Budapest

Mesélő és Boti

Öltözék.
Végre, végre, végre. Izgatottan, hatalmas vigyorral az arcán ébredt fel. Felült és kinyújtózott, majd szombat lévén nem siette el a készülődést. Gyorsan ruhákat kapott elő, amiben mehetne, de még mielőtt öltözködni kezdene, kipillantott az ablakon is. Kezd igazán tavaszias lenni az idő, már olyan hideg sincs és pár napja a szél sem süvít. Felkapja a nadrágját, a felsőjét, majd a pulcsik között kezd keresgélni. Addig nézelődik, míg vissza nem néz rá egyikről egy cuki panda, tökéletes lesz. Magára kapja, majd cipőt húz, kabátba bújik, amit nem cipzároz fel, így a maci bátran villogtatja állatimádatát. Táskájába pedig belepakolja a szükséges iratokat, mivel nem akármire készül. Bár a vizsgaidőszak kellős közepében vagyunk, remekül áll eddig, ahol kellett ott már teljesített, és már tulajdonképpen csak egy nagy roham van vissza, így bátorkodott megengedni magának egy kis kiruccanást. Nem árthat meg neki, ha mókázik egy kicsit, hódol az egyik szenvedélyének, ráadásul még elintézi az egyik előre kitervelt és megbeszélt dolgát. Micsoda ötletei vannak. Biztos sokan gondolják félnótásnak, de ez egyáltalán nem így van, egyszerűen csak a fanatizmus nála kicsit másként nyilvánul meg. Ha már a megnyilvánulásoknál tartunk, kifelé menet a bent lévő Beától még elköszön egy sejtelmes mosollyal, ugyanis még neki se árulta el hová igyekszik. Kilép, majd a kastélyon keresztülvonul, hogy elérjen a vasútállomásra, ahonnan Budapestre vezet az útja.
De hová is? Természetesen az állatkertbe! A Fővárosi Állat- és Növénykert Magyarország legrégebbi és legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező állatkertje. Budapesten, a Városligetben található, területe 1986 óta természetvédelmi terület. De ezt a kis információt leszámítva két dolog miatt húz oda a szíve. Az egyik, hogy még pár évvel ezelőtt a magántanulói státusza által sok ideje volt, így önkénteskedésbe fogott. Az itteni állatkertbe segített ilyen alapvető munkákban. Nagyon megszerette ezt a helyet, az állatokat meg pláne imádja. A másik, hogy ebben az időszakában alakult ki a zsiráfok iránti csodálata. Egyszerűen nem tudja szavakba önteni, mennyire aranyosnak tartja ezeket az állatokat. Nem olyan régen kapott egy levelet, az egyik ismerősétől, hogy született egy kiszsiráf. Egyből szorgosan elkezdett utánanézni az örökbefogadási programnak, hiszen a kastélyba nem viheti be, nem az a háziállat típus szegény állat, méreteit tekintve, nem is nagyon tud neki szállást - bár lennének elképzelései a tartásáról- sajnos. De nem kesereg, hiszen így is látogathatja Őt, találkozhat vele, segíthet a felnevelésében. Olyan tíz óra tájékán ér be és útja minden bolt vagy egyéb hely helyett rögtön a megbeszélt irány felé vezet - még a vonatra szállás előtt megevett egy szendvicset reggeli gyanánt, ebédet meg majd megoldja valahogy-. Út közben figyeli a nézelődőket, rengeteg kisgyerek van itt a szüleivel, meg sok fiatalt is lát, aminek őszintén örül. Tudja, hogy jobb érzés az állatkáknak szabadon, és a szomorú képüket is rossz látni sokszor, de már nem az van, mint régen, hogy hatalmas ketrecek meg ilyenek, már gyönyörűen karbantartott kis elkerített parkjai vannak egy-egy fajnak. Így a zsiráfoknak is. Az ő kis birodalmuknál találkoznak majd az ügyintéző emberkével.
Nagy nézelődése és izgalma közepette egy egyedül nézelődő srácot pillant meg nem olyan messze. Esetleg nézelődik vele addig, míg kénytelen várakozni, úgy is szeret ismerkedni, akárhol, mondjuk, minden bátorságát össze kell szednie, de kívülről annyira nem látszik ez. Ha ráköszön, abból baj nem lehet, ezért mosolygósan odasétál hozzá, és megkopogtatja a vállát. Megint jön a szokásos problémája, hogy felnézhet az emberekre, de már alig feltűnő.
- Szia! Zavarlak? - Kezd bele a fiúra nézve, de közben a zsiráfok felé pillant és szemei megcsillannak. Vigyorra húzódik a szája. – Odanézz, ott a kis zsiráf. De édes. – Lelkesül bele a dologba, ami miatt akár jót is mulathatnak rajta.

Mesélő és Boti

Mesélő és Boti