik héten… vagyis kettő héttel ezelőtt, ami azt jelenti, hogy én egy borzalmas anya leszek. Az anyám a húgomat már a negyedik héten érezte, én viszont itt vagyok a hatodik héten, és nem érzek semmit. De, valamit mégiscsak: Nem akarok anya lenni. Nem vagyok hívő, de most azért nagyon szeretném, ha minden vallás összes istene és Merlin az én oldalamon állna. Esküszöm, ha ott tartunk majd, mindegy, hogy hány gyerek jön, csak egészségesek legyenek, de én most nem akarok egyet sem. Nico-t szeretném visszakapni, vele lenni, és csak vele lenni. De így a közelébe se mertem menni igazán, mert mi van, ha megérzi rajtam? A filmekben a férfiak szoktak ilyeneket mondani, hogy: “Nem vagy te terhes?” És ez nyilván alapból vicces, de én tuti ziher, hogy elbőgném magam, hát már most is érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. Én nem érzem a babát, és ha ott van, akkor a baba egy borzalmas anyát fog kapni. Azt hiszem, ez az információ jobb lett volna, ha nem derül ki számomra. Mivel tudom, hogy anya nem volt éppen a legkiválóbb szülő, akit gyerek kaphatott. És igen, ez volt a finom megfogalmazásom.
Tudom, hogy muszáj megcsinálnom a tesztet, és azt is, hogy nem egyedül akarom. Hogy tudatosan jöttem ma ide, mármint, hozhattam volna másik táskát is, de nem, én ezt hoztam, amiben a tesztek vannak. És bár tudtam, hogy azt mondja, mellettem áll, mégis, hallanom kellett. De nem, fogalmam sincs, hogyan tovább, csak ne. Mármint, oké, nem lesz baj, hiszen ha terhes vagyok, attól vagyok terhes, akit szeretek, és aki szeret, és ha kisbaba lesz belőle, akkor egy csodálatos és tökéletes helyre fog születni. De én még nem érzem megfelelőnek az időt, ennyi az egész. Tudom, hogy Nico jó apa lesz, sőt, csodálatos, és hogy mellette én is jó anyává válok majd, ezen a részén nem aggódom, csak az időzítésen. Én ezt az egészet nem akarom még összetörni.
- Ha ez pozitív lesz…
Nem tudom, hogy mit akarok mondani, el is harapom a mondatot, mert nem akarom bevonzani a pozitívságát. Legyen negatív. Nem eltitkolni akarom, mert nem. El fogok menni Nicohoz, és őszintén el fogom neki mondani, hogy attól féltem, terhes vagyok, és hogy mostantól sokkal inkább oda fogok figyelni arra, hogy forduljon ez elő. Csak had mondhassam neki ezt.
- Oké. Kicsit remeg a kezem.
Nem kicsit, inkább, mint aki alkoholista és már három napja egy kortyot sem ivott, de próbálom tartani magam amennyire csak lehet.
- Azt mondja, hogy a kék kupak eltávolítása után azonnal el kell végezni a tesztet. Öt másodpercig kell rápisilni, vagy, ha ez nem biztos, hogy kivitelezhető, akkor egy tiszta tégelybe kell pisilni és abba mártani, amíg a színváltó vég el nem színeződik. Ez az utóbbi jobb lenne, nem?
Most kell rájönnöm, hogy sosem pisiltem még a testvérem előtt, és olyan furcsa lesz most elkezdeni, de ha terhes vagyok, akkor meg olyan mindegy, nem? Akkor úgyis mindig pisilni fogok. De ha nem vagyok terhes, akkor ez egy óvó jel, hogy ne egyek ennyi mindent.
- Ha ez megvan, akkor egy-három percet kell várni, és kijön az eredmény. Ha egy csík, akkor nem vagy terhes, ha kettő, akkor terhes vagy. A két csík az ilyen keresztben jelenik meg, és lehet egészen halvány is. Plusz nézni kell, hogy az ellenőrzőben is megjelenik-e a csík. Ha tíz perceben belül nincs csík, akkor nem jó a teszt. Szóval, hogyan csináljuk?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=801321#post801321][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.03.28. 10:30[/b][/url]

Tudom, hogy ha a teszt pozitív lenne, ha terhes lennék, Nico nem hagyna el. Nem fordítana hátat sem nekem, sem a gyerekének, nem kötelezne rá, hogy elvetessem. Szeretnék családot alapítani vele, évek múlva, amikor már olyan szinten összekovácsolódtunk, hogy nincs az a Bözsi néni, aki szétválaszt minket. Ismerkedünk, beszélgetünk, megismerjük azt az embert, akibe szerelmesek lettünk, akivel olyan erős a szexuális feszültség egy unalmas kedd délelőtt is, hogy képes felrobbantani a világot. Nem történt közöttünk semmi szilveszter óta, szándékosan. Mert lassan akarunk haladni, és hiába vágyunk egymásra, ellenállunk a vágyainknak. Mintha tisztasági gyűrűt viselnénk, csak éppen ez nem lesz aktuális, ha pozitív lesz a teszt. Ne legyen, könyörgöm.
- Tudom.
Szipogok bele az ölelésébe, mert tudom, hogy jó helye lenne a gyereknek, megtennék érte mindent, de ott lenne az életünkben a tüske, mindenkiében, főleg Nicoéban, amiért akarata ellenére vált apává, még ha a gyerek anyja én is vagyok. Nem akarok tüskéket az életünkbe, nem egyszerű, és egy önérzetes olasszal még bonyolultabb minden, de tudom, hogy én is utálnám a helyzetet.
- Jó, csináljuk.
Nem vagyok valami kommunikatív, de remeg a gyomrom, folyik a könnyem, és rettegek attól hogy két csík jelenik meg a tesztemen. Nem akarom látni a két csíkot, nem akarom, hogy kettő legyen. Majd később, ha együtt vagyunk, ha békében élünk, ha már túlléptünk mindenen, ami korábban volt. Csak akkor. Állok, és nézem, ahogy intézkedik. Én szoktam elintézni mindent, de most képtelen vagyok mozdulni, segíteni, most csak arra vagyok képest, hogy lassan a fürdőszoba felé sétáljak. Ha nem vagyok terhes, akkor is el kell mondanom neki a tesztet, el kell mondanom, hogy erre mostantól jobban odafigyelek, el kell mondanom neki mindent. Beszélnünk kell erről is, hogy egy nap legyenek gyerekeink, hogy idővel váljunk majd szülőkké, de most még ne. Valamit valamiért. Ez kell ahhoz, hogy rendben legyünk.  
- Ne hagyj magamra.
Különben is, amikor gyerekek voltunk, ez nem jelentett problémát, most sem fog, csak ne nézze végig. Nem kell pisilni, de valamennyit azért megpróbálok, hogy eredményesek legyünk, ha már idáig eljutottunk, nem adom fel. Oké, az első fele megvan, ha Cole is letudta a maga körét, akkor kibontom a teszteket, az egyiket átnyújtom, a másikat beledugom a saját poharamba, majd a leírást követve zárom rá a kupakot, és riadtan lépek tőle hátra. Túl valóságos. A hátam a csempének vetve csúszok le a földre, és a kezeimbe temetve az arcom várok. Olyan lassan telik most ez az idő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=804580#post804580][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.04.11. 10:14[/b][/url]

Furcsa így lenni, reszketve görnyedni a hideg csempén, a testvérem védő karjai között. Egyszerre fázom és van melegem, a sírás, a kétségbeesés pedig úgy szakad fel bennem, mintha a hatalmas szikla legördült volna azzal, hogy kimondtam, elcsesztem. Sosem hittem volna, hogy ide jutok, hogy rettegek majd két csíktól, még akkor is, ha ismerem magam. Tudok összeszedett lenni, meg tudom oldani, akár egyedül, akár Nicoval. Mert tudom, hogy Nico mellettem állna, hiszen a saját családját is szereti, szeretné a velem közös gyerekét is. De ne így. Ez nem jó így. Nem ezt szeretném. Azt szeretném, hogy kettőnk közös döntése legyen az, hogy családot alapítunk, és utána mindegy, hogy kettőt vagy tizenkettőt szeretne-e, boldogan adok életet nekik. De ne ez legyen a kiindulópont. Ne így. Ne. Eddig mindenre annyira odafigyeltem, mindent próbáltam jól csinálni, és megértettem a kritikáját, amikor a téren mondott. Változtatok, próbálkozom, lassítottam. Nem követelek, nem elveszek. Adok és örülök, ha kapok. Ismerkedünk, beszélgetünk, apró érintésekkel jelezzük a másiknak, hogy fontos, hogy szeretjük. Lépésről lépésre. De ha az a teszt most pozitív lesz, akkor megint maratont futunk, és azt nem akarom. Nem veszíthetem el, és tudom, ha velem is lenne, elveszíteném őt. Szeretem Nicot, jobban, mint bárkit, és tudom, hogy csak úgy lehet az enyém, ha nem szaladunk.
Cole kezei között nem félek, de még ő sem tudja megakadályozni, hogy össze ne omoljon minden, ha terhes vagyok. Csak a stressz, mondd, hogy csak a stressz volt, és nem más. Mi van, ha beteg vagyok? ha sosem lehet gyerekem? Riadtan bújok a gondolatra jobban a karjai közé, mert azt hiszem, ha nem lehet, az szörnyebb, mint ha az vagyok.
- Miért szivatunk téged, ugye?
Nevetem el magam keserűen, mert ezek szerint szerencsétlennek ez a sorsa. Mindig van egy számára kedves nő, aki hülyeséget csinál. Lehunyva a szemeimet, hallgatom a szívét, próbálok megnyugodni, de csak Nico arca van előttem. Nagyon mérges lesz rám, akkor is, ha tudja, még nem akarok gyereket. Nagyon haragudni fog. Annyira kimerültem, hogy képes lennék elaludni, érzem, ahogy a szemeim csukódnak lefelé, de nem szabad, még nem. Utána úgyis vagy álomba sírom magam, vagy megkönnyebbülten hunyom le a szemeimet.
- Megnézed, kérlek?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=807745#post807745][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.05.05. 07:55[/b][/url]

Egyszerre nyugtat meg, és kavar fel az ölelése. Mint egy szülő a gyermekét. Hogy is kérhetek ekkora felelősséget Cole-tól? Hiszen, ha valaki hibázott ebben az egészben, akkor az én vagyok. Mert én kezdtem. Mármint azon az éjszakán Nico ült úgy mellém, hogy a combunk összeérjen, és Nico csókolt meg, de szilveszterkor illik megcsókolni a melletted álló vagy ülő személyt, szóval nevethettünk volna, és ki ki a maga útján, haza, vagy épp a kastélyba indulhatott volna. De nem. Én egy napra nem akartam csak Emily lenni, hanem az ő Emily-je szerettem volna lenni, úgy, mint régen. De nem akarok csak mert terhes vagyok, újra az Emily-je lenni. Azért akarok, mert ő azt akarja, és mert én azt akarom. Egymás miatt. De a bébilépéseinkbe egy ilyen hatalmas nagy törést okozna.
- Mi is szeretünk téged.
Felelem csendesen, de mosolyogva. Mini nem volt terhes, de én? Mekkora esélye van annak, hogy a Cole-hoz forduló lányok száz százaléka elmondhassa magáról, hogy nem fogant meg a gyermeke azon az éjjelen? Bárcsak száz százalék lenne ez az arány. Nehéz szívvel engedem el Cole-t, mert egyszerre akarom tudni, és nem tudni, hogy hány csíkos versenyző vagyok ma éjjel. Lehunyt pilláim alól is folynak a könnyeim, és amin halkan megszólal, elnevetem magam. Nem. Vagyok. Terhes. NEM. Nincs minden veszve. Nico nem fog meggyűlölni, nem fog kényszerből velem lenni, nem fogunk egy olyan gyereket nevelni, akit egyikünk sem akart. Nico és én, ha együtt kell lennünk, akkor külső tényezők nélkül tesszük, azért, mert így akarjuk.
- Nem vagyok terhes.
Ahogy kimondom, hatalmas szikla gördül le a szívemről, és boldog nevetéssel ölelem át a testvéremet. Nem vagyok terhes. Nem és nem. Viszont erről beszélnem kell Nico-val. Tudnia kell róla. Gyógyszert kell íratnom. El kell tennem ezt a tesztet, hogy emlékeztessen. Az alkoholmentesre egy pillanatra elhúzom a számat, de az alkohol miatt kerültem ide, szóval...
- Tökéletes. Minden tökéletes, Cole. Köszönöm, hogy vagy nekem.