Dorian Green

Éppen a klubhelyiség bejárata felé tartok, amikor lépteket hallok magam mögött. Érdekes, ilyenkor nem szoktak mászkálni. Legalábbis szerintem nem túl gyakoriak a császkálók akkor, amikor óra van. Mármint Jóslástan. Minden Levitás felvette, én viszont most lógok. Kék csíkok jelzik, hogy Levitás lóg az óráról. A szívverésem kihagy egy ütemet. Ha egy prefektus... Hogyha rajta kapnak... Már csak tíz lépés. Még mindig nem szólított meg. Ó Merlinre! Hátranézek, és meglepődök azon, amit látok. Egy elsőéves Navinés! Odaérek a portréhoz. Hogy mi az, ami a szegénynek van, a gazdagnak kell, ha megeszed, meghalsz? Öt másodperc múlva vágom rá a választ, de a belépéssel várok.
- Semmi! -
Kíváncsi vagyok a Navinés történetére.
- Szia! Ki vagy, és miért járkálsz ilyenkor? Nincs órád? - Kérdezem, mintha a legtermészetesebb dolog lenne az, hogy egy Levitás nincs órán. Miért hagytam ki a tananyagot? Mert szerencsésen elfelejtettem megírni a beadandót mágiaelméletből. Az most fontosabb. Nem húznám az időt, de a Navinés fiú tényleg érdekel. Mármint az, hogy mit keres itt.
- Angelica Black Wing vagyok. De szólits csak Angelicának! - Mutatkozom be, talán egy kicsit későn. Mosolyogva nyújtom felé a kezemet, amelyből gyorsan zsebembe csúsztattam a pálcámat.

Dorian Green

Eltévedt? Végre sikerül bebizonyítanom magamnak, hogy már pedig képes voltam megjegyezni a tantermek helyét.
 Sok kérdésére megrázom a fejemet, és valami hihető történeten töröm a fejem, hogy vajon mit keresek itt. A végén rájövök, hogy igazat is mondhatok. Egyrészt őt úgysem érdekli ha lógok, másrészt meg talán nem is tudja, ki tartja a jóslástant. És a nemes cél érdekében maradok le az óráról, kikérem magamnak!
- Én másodikos Levitás vagyok. Van órám, csak éppenséggel nem mentem be. Egy házi dolgozatot kell megírnom. - Majd sietve hozzáteszem.
- Ilyet nem szabad csinálni. Ne utánozz kérlek! - Emelem rá tekintetemet egy félmosoly kíséretében.
- Ó, a jó öreg bájitaltan! - Mondom ábrándozva. Eszembe jutott az, amikor először sikerült megfőznöm a Goulens bájitalt. Az a boldogság semmihez nem volt fogható. Visszatérve a kérdésre intek a kezemmel.
- Le a lépcsőn, fordulj balra, és a harmadik ajtó. - Igazítom Útba.
- Remélem még találkozunk! - Mondom még gyorsan, mielőtt elmegy. Remélem nem szidják le nagyon. Mondjuk nem igazán úgy ismerem a professzor urat, de ki tudja.
 Előveszem a pálcámat, és szórakozottan megforgatom. Hirtelen elnyomhatatlan vágyat érzek az iránt, hogy megszegve egy szabályt, felrepítsek egy kis tollat, ami valahogy a folyosóra került.
- Wingardium Leviosa! - Mondom ki a varázsigét, és a pálcám intésére a toll felemelkedik, és szépen ellibben  a plafonig, majd ott landol Dorian füle mögött.
- Bocsánat! Ugye nem haragszol? - Kérdezem magamban nevetve az ügyetlenségemen.

Eleonore Santos
Házvezetőm

Lélekszakadva rohanok a régóta keresett tanárnő után.
- Tanárnő! - Mondom zihálva, amikor utolérem.
- Beszélnem kell valamiről. Azaz megkérdezni valamit. - Hadarom, majd lassan lecsillapodik a légzésem, és normális tempóban tudom folytatni.
- Az a helyzet, hogy a házimanó ruhát kapott otthon, és engem szeretne szolgálni. Maga megengedi? - Kérdezem egy kicsit remegő hangon. Remélem megengedi. Lily szíve szerintem összetörne, ha nemet.
 Természetesen ezután még az igazgató úrral is le kell rendeznem, de hát azért mégis csak a házvezetőmnek kéne felvázolni, hogy lehet, hogy egy házimanóval gazdagodik a levita.
 Nem tudom, hogy az ilyesminek örülni szoktak  a bagolykövön, Lilyt mindenesetre elküldtem felfedezőútra. Nem tudom, hogyan adnám tudtára, hogy a Levita házvezetője nem engedte meg ezt az egészet... Legyek már optimistább! Miért nem vagyok az? Nem tuom ezt sem.
 Gondolkodás helyett azonban a tanárnőre szegezem kérdő és reménykedő teintetemet. Mondjon igent! Mindjon igent! Próbálok a fejébe hatolni a szemén keresztül, persze csak úgy, hogy hátha megérzi, hogy igent kellene mondania.

Eleonore Santos
Házvezetőm

Jobban megnézem a tanárnő arcát. Ő is éppen úgy ki van fáradva, mint én. Nem jön ki szó a számon, helyette csupán bólogatok, amikor megkérdezi félig a szfinx felé fordulva, hogy őt szeretném-e. Őt, igen, Lilyt, aki a legjobb gyerekkorom béli barátom. Még Moonnál is jobban kedvelem, hiszen ő nevelt fel.
 Mély levegőt veszek, aminek következtében elköhögöm magam. Gyorsan túlteszem magam rajta, és szomorú hangon mondom.
- Tényleg sajnálom, hogy feltartom. Csaak, tudja, egy ruhát kapott manót senki nem venne fel. Mit kezdene szegény pára? Nem mellesleg pedig szinte ő nevelt fel. - Még mindig emlékszem a zimankós, téli estékre, amikor Lilyvel ültünk egy-egy forró teát szorongatva, és beszélgettünk.
- Kérem! Hogyha nem lehet az enyém, legalább hadd lakjon itt! - Nem tudom, mi a nagyobb kérés. Az, hogy Lily az enyém legyen, vagy az, hogy itt lakjon. Ez pillanatnyilag azonban nem érdekelt.
 Inkább azon törtem a fejem, hogy az igazgató úr mennyire lesz elfoglalva, és milyen nehéz lesz őt megtalálni, ha a saját házvezetőmet ilyen nehéz volt.
 Aztán megrázom a fejem, és kérdőn nézek a tanárnőre. Hogyha nemet mond... Hogyha nem egyezik bele... Akkor Lily bosszút áll. Képes rá, volt rá példa. Egyszer leolvasztott egy műanyag csúszdát, mert egy gyerek elvette a labdámat. 4 éves voltam. Mit tenne most?
 Egyszer megtagadta a kastély felrobbantását, de most... Kirázom ezt a gondolatot is. Hülyeség! Miss Santos biztos beleegyezik. Remélem.

Eleonore Santos
Házvezetőm

Bólintok a kijelentésére. Persze, tudom, hogy nem segíthet, de nem is ezért szeretném. Igazából... Igazából Lily miatt kellene igent mondania. Meg a saját érdekében.
- Tudom. Neki csak arra van szüksége, hogy tudja, bármikor kaphat tőlem "parancsot". Legyen abban a tudatban, hogy én vagyok a gazdája. - Erősen megnyomom a "neki" szót.
 Ezt most nem azért kérem, mert nekem jobb lenne. Mármint... persze örülök, hogy Lily idejött, de akkor is. Egy manó felelősség. Egy érző lény!
- Apám manója. Az egész családja a Blackeket szolgálja, már vagy... száz év óta. Ő az első, aki ruhát kapott, mert... - A kötőszó kint volt, visszavonni nem lehetett. Vettem egy nagy levegőt, és kiböktem, hogy Lily miért kapott ruhát.
- Mert nem akarta felrobbantani az iskolát. - Itt már szinte könyörögve néztem a tanárnőre. Lily ezt a dolgot eltúlozta. Egyelőre viszont én is túlzok. Zavaromnak is betudható, hogy most nem az eredeti történetet mondom. Azt majd egy kicsit később, ha túl leszünk a nehezén.
 Hogyha az igazgató urat is ilyen nehéz lesz meggyőzni, mihez kezdek majd? Nem tudom. A torkomban ott a gombóc, és a szemem sarkát már csipi a könny. Nem sírhatok most!
 Inkább elfordítom a fejemet, és merően nézem a falat.
- Akkor, amikor nincs feladata, lemegy a konyhába. Vagy kószál a faluban. - Nyelek egyet. Vajon Lily tudja, hogy most miatta sírom el majdnem magam? Mit tenne, ha tudná? Nem akarom megtudni.
 Csuklok egyet a visszatartott könnyektől, és megpróbálok nem a házvezető szemébe nézni.
- Lily jó manó. Nem lesz útban. - Ez volt az utolsó mondat, amit kibírtam.
 Ezután lehajtott fejjel, némán sirattam az iskolát, Lilyt, és úgy istenigazából mindent, ami ebben a percben eszembe jutott. Csak mert eddig bírtam azt, hogy egy érző lény sorsát jó mederbe tereljem. Meg hát nem éreztem túl rózsásnak a helyzetet.

Eleonore Santos
Házvezetőm

Csendes pityergésemből a tanárnő ölelése, és vidám szava billent ki.
 Amikor az igazgató urat említi, lassan letörlöm a könnyeimet, elővettem a lila szegélyű zsebkendőmet, és kifújtam az orrom.
- Köszönöm tanárnő. Persze. Ahogy megtalálom az igazgató urat, beszélek vele. Még egyszer köszönöm. Igazán! Lily nevében! - Megeresztek egy gyenge félmosolyt, ami végleg elkergeti a rossz kedvemet.
 Most már nem is lesz olyan nehéz bekopogni az igazgatóiba, és elmondani, hogy mi járatban vagyok. Mármint az, hogy a házvezetőm beleegyezett, nekem már nyert ügy.
 Igaz, hogy Mr. Kriszpin nem feltétlenül egyezik bele könnyebben, elvégre ő szerintem több szempontot is figyelembe fog venni. Fogalmam sincs miket, de már fel vagyok készülve. Remélem. Nem lenne kellemes az igazgatóiban elsírni magam. Ez természetesen tényleg nem valószínű.
 Megrázom a fejemet, hogy visszatérjek a jelenbe, és ne kalandozzak el a jövő felé. Felnézek a tanárnőre, és megkérdezek tőle még valamit. Az utolsó dolgot, ami érdekel.
 Az igazgató ráér holnap is, és ma már nincs órám, úgyhogy beállok mellé.
- Még egy kérdés. Meg tudná mondani, hogy hol van az igazgatói iroda? - Méghogy visszatérni a jelenbe!
 Szinte elnevetem magam, úgy veszem elő a pennámat és egy darabka pergament, hogy jegyzetelhessek. Lily lehet, hogy nem találja meg a termet. Vagy elfelejti. Én azonban nem fogom a szemére vetni.

Eleonore Santos
Házvezetőm
.Zárás.

Enyhén megrázom a fejemet, és teljes mosoly ül ki az arcomra, amikor ő is megköszöni, hogy őt kerestem meg. Miután nevetett egy sort, felírtam az adatokat amiket mondott, és bólintok egyet.
- Köszönöm tanárnő!
 Kérdésére egy "szíves örömest"-et válaszoltam, és a portré kérdésére - A szegénynek van, a gazdagnak kell, de ha ezt eszed, meghalsz - egy mugli angol órának hála gyorsán mondom a választ, semmi. A Szfinx beengedett minket.
 Gondolatban már lent jártam a teakonyhában, egy kamilla teán ábrándozva. Jól fog esni egy fárasztó nap után leülni, és a még gőzölgő teát iszogatva nem gondolni sem manókkal, sem órákkal, sem könyvekkel.
 És mellesleg közben beszélgethetek a házvezetőmmel. Ez egy nagyon jó zárás lesz a mai napra. Valamiért a vezetőkkel mindig jobban kijöttem.
 Már a mugli suliban is az osztályfőnökkel beszélgettem a legtöbbet. Az első évi házvezetőt nem ismertem, mármint nem találkoztam vele.
 Az új tanárnő érkezése azonban izgalmassá teszi az idei tanévet, úgy érzem. Persze lehet, hogy csak számomra, de ezt nem hinném. Alig várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetések várnak még rám.

Ismeretlen

Becsöngettek jóslástanra én pedig még mindig a bűbájtantankönyvemet szorongatom. Gyorsan loholok a portrénk felé, hogy előszedjem a szükséges dolgokat.
 Miért kellett nekem megkérdeznem annak a bűbájnak az eredetét? Miért? Az hiányzik még, hogy az utánam lobogó hajam beleakadjon valamibe. A mai napomból már bármit kin...
 - Au! - Nemes egyszerűséggel ütődök neki, majd pattatanok vissza arról a valakiről, akit nem vettem észre. Egyensúlyomat vesztve kitárom a karjaimat, de így is leülök az ütközéstől.
 Körül kellett volna néznem, nem is vitás. De azért ő is figyelhetett volna, hogy ott száguldok.
 Elpirulok, mert nem szeretek idegeneknek nekiesni. És ez a pirulás már csak erősödik, amikor felnézek, és meglátom, ki akadt az utamba.
 Nem fogok szerelmes regényt, vagy verset írni hozzá. Legyen elég, hogy kedves, ázsiai vonásai, és barna haja volt. Belőlem pedig valamiért piruló-világbajnokot csinált.
 Zavart, hogy csakúgy ott ülök a földön, és megpróbáltam felállni, viszont nem sikerült. Nem, nem tört el semmim, csak a lábaim nem akarták azt tenni, amit én.

Paithoon Chaiyasan


 Hálásan fogom meg a felém nyújtott kezét, és gyorsan felállok. Lábaim mostmár biztosan tartanak, nem fogok elesni mégegyszer.
- Igen, jól vagyok, köszönöm. - Egy mosollyal is meghálálom, hogy segített. Pedig tényleg nem nagy dolog! Az ő helyében én is ezt tettem volna.
 - Nincs szükség rá. - Tétovázok egy kicsit, majd felveszem az eldobott könyvemet.
 Mikor visszafordulok a fiú felé, eszembe jut, hogy még be sem mutatkoztam.
 - Egyébként Angelica vagyok. - Majdnem kezet nyújtok, de utána valami visszatart. Helytte a könyvemet kezdem el bámulni, és érzem, hogy az a tipikus kínos csend kezd közénk szivárogni. A jóslástanóra viszont lassan letelik. Tényleg! Neki vajon nincsen órája? Nem hinném, hogy örülne, ha megkérdezném. Lehet, hogy tolakodónak gondolna, azt pedig valamiért nem esne jól.
 A csendet végül én törtem meg, amikor már kissé rosszul éreztem magam.
 - Te szereted a manókat? - A kérdés hirtelen volt, és látszólag értelmetlen. Nem nézek a fiúra, egyszerűen csak rózsavörösen szemlélem a bűbájtantankönyvemet, és gyűrögetem az egyik lap sarkát.
 Úgy érzem, ki kell magyaráznom magamat, ezért újra szóra nyitom a számat.
- Csak mert nekem van egy. - Ezt hívják nagybetűs Káosznak. A beszélgetésbe a legrandomabb dolgokat szövöm bele, és utána csak az arcom pirosodik.

Paithoon Chaiyasan

Bemutatkozásán elmosolyodom, mert neve egy kiscicára emlékeztet. Amikor felnézek újra, arca tényleg jobban hasonlít egy macsekra, mint emberre. Vagy csak a szemem káprázik, nem tudom.
 Még mindig sül az arcom a felesleges kérdés miatt, de a válasza rögtön megnyugtat. Nem mindennap találkozik az ember olyannal, aki hisz a reinkarnációban. Ez most egy ilyen, ritka nap volt.
 Hagyom, had mondja, milyen jó, hogyha van egy manónk, közben pedig gondolkozom. Kérdezzem meg, vagy ne kérdezzem meg, hogy milyen vallású? Illik az ilyet szóvá tenni egyáltalán? Nem, biztosan nem. Pedig én most úgy feltenném ezt a kérdést...
 Az arcom azonban beszél helyettem. Felismerés tükröződhet rajta, boldogság, és még valami.
 Elismerem, nem túlzottan levitás viselkedést tanúsítottam az elmúlt hetekben. Theon és Nyálka esete, és most még az érzéseimet sem tudom titkolni. Remélem nem küldenek el a levitából... miért küldenének? Túlaggódom. Mindent túlaggódok.
 Amint idejutok, már csúszik ki számon egy mondat, hiába húznám vissza teljes erőmből:
- Remélem, Lily nem Buddha földi. Akkor apa nem úszná meg. -
Én nem kérdeztem semmit. Én csak kiejtettem a számon azt, amire csak gondolni kellett volna.
 Amennyit tudok erről a vallásról, azt szűrtem le, főalakja nem túl bosszúálló. Nem tudom, miért mondtam ezt. Tényleg nem!
 Valahogyan úgy érzem, Cat közelében beszélnem kell.