Hát csak eljött ez a nap. Barnabás majdhogynem centit vágva számolta vissza, hogy mikor lesz vége a kirándulásnak. Mert, hacsak abból indul ki, hogy a kisebbik Bianchi milyen boszorkány üldözést hajtott végre - nyilván csak beképzelte..haha-, akkor bizony semmi jóra nem számíthat Nicotól. Pedig semmit nem tett! Semmit!
Kint az udvaron ácsorog, kellett neki egy kis friss levegő, s az eszébe sem jutott, hogy lesüllyednének óvodás szintre. Mármint abból a szempontból, hogy nyilvánosan szégyenítik meg valaha a másikat. Zsebre dugott kezekkel vizslatja a kinti, haldokló félben lévő életet, amikor is perifériás látásának köszönhetően érzékeli a veszélyt.
Bazdmeg, bazdmeg ez jön.
Az első, ami eszébe jut, hogy futásnak ered és elbújik a fa mögé, ahonnan Emily próbálta meglesni anno a Bianchi férfit.. de nem ostoba, hát látja, hogy Nico egyre közeledik és az ötlet már alapjaiban véve halott, tekintettel arra, hogy barátja a fán keresztül kapná el a torkát és húzná a fejét megannyiszor neki a fatörzsének.
Sicc Bianchi, sicc.
Még mindig csak oldalnézetből érzékeli, s ekkor eszébe jut, hogy de jó lenne, ha Ophelia a közelben lézengene, mert bizony bebújna a szoknyája alá. Remélve azt, hogy azért Nico csak nem nyúlkálna alá nyilvánosan a nőnek.
Sóhajt, mert tudja jól, hogy ez bizony veszett ügy. Aztán mikor meghallja negédes hangját a másiknak, meglepetten fordul felé. És fekszik. Pedig még a Csíp, csíp csóka hessegetését is be akarta vetni.
– Álljá’ már le! - szólal meg végül két ütés között, s hogy ne csak ott feküdjön, mint valami guminő, akit éppen basznak, védekezően emeli fel kezeit, ezzel egy időben meg a térdét is valahogy megpróbálja Bianchi hasa, gyomra, oldala bármilye felé lendíteni.
– Ember legalább ne az arcomat üsd, há’ randim lesz – azért üt ő is, ha éri, ha tudja. Szép is lenne, hogyha Nico úgy verhetné agyon, hogy Ő semmit sem tett ellene. Azért Bözsi néninek se okoz ekkora örömöt.