Az a hír járja, hogy nagy bunkó lettem, és hogy ez nem is érdekel. Hát nem. Vagyis de, de annyira mégsem. Nem értem vissza a saját gyerekem születésére, nem tudtam elérni, hogy a húgom ne menjen férjhez, és itt jegyezném meg, hogy nekem nincs bajom Brightmore-ral meg ezzel a perverz szeretlek-gyűlöllek-légy az enyém izéjukkal, ami van. Kapcsolat. Kemény, amikor azt, ami a feleségem és köztem van, ugyanazzal a szóval illetjük, ami köztük. Lapozzunk. Szóval nem megy semmi olyan könnyedén, mint szeretném. Két napja ügyeletben vagyok, és nem nagyon aludtam, és idegesít minden. Az is, hogy csiripelnek a madarak, és az is, ha nem. Az asztalomnál ülve, a ceruzám radíros végét kopogtatva, bámulok ki az ablakon, és nem tudom, hogy mikor pislogtam utoljára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=754297#post754297][b]Dr. William Eric Payne - 2019.04.03. 13:53[/b][/url]

Ütöm, ütöm és ütöm, mintha nem érdekelne az egész, és talán nem is. Annyira felszabadító, hogy üthetek, hogy talán, ha még lenne agyam gondolkozni, megbotránkoznék magamon, de nincs agyam, már semmit sem látok magam előtt, csak a dühömet. Ahogy megpróbál kibillenteni az egyensúlyomból, úgy próbálom meg én is kibillenteni, de én nem a földre, hanem az asztalra próbálom rálökni, hogy elég magasan legyen még ahhoz, hogy ütni tudjam. Ez ilyen, teljesen elvakulok. Lehet, hogy tényleg el kellene kezdeni aggódni ezen, mert rövid idő alatt már másodszor élvezem azt, hogy valakit megverek, és bár ütnek engem is, nem érzem, még nem.