Budapest

Azon kívül, hogy hajlamos vagyok a dezertálásra más államokba, egész eddig szerintem nagyon jól teljesítem a letelepedett apa szerepét. Franciskával három hét alatt legalább kétszer találkoztam, ezt pedig személyes sikernek könyveltem el.
Félreértés ne essék, ma sem tartózkodtam otthon. Ahhoz ez túlságosan is szép, mozgalmas és nyár-végi nap volt. Bár újabban szinte bármire rá tudom fogni, hogy miért is kell elhagynom a házat, meg úgy a falut is. A mágikus közlekedés sokkal gyorsabb, akár otthon is maradhattam volna és elindulhattam volna a fellépés előtt tíz perccel. Ez viszont azzal járt volna együtt, hogy egyedül készülök fel és nem látok más produkciókat sem. Akkor mit fogok majd este kritizálni?
Tehát ebből az elgondolásból voltam már reggel a fellépés helyszínén, ahol ezüst köpenyben és csillogós fekete cuccban közlekedtem jobbra s balra, mert ugye miféle úr vagyok én?
Én természetesen a program remélhetőleg legforgalmasabb részére kaptam időpontot, mikor fel is kepesztettem a maskarámban a színpadra, az éljenzés meg ki is tört. Oberon valószínűtlenül népszerű karakter volt, szinte már nonszensz módon. Mivel nekem már nincs többé Titániám, hát kénytelen voltam előadni a Vesztettemet. Ez van, ha Titánia elkapja az influenzát. Manapság már az előadóművészek sem olyan megbízhatóak, mint régen. A kedvencem az egész fellépésben a "Nyílj dühös ég", meg az arcfestés. Azt képes lettem volna a magam komolyságával még a hétköznapokra is felfesteni. Sajnos megtörtént eset.
De ez most egy nem teljes estés darab volt, így elveszni sem volt időm a szellemkirályban. Tapsvihar közepette, lobogó köpennyel suhantam a szegényes színpad lépcsőjéhez, hogy a magam kecsességével és eleganciájával elvegyüljek... De persze ez lehetetlen volt, mert alighogy a folyosóra léptem, szinte gyomron vágott a felismerés, hogy én nem Oberon vagyok. Bár mint utóbb kiderült, nem is a felismerés volt, csak egy szőke kislány, néptáncos öltözékben. Gondolom a számukra folyt a rendezkedés a színpadon, ami gyors díszletbontással és rengeteg szitkozódással járt.
- Azért jobban is odafigyelhetnél. Veszélyes ám csak így kóricálni, kis hölgy - közöltem egy árnyalatnyival talán sötétebb hangon, mint ahogy azt elképzeltem. Az orosz akcentust nem is említve. Kevesebb időt kellene Moszkvában töltenem, nincsenek rám jó hatással. Csak megráztam a fejemet enyhén, majd a folyosó világos falára fókuszáltam, hogy összekaparásszam a gondolataim, ebben pedig a körülöttem morajló embertömeg nem igen segített.
- Néptánc? - egyszerű, lényegre törő kérdés volt, miközben az állammal az imént elhagyott emelvény felé böktem, de legalább kommunikációnak fogható fel. Egy árnyalatnyival magyarosabb is volt. Más esetben ezért még meg is dicsérném magam. Most csak ki akartam menni innen és kicsit füstölögni. Remények, szép ábrándok... Még várt a színpad egy ízben.

Érdekesen alakult ez a mai nap, ha úgy vesszük. Még nem kaptam idegösszeomlást, sem pedig dührohamot, pedig valahogy semmi nem úgy akart összejönni, ahogyan azt eredetileg terveztem. Először a partnerem lebetegedik, vissza kell mennem Moszkvába és még az orosz akcentussal is küzdhettem. Nem annyira jó poén ez a soklakiság, mint amennyire annak látszik.
Egy dolog van, ami ezen segít, az pedig a színpad. No, nem fizikai valójában, hanem az, amit jelent, amit képvisel, amivé engem tesz. Abban a percben, hogy ott állok fenn, semmi más nem számít, minden egyes pillanatba belehalok egy kicsit. Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - nekem megéri.
Oberon elhagyta a színpadot és próbáltam kicsit felengedni, kikepeszteni a karakterből, hogy ne is maradjak benne, mikor a lány nekem jött. Gondolom nem direkt, bár manapság ki tudja...
Hiába a kissé nyersebb hozzáállásom, ő nem rettent meg, nem futott el, sőt, még úgy különösebben megszeppentnek sem tűnt, ezért én felvontam a szemöldököm. Mi a szösz?
- Adott alap, sok munka, amit aztán leamortizáltam a magam módján. Nem akarsz te így énekelni - nevettem el magam rekedtesen, a szavaim azonban teljesen komolyan csengtek. Mindennek megvan a maga ára, én pedig folyamatosan fizettem az enyémet, nap nap után. Talán kicsit örültem is a lelkem mélyén, hogy a lányom lassan felnőtt nő és nincs már szüksége rám. Pár pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy visszarángassam magam a gondolataim közül és inkább a faltörőkossá avanzsált lányra figyeljek.
A pörgésre vonatkozó megjegyzését figyelmen kívül hagytam, majd halkan hümmögve pillantottam a színpad felé.
- Az attól függ. Ez azzal jár, hogy köteles vagyok jó véleménnyel lenni? Mert akkor attól tartok, nem tehetem - jegyeztem meg halkan, majd visszanéztem a szőkeségre. Kicsit olyan volt... ahj. - Amennyiben nem, akkor nem bánom, akár meg is nézhetem. Úgysem mehetek messzire, még visszatérésem van.

Rögtönzött közönségtalálkozóvá változott a cigiszünetem... gyönyörűek. Ha a lányka nem lett volna ennyire fiatal, szőke és lány és rajongó, elküldtem volna a francba, hogy legalább hagyjon már levegőhöz jutni, hiszen épp hogy csak leért a lábam a színpadról, már le is rohant. Szó szerint! Nem szokásom fizikai kontaktusba lépni az emberekkel, valahogy nem rajongok érte különösebben. Ezen nem is igen akartam már változtatni.
- Nem tudhatod, milyen, ha sosem próbáltad. Persze nem vagyok az apád, hogy ebbe beleszóljak. Hála az égnek - még csak az hiányzott volna, hogy még egy gyereknek legyek förtelmes apai példája, szerintem elég volt Veszna korai éveit tönkretennem. De lássuk be, szeretetből tettem!
A véleményt illetően szabad kezet kaptam, ezt pedig csak egy bólintással nyugtáztam. Igazából nem mintha lett volna beleszólása, de így sokkal inkább érezhette úgy, hogy ő adott nekem erre felhatalmazást, nem pedig én döntöttem úgy, hogy ízekre szedem a műsorukat.
- Oh, az tart csak itt, hogy még jelenésem van odafent. Akár meg is nézhetlek - mutattam a színpadra végül, hogy aztán elvonuljak az útból, mikor bejelentették őket. Nem hiányzik, hogy felbőszült tizenévesek rontsanak keresztül rajtam. Épp elég volt így is megmentenem magam, egy terjedelmes mozdulattal rántottam ki a köpenyemet egy kiskölyök lába alól, aki hanyatt is vágódott ennek hatására.
- Hogy nem bírsz odafigyelni, taknyos... - sziszegtem, ő pedig összerezzenve takarodott fel a színpadra. A lépcső közelében maradva figyeltem a szemem előtt kibontakozó jelenetet. A felkészítő "tanáruk" büszkén dagadó mellkassal foglalt helyet mellettem, én meg csak pilláztam nagyokat.
- Miféle felvezetés ez? Most... most ez egy történet? Komolyan? Ki mondta, hogy ez így jó lesz? De nem... ne magyarázza meg nekem, egy történetet azt nem lehet így elkezdeni! - próbálta menteni a menthetőt, hiszen a csoport jól táncolt, de a dolog mint színdarab csúfosan elbukott. Számomra már menthetetlen volt, de erről nem a résztvevők tehettek. Miután nem volt hajlandó beletörődni a kudarcába, a nő nekem pampogott, én meg csak leintettem. Bölcs, aki bölcsen enged... Én inkább az öltöző felé vettem az irányt, hogy ismét átöltözzek, gyorsan lekaparva hőn szeretett krikszkrakszaimat az ábrázatomról. Nem elszerencsétlenkedtem az időt? Jóformán futhattam is vissza a színpadra, hallva a nevemet, azonban a lépcsőn már lassan sétáltam fel, hátrasimítva a hajam. Már indult is a zene. Én voltam a zárószám a színi részről, hát uraltam a színpadot, úgy, ahogyan csak én tudtam, a teljes lelkem kiadva.
... De az, hogy hirtelen, egy csoda hogy terem, nincs a nagykönyvben.
A számot pedig egy hanyag meghajlással zártam, hogy el is hagyjam a színpadot anélkül, hogy visszapillantanék.

Kellemesen melengette a belsőmet az az érzés, hogy egy magát okosnak és színészetben jártasnak tartó hölggyel éreztettem: Közel sem annyira tökéletes, mint amennyire annak tartja magát. Az már biztos, hogy pokolra jutok, de legalább sok lesz majd az ismerős. Valamiért a kölkök is jól szórakoztak rajta, de már sem energiám, sem időm nem volt rá, hogy kiderítsem, mi olyan mulatságos.
Alighogy lezajlott a fellépésem utolsó másodperce is, lesétáltam a színpadról és mély levegőket véve akasztottam le a nyakamból a keresztet. Nem voltam valami hű de nagy hívő, Colloredo ide vagy oda...
Szóval visszasétáltam az öltözők felé, ahol a nagy zsivajra csak megtorpantam. Természetesen a szőke kislány csapata volt. Hogy a kis véleménynyilvánításom a hasznukra vált? Nocsak, ilyen sem esett még meg velem...
- Csak a tisztánlátás kedvéért: a történet katasztrofálisan rossz volt, ha minimális jóindulatot érzel irántam, többet nem viszitek ezt színpadra! Legalábbis megpróbálod lebeszélni őket. A tánccal nem volt gond, én nem lennék rá képes... - nevettem el magam kicsit kínosan, hiszen nem szerettem belátni, hogy valamiben rémes vagyok. - De a történetet soha többet.
Fény derült a kis alattomos tervre, amely azt irányozta, hogy a nő felmondjon, én pedig közreműködtem benne. Legalább valakinek tönkretettem a mai napját, szóval egy képzeletbeli vállon veregetéssel megjutalmaztam magamat. Nem kellett csalódnom. Emberek lézengtek a környéken, én meg úgy döntöttem, kit is érdekel, jó leszek így, én már nem öltözök sehova... A csizma úgyis a sajátom volt. Van, amit úgy kell a kezeim közül kifeszegetni a kellékesnek. Általában nem is sikerült neki.
- Nos, gondolom most azt kéne mondanom, hogy szorítok, de még mindig nem látom értelmét ennek a mondatnak. Én megtettem, ami tőlem tellett - vettem elő a dobozkát a zsebemből és a cigit már az ajkaim közé is biggyesztettem, alig várva, hogy végre el is szívhassam.
- Én lassan... - az ajtó felé mutogattam, mert nem volt kedvem hajolgatni a bagóért, ha kiesik a számból. Szerintem így is elég kommunikatív voltam.