Az iroda ósdi parkettáján puffanó szakirodalmak, a fontos iratokkal teletömött dossziék, és emléklapokat meg neves okleveleket egybefűzött mappák tompa hangja csak valahol a távolban hangzik fel; nem hallok már mást, egyedül Carolina puha ajkának susogó érintését, amint az enyémhez simul, el nem sóhajtott, forró sóhajainak halk szavát, szívének megannyi dobbanását; hallom vékony ujjainak hajamba vezető útját, és hallom, ahogy fejbőrömhöz érve felébreszti bennem a vágyat. A libabőr egész testemet betakarja, a hideg egyszerre fut végig a gerincem mentén és éri el minden tagomat. A karjaimon megemelkedik a napszívta világos szőr, a testem borzong - én mégsem fázom. A bőröm alatt lappangó tűz mintha már az ereimben lüktetne, a lángok a folyton csak a nőt figyelő tekintetemben játszanak.
Káprázik a szemem.
Felfoghatatlan; az örökös délibáb, az elérhetetlen, megközelíthetetlen nő most itt ül az asztalon, tenyerem a combján pihen, pillantásunk egymásba fonódva, és mikor kimondja: a tied vagyok, nevetnem kell. A megkönnyebbülés kiszélesíti a számat, míg tekintetemet mélyen az övébe vájom. Meg sem fordul a fejemben, hogy hazudik, hogy megeshet, ebben a történetben én csak a kóbor légy lehetek, ami szerencsétlenségére csúnyán belegabalyodott a feketeözvegy akkurátusan felépített szabatos hálójába. Nem érdekel, hogy hazudhat, mert az érzéseim valósak, és ha ő játszik is velem, engem a szívem irányít. Már túl sokszor kerültük el egymást ahhoz, hogy most is menni hagyjam.
Erősen szorítok rá a combjára, ujjaim belemélyednek a húsába, hogy azután sárgás-vöröses nyomot hagyjanak maguk után. A szívem tüzes adrenalint pumpál, a testem már azelőtt forró, hogy igazán hozzáérnék Carolinához. A tekintetem az övében, és egyre csak szűkül, egyre inkább hunyorogva figyelem, hogy aztán, amint elszakad bennem az utolsó húr is, grizzlyként dörrenő mély hangon morranjak fel, és fölé hajolva csókoljak a szájába. A szemeim lehunyom, és jobbommal átölelve a vállát hajába túrok, majd egy vastagabb tincsét szorosan tenyerembe zárva feszítem hátra a fejét. Már nem vagyok eszemnél, innentől az érzékeim irányítanak.
Orrom hegyét az övéhez érintem, és miután mély lélegzetet veszek, újra meg újra megcsókolom, hogy szinte azonnal el is váljak tőle; és míg combján maradt kezemet feljebb húzom, míg ujjaimat egyre feljebb és feljebb tolom, addig nyakába hajoljak, és dörmögő sóhajokkal érintsem ajkaimat bőréhez, hol puhán, hol keményebben, fogaimat is használva adjam tudtára, mennyire is akarom. Combját szorító kezemen közben megérzem a szoknya szegélyét, mire elégedetten nyakszirtjébe vigyorgok, és a fejét még hátrébb taszítva tovább tolom bőrén a kezem.
Hangosan morgok, a szívem istentelenül ver, a farkam feszíti a nadrágomat, és bár a szemem lehunyva, hihetetlen pontossággal látom magam előtt a nőt, akinek megőrjít az illata, megőrjít a hangja, még a képzet is őrjítő, hogy perceken belül benne lehetek.
Szorítom a haját, feszítem a fejét, s közben finom csókokkal hintem tele a nyakát, majd egy néma pillanatban a szeméremdombja fölött ráfogok a fekete csipkebugyi szélére, és egy határozott mozdulattal megrántom, hogy sercegő hanggal engedjen akaratomnak. Az anyag varrása meg az alatta húzódó gumibélés megpattan, az alatta kirajzolódó gyönyörű csipkemunka pedig könnyűszerrel válik szét, hogy egy lélegzetvétellel később már játszi könnyedséggel húzzam le róla.
Aztán kiegyenesedem, és Carolina bal lábát az égbe emelem, úgy, hogy cipősarkát éppen a vállamon támaszthassa meg. Felszegett állal nézek le a kezeim között tartott, kiszolgáltatott nőre, míg elszakadt bugyiját irgalmatlan lassúsággal húzom végig lábán. Közben végig őt nézem; pillantásom szokatlanul sötét, a tűz liheg benne. Miközben a csipkeanyag egyre feljebb és feljebb kerül, én a nő bokáját és lábfejét csókolgatom, majd achilles-íne alá fogva megemelem tökéletes lábát, és nyelvemmel megnedvesítve a számat lehúzom róla a bugyit. Mindvégig a szemét nézem, ezen nem változtathat egyetlen mozdulat sem. A szeme. Csak a szeme érdekel.
Látni akarlak.
Végül, akár egy lassított felvételen, újra közel hajolok hozzá, és tekintetét keresve várni kezdek. Kivárom, hogy Carolina rám nézzen, hogy pillantása találkozzon az enyémmel, hogy ha szeretne, szólaljon meg, ha szeretne, sikítson, ha szeretne, szidjon, ha szeretne...
- Az enyém vagy - dörmögöm, míg szabad kezemmel kicsatolom a nadrágszíjamat, és lehúzom a rozsdás cipzárt. Azután újra megcsókolom őt, belemarkolok a hajába. Ajkaimmal finoman érek hozzá, hiszen általuk azt üzenem neki, igazán szeretem, a szőke tincsekbe gabalyodott ujjaimmal pedig suttogva ordítom, mennyire nagyon is akarom.

Érzem az apró, pihés szőröket, ahogy állnak Jason tarkóján, és tudom, hogy én sem vagyok másképp. Minden érintése, minden sóhaja csontvelőmig hatol, oda beékeli magát és nem hajlandó kijönni onnan soha többet, mert végre beteljesült az, aminek nagyon régóta be kellett volna. Hogy kimondva is az övé vagyok, hogy nem kell többet azon gondolkodnom vajon kivel fekszik és kel, nem kell azon aggódnom vajon látom-e még valamelyik nap, legalább csak futólag is az egyik utcában, miközben az előkészítőbe tartok. Mert ki van mondva a túl régóta magamba tartott és talán életem legfontosabb mondata, amit éreztem másnál is, de soha nem így. Ez valami megmagyarázhatatlan, valami megfoghatatlan, amivel alapból úgy van az ember, hogy nem is akarja tudni mi ez, bőven megelégszik azzal, hogy érzi. Pontosan ugyanezt érzem. Nem kell értenem, nem kell vele kezdenem semmit, mert csak érzem, ahogy a problémák eltűnnek, ahogy ajkai ajkaimat érintik folyamatosan, ahogy a belső szorongásom mindenért elpárolog, mintha soha nem is lett volna. Nem kell értenem.
Nevetésében felfedezni vélem azt a kis hangocskát, azt az apró hangszínt, ami a megkönnyebbülést jelzi. Ha engedné, ha tehetném vele nevetnék a helyzet eddigi abszurditásán, de nem tudok. Tekintetében az a tűz ég, amit eddig egyetlen egyszer láttam, hónapokkal ezelőtt, a cukrászdában, annál az asztalnál ülve, ahova azóta mindig leülök, ha betévedek oda, és ha nem szabad, be sem megyek. Az a tűz lobog most is tekintetében, amivel fogva tartja kékjeimet, képtelen vagyok elnézni róla, engedelmeskedem mindennek, amit teste, ajkai, szája kíván. Mindenemet odaadom, mert megköveteli tőlem, és nem vagyok képes nemet mondani.
Combomba vájt ujjai egy igen kéjes nyögést eredményeznek, tekintetemet odakapnám a fájdalomra, de mosolyognom kell, mert végre úgy ér hozzám, ahogy mindig is akartam, ahogy ő mindig is akarta. Elnyíló ajkakkal várom csókját, amit rögtön viszonzok is, amennyire tőlem telik elmélyítem, ujjaim folyamatosan tincsei között járnak, hogy közelebb és még közelebb húzhassam magamhoz. Vállamra helyezi karját, majd megérzem, ahogy keze ökölbe szorul tincseim között, fejemet hátrafeszíti én pedig egy halk nyögés kíséretében, de alapvetően egy hang nélkül, hajlok meg neki, és annak, amit akar tőlem.
Minden csókja, amit csak ajkaimhoz érint, kínzásnak élem meg, nem segít folyamatosan vándorló, gyengéd és érzéki érintése combomon, ami megállás nélkül arra ösztönöz, hogy hasam görcsbe álljon, ahogy intimebb részeim is megfeszüljenek.
Fejemet még jobban hátrafeszíti, egy érintetlen területet nem hagy nyakamon, testem minden egyes érintésére és sóhajára, amit megérzem bőrömön megfeszül, és reagál, mintha erre várt volna évek óta. És igazából igazat kell neki adnom. Hátam ívbe feszül, ahogy megérzem kezét lábaim között, nyögdécselek, mintha az életemért könyörögnék, majd meghallom a jellegzetes szakadó hangot. Nem bánom, nem érdekel. Lábamat engedelmesen emelem vállához, ahogy várja tőlem, cipőm sarka benyomódik pólójába, és a lassúság, ez a szenvedélyes lassúság, amit követel tőlem elviselhetetlen. Végre lekerül rólam a ruhadarab, egy tizedmásodpercre sem engedem el Jason tekintetét, azt akarom, hogy lásson, végig engem lásson, a nőt, aki végre megadta magát neki. Annak a férfinek, akire mindvégig vágyott titkon.
Lehunyom szemeimet, amikor közeledni kezd, csak akkor nyitom ki, amikor már biztos, hogy közel van, és még mindig nem történik semmi.
- Kérlek -  nyögöm ajkai közé, mielőtt megcsókolna, és miután megcsapja fülemet a cipzár hangja. Bólintok egyet, hogy igen, csak az övé vagyok, majd alsó ajkára ráharapva szabadítom meg nadrágjától, és az alatta lapuló alsónadrágtól, hogy végül, ennyi év elteltével váljon végre minden tökéletessé. Mert végre teljes egészében és valójában Jasoné vagyok, mondhatom, hogy az övé vagyok, mert így van, mindenem az övé, és baszki, mennyire megérte erre várni. Az érzésre, hogy ő és én végre mi vagyunk.

Az asztalon fekve, pihegve, az elmúlt nem is tudom mennyi idő jár csak a fejemben, és nem merek Jasonre nézni. Amire annyira vágytam és vártam megtörtént, és félek, neki nem az elképzelése alapján történt. Egyszerűen nem merek felnézni, így lehunyva szemeimet, karomat szemeimre téve szusszanok párat. Csak amíg összeszedem magam. Kérlek...