Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773320#post773320][b]Juhász Laura - 2019.09.15. 20:44[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |cukrászdában |o


 oo

Hát a néni nem igazán azt próbálja meg megtudni, hogy mi lapul azokban a farmerzsebekben, szerintem fel se tűnne neki ha bármi árulkodó, nem mugli dolgot cipelnénk magunkkal. De hagyjuk is, örülök, hogy elment. És biztos, hogy legalább fél órán át fogja ecsetelgetni a konklúziót a barátnőinek. Hogy tudtam én itt élni, hihetetlen.
Emlékszem mennyire furcsa volt a kastélyban, hogy amerre mentem mindenhol festmények figyeltek, meg is szólítottak, sőt volt olyan is, aki több képen keresztül loholt utánam. Megszoktam már azt, szóval most már észre sem veszem. Viszont ami most a falunkban zajlik, hát az ezerszer rosszabb, mint ami az első pár napban ért a suliban. Kezd komolyan bosszantani a dolog, de csak mosolygok kedvesen. Legszívesebben pedig rákiabálnék pár emberre, hogy nem illik bámulni a másikat, inkább a saját dolgukkal törődjenek. De csak mosolygok, és az ujjaimmal dobolok az asztalon.
A fagyik tényleg nagyon finomak, Thomas is jól választott meg kell hagyni. Komótosan eszegetjük hiszen nem sietünk sehova. Tekintetem lustán vándorol ide-oda, nem időzve el semmin sem úgy igazából. Amikor épp a fiúra pillantok, akkor persze rögtön mosoly szalad szét az arcomon, de egyébként inkább a gondolataimba mélyedek. Csupán lassan szüremlik át ezen a furcsaság, ami Thomas viselkedésében látható.
- Minden rendben van? – kérdezem meg aggódva, hiszen az imént rezzent össze. Azt ugyan tudom, hogy elég sok élmény éri őt még most is, és nehéz ezt feldolgozni és befogadni, de addig nem jutok el, hogy a hangok is az újdonság erejével hatnak rá. Vagyis az nem, hogy ennyire. Félretolom a kelyhemet, pedig mindegyik gombócból még van egy kevéske benne, de képtelen vagyok megenni. Nagyon kitett magáért a pultos lány, kihozza nekünk ide az asztalhoz, amikor elég nagy a tömeg, és még fejedelmi méretű fagyikat is mér ki. Megérdemli a borravalót az egyszer biztos.
- A legjobb cukrászda a városban, ezért is van ekkora tömeg. Mindenki ide jár – válaszolom mosolyogva, miközben kényelmesen hátradőlök én is. Egyelőre még nem jelzem a lánynak, hogy végeztünk ám, hátha elfogy még a fagyim, meg olyan jól esik itt üldögélni a hűvösben, és Thomast figyelni. Mert éppen azt teszem.
- Nagyon furcsa, hogy ennyire megnéznek téged ... meg minket - csóválom meg a fejemet. Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam ilyen reakcióra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773348#post773348][b]Juhász Laura - 2019.09.15. 21:58[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |kora esti séta |o


 oo

Rendben, akkor tehát nincs semmi baj, biztos csupán a szokatlan környezet váltja ki ezt belőle. Meg is nyugszom rögtön. Ó hát, az lehet hogy nincs miért aggódni, de ez nem éppen úgy működik, hogy csak akkor aggódunk, amikor tényleges ok is van rá. Vagy legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy nálam nem így megy a dolog.
Igazán aranyos, hogy nem is gondol arra, hogy ez most csak és kizárólag nekünk szól. Hogy az egész falu teljesen fel van bolydulva az eseményektől. Az ugyan tény, hogy mindenki tud a másikról mindent – vagy legalábbis ezt hiszik - , és tényleg ismerem a lakosság körülbelül háromnegyedét, de azért ennyire nem bámuljuk ám meg a másikat. Annak mindenesetre örülök, hogy ő nem tartja annyira szokatlannak, nem zavarja ez a helyzet.
- Nem, nincsen baj, csak tényleg furcsa. Nem így szoktak viselkedni. Bár is igaz, hogy engem aztán még soha nem láttak együtt senkivel se. Semmilyen értelemben – felelem teljesen őszintén. Érthető is igazából, kíváncsiak. Kíváncsiak, hogy kinek köszönhető ez a sok változás, hogy ki az a srác aki mellett igazán boldognak érzem magam. Hamarosan úgy is hazamegyünk, és akkor nem lesz mit nézegetniük rajtunk. Nagy nehezen erőt veszek magamon, és elpusztítom a maradék fagyimat, majd a pultos lány felé pillantok. Hatalmas mosoly jelenik meg az arcán, és már jön is az asztalunkhoz. A számlát persze automatikusan a fiú felé nyújtja, csábosan pislogva rá. Összeráncolom a szemöldökömet azonnal, de kedvesen tudatom vele, hogy eltévesztette ám a házszámot, ugyanis én fizetek. Láthatóan megütközik a dolgon, és kissé kelletlenül nyújtja nekem át a blokkot. Amíg én a pénztárcámban matatok a szemérmetlenje ismételten Thomas felé pislog és valamiféle búgó hangon érdeklődik afelől, hogy ízlett-e neki a fagyi, meg hogy elégedett-e a kiszolgálással. Ó és persze, hogy kifejezi a reményét is arra vonatkozóan, hogy hamarosan újra vendégül láthatja. Hangosan fújom ki a levegőt, majd a kezébe nyomom az összeget. Bár megfordul a fejemben, hogy nem adok neki borravalót, ez után az alakítása után még mit nem, de végül csak adok pár plusz érmét. A pultos lány még rebegteti a szemét egy kicsit, majd elvonul. Fejcsóválva figyelem, amíg el nem tűnik, majd újra a barátom felé fordulok, rámosolygok és már sétálunk is tovább.
Úgy határozok, hogy a kastély parkjába is teszünk egy kört. Nagyon hangulatos a tó körüli rész például, a kis híddal, meg a kis pavilonnal. A gyerekek kezdenek lemaradozni, hamarosan nekik haza kellene érniük, ám a vöröske még nem adja fel a követést. Picit lassítunk a tempón, ő pedig ettől felbátorodva utánunk kiállt. Megállunk, hiszen már mióta foglalkoztat minket, hogy mégis mit szeretne ennyire. Gyorsan beér minket, majd egyenesen a barátomhoz fordulva megkérdezi a szokásos gyermeki őszintességgel, hogy Thomas valamilyen messzi földről jött királyfi-e. Azonnal széles vigyorra húzódik a szám, hiszen végülis tényleg van valami az egész kisugárzásában ami miatt erre asszociálhat. Meg persze vissza is idézi bennem a kérdése az első találkozásomat a barátommal. Mosolyogva várom a fiú válaszát, majd a kislány hamarosan el is szelel, mi pedig folytathatjuk az utunkat. A vízparton járunk éppen, amikor a nap kezd elkezd lefelé ereszkedni, gyönyörű színűvé varázsolva ezáltal az eget. Ráérősen bandukolunk tovább, figyelve a fények játékát. Mire elhagyjuk a parkot már el is tűnik a láthatáron. Folytatjuk hát utunkat hazafelé, miközben sötétség borul a tájra. Bársonyos sötétség, nem olyan, mint egy nagyvárosban. A csillagok is sokkal jobban látszanak, én pedig örömmel pillantok rájuk fel. Mivel felfelé pislogok, így a kezem folyton a fiúéhoz ér, de most nem pillantok folyton rá emiatt. Kellemes érzés. A hazafele séta sokkal eseménytelenebbül telik, részben a sötétség miatt is, részben pedig már szerintem mindenki megtudott mindent. Gyorsabban is érünk haza, mint vártam volna, mire észbekapok már a kapunk előtt álldogálunk, és a kulcsomat keresgélem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773379#post773379][b]Juhász Laura - 2019.09.15. 23:28[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |kora esti sétából hazaérve|o


 oo

Elég sok olyan vele kapcsolatban átélt élményem van, amit fel tudnék címkézni ezzel az először szavacskával. Jól is érzi, ugyanis tényleg kivételes. Viszont nem ismertek engem magányosnak az itteniek, és én sem éreztem magam annak. Egyszerűen úgy volt, hogy mindig egyedül voltam, ez volt a megszokott, a természetes. Most meg már nem ez az.
Nos én részemről kevésbé örülök annak, aminek a barátom; bár ez nem meglepő, mivel én látom ám, hogy miről van itt szó pontosan. De nem csinálok ügyet a dologból, tulajdonképpen nincs is miből. És egyébként is, éppen elég volt egyszer túlreagálni valamit. Bőven sok. Utána is néz a lánynak, amikor elmegy? Ö, nem. Teljesen megszokott, ártatlan arcvonások. Fogalma sincs róla, hogy mi történt itt az előbb, talán csak kedvesnek találja. Igen. Oké, haladjunk tovább inkább.
Meglep az, ahogy a kislánnyal bánik. A jókedvű válasza az nem, azonban hogy úgy tesz, mint aki egy titkot osztana meg vele, és végül is meghagyja a kislánynak az álomvilágát ha ő is úgy szeretné, hát…nem is találok rá szavakat. Ahogy elfut a lány látom rajta, hogy továbbra is annak fogja tartani Thomast, királyfinak. Egy röpke pillanatra hozzáérek a fiú kezéhez, megsimogatva azt, majd utána húzom is el a kezemet és folytatjuk az utunkat.
A házba beérve az ajtóm felé emelem a karomat, némán mutatva, hogy arrafelé orientálódunk ám. Itthon vannak már ugyan a szüleim ismét, de a közös időtöltést mára már letudtuk. Nem szokás mifelénk se a közös kajálás, se együtt tévézés, vagy lekuporodás a kanapéra, hogy átbeszéljük kinek milyen napja volt. Eléldegéltünk egymás mellett.
- A vacsora az már nem lesz közös, úgyhogy amennyiben valami tartalmasabb ételre vágysz szólj nyugodtan. Általában valamiféle szendvicset, vagy valami könnyed egyszerű dolgot szoktunk vacsizni. Az ebéd a nagy étkezés nálunk. Persze ehetjük azt ettől még, ami ebédre volt, vagy bármit – mondom el neki a továbbiakat az estére vonatkozóan. Kevésbé sikerül összeszedetten elmondanom, ennek pedig az az oka, hogy este van. Este van, és van még valami, amiről nem beszéltünk.
- A matracért viszont kimehetnénk most, hogy ne később kelljen vele vacakolni, amikor ők már alszanak - vetem fel a dolgot, bár ez korántsem az, amit mondani szerettem volna. Köze van hozzá, és ez valóban lényeges is, csak éppen nem ez járt a fejemben az imént. Arra majd rátérek picit később. Most tényleg gyorsan elintézzük ezt, a fránya matrac behurcolása kétemberes feladatnak bizonyul, vagy legalábbis lényegesen egyszerűbb úgy megoldani. Egyelőre betolom az ágy alá a fekvőalkalmatosságot, hogy ne legyen útban, majd gyorsan visszaszaladok még plusz takaróért, párnáért, ágyneműhuzatért amíg a fiút lefoglalja a felébredő cica. Természetesen apám elkap odakint, dörmögése valamennyire behallatszik a szobámba is, de talán nem kivehetőek a szavai. Anyám is sápítozok pár sort, hogy tényleg teljesen biztosak vagyunk-e benne, hogy egy szobában szeretnénk-e aludni. Biztos nem lesz belőle semmi baj, hiszen ... ugye az én múltam meg minden. Az ő szavai már sokkal jobban hallhatóak, ahogy a válaszom is, amelyben biztosítom, hogy nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt alszunk, nem lesz gond, de tényleg. Hamar megnyugszik ettől, és kedélyesen szép estét kíván nekünk. Persze ezt csak így nekem mondja jó hangosan, mert még véletlenül sem menne el a szobámig ... sebaj. Kisvártatva otthagyom őket és sietek is vissza a saját birodalmamba. Bezárom magam után az ajtót egy hatalmas mosollyal az arcomon. Kész, szülők letudva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773483#post773483][b]Juhász Laura - 2019.09.16. 20:23[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 

Úgy van, nem közös a vacsi. Alap esetben semmilyen étkezés sem az mifelénk. Már így is alaposan kitettek magukért a szüleim, és még normálisan is viselkedtek! Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra úgy igazából. Bólintok egyet tudomásul véve, hogy akkor hideget eszünk. Utánanéztem ám pár dolognak az angol szokásokat illetően, javarészt ugyan tudtam is őket, de azért nem árt felfrissíteni az emlékezetemet, ha már egyszer angol barátom van és vendégül látom. Egy dologról feledkeztem meg teljesen, és ez most jut eszembe: a tea. Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem kér-e esetleg teát. Gondolom már késő van hozzá.
Ó hogy az a… hát persze, hogy már megint elfelejtettem, hogy van ám egyszerűbb módja is annak a cipelésnek: a varázslat. Jellemző, de tényleg. Annak mondjuk örülök, hogy apuék nem voltak tanúi a dolognak. Nem ijedtek volna meg, de túlságosan is tetszett volna nekik a dolog. Ezen nem lepődtem volna meg. Azon viszont igen, hogy anyám odajött hozzám aggódva. Teljesen olyan érzésem is lett, hogy na így viselkedik egy igazi szülő. Aggódik azért, hogy vajon tényleg biztonságban fogom-e érezni magam a szobámban, ha egy légtérben alszom a barátommal. De teljesen megnyugtatta a válaszom, én meg boldogan térek vissza a vackomba.
- Nem szükséges, nem szoktunk – nyugtatom meg a barátomat. Amúgy meg nem szoktak vendégeink lenni, a rokonok nem számítanak vendégeknek. De ők sem köszöngetnek el. Rendben van így mindenki, nem kell aggódnia. De végül úgy alakul, hogy mégis el tud köszönni, szóval úgy meg pláne oké minden. Anyám sugárzó mosollyal viszonozza a gesztust, amin megint meglepődök. Még fürdés közben is ezen jár az agyam, hogy mennyire más most nálunk minden, hogy a fiú is itt van. Jó értelemben más. Hinnye, ha ezt tudom …
Amíg a barátom a fürdőbe van, addig én nekiveselkedek az ágynemű behúzásának, persze segítséggel. De valljuk be őszintén: a sárkányleopárd inkább hátráltat semmint segítene. Hamarosan léptek zajára leszek figyelmes, automatikusan kapom is fel a fejemet egy mosollyal az arcomon, mialatt Benitoból éppen csak a mancsai látszanak ki a párnahuzatból. Már csak ezzel kell valahogy megbirkóznom, és kész is leszek az egész hadművelettel.
De megakadok a mozdulatban, amibe belekezdtem és teljesen ledermedve nézem a fiút. Oké, nem kéne néznem, el kéne fordulnom, mondom nem nézni, elfordulni. Szemeim lassan elkerekednek, a szám is eltátom és úgy nézek tovább egyenesen magam elé, oda, ahol az imént még a állt. A barátom, a szobámban, egy szál törölközőben. Thomas, a szobámban, egy törölközővel. Egy törölközőben. A szobámban. Thomas. Egek. Hölgyem és uraim, a ma esti játékunkban az áldozat Lau ép elméje. A megfejtés pedig: Thomas, a lány szobájában, egy törölközővel. A legjobb Cluedo játszma, amibe valaha részem volt. És őszintén? Szerintem ez a kép beleégett a retinámba. Te jó ég! Ha már égésről beszélünk, miért van itt ilyen meleg? De komolyan, szauna van a szobában!
Mint egy lassított felvételen úgy mozdulok meg, és kászálódok le az ágyamról. A félig mosolygós félig döbbent arckifejezés az le se akar kerülni az arcomról ahogy az ablakhoz vánszorgok, hogy teljesen kitárjam azt. Mi a fene van ezzel is már? Miért nem lehet kinyitni? Párszor megrángatom, hátha csak beszorult, majd inkább egyszerűen csak nekitámasztom a homlokomat a hideg üvegnek. Az eszembe sem jut, hogy megnézzem hátha a másik irányba kellene tekernem azt az átkozott kilincset. Ahhoz már gondolkodni kéne, az pedig … hát most valahogy nem megy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773496#post773496][b]Juhász Laura - 2019.09.16. 22:15[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 oo

Ó nem baj, ugyan dehogy baj! Már hogy lenne baj ha Thomas egy szál törölközőben van a szobámban? Egyáltalán nem baj az. Szinte ugyanolyan, mint fürdőgatyában??? Ó nem, á-á, a legkevésbé sem. Mármint a ruházati részét nézve, hogy van rajta valami és az takarja az ugyanolyan. De, ó nem-nem. Közel sem ugyanolyan. Hát nem véletlenül vagyok én ilyen remek állapotban, hogy az ablakot sem bírom kinyitni. Igaz, már nem is próbálkozom vele úgy őszintén. Feladtam, elromlott, nem működik, kész. De legalább az ablaküveg hideg, vagyis csak volt, mert körülbelül két másodperc alatt felmelegítettem. Eszembe jut-e hogy ja amúgy varázsló vagyok ám, sőt mi több elemi mágus és tudnék magamon segíteni? Nem, pedig nagyon jó lenne! Édes Istenem de jó lenne!
Nem veszem észre, hogy mikor lép be ismét a szobámba, nem hallok én semmit sem. Látni sem látok semmit, pedig akár a tükörképét is láthatnám az ablakból. Egyedül a légzésemre próbálok figyelni, arra hogy valahogy visszakormányozzam magam az épelméjűség felé. Nagyon nehezen megy, és nagyon lassan. De lépésről lépésre terelgetem magam a helyes út felé. Aztán megdermedek, benn rekesztve ezzel a levegőt a tüdőmben. Egy pillanat sem telik el és máris feloldódok, az érintés ismerős melegsége, puhasága eljut a tudatomig. Váratlanul ért így hogy nem hallottam közeledni. Ennyi az egész. Elmosolyodok azon, ahogy az ajkai a hajamat érik. Nem számítok többre, nem számítok másra. Pedig itt nem állnak meg az események sőt!
Amint a kezét a hasamra csúsztatja ösztönösen behúzom egy picit egy hangos sóhajtással kísérve. A szívem össze-vissza kezd el kalimpálni attól, hogy ez mennyire új. Ezt szoknom kell. Felemelem a fejemet, azzal a céllal, hogy az üvegen át lássam őt de nem sikerül elkapnom a tekintetét mielőtt beborítja a vállamat csókokkal. Jóleső borzongás fut végig rajtam, és egy pillanatra bevillan a gondolat, hogy kitöröm ezt a nyavalyás üveget, mert túlságosan is meleg van itt benn. Szerintem legalábbis.
Aztán kiürül teljesen az agyam és már csak az ösztönök maradnak meg. Lehunyom a szememet, úgy figyelek arra, hogy lélegezzek és arra ahogy a szája a bőrömnek simul, ami kellemesen meleg érzés, majd amikor elemeli az ajkát hogy egy másik kis területet is felfedezzen akkor pedig hirtelen túl hidegnek érzem a levegőt. Kezdek teljesen megzavarodni ettől a kettősségtől, így nekidőlök a mögöttem álló fiúnak.
- Thomas – nyögöm ki a nevét egy sóhajba ágyazva, többre most igazán nem futja tőlem. Nem tudnám megmondani, hogy miért dőlök neki vagy hogy miért szólítom meg. Azért hogy ne férhessen úgy hozzám? Vagy azért hogy még közelebb érezzem magamhoz? Azért hogy abbahagyja? Vagy pont azért hogy folytassa? Jézusom, fogalmam sincs. Mindenesetre lassan felemelem a jobb kezemet, és a fiú kezére teszem azt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773674#post773674][b]Juhász Laura - 2019.09.17. 21:10[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 oo

Bármi is az oka a mozdulatomnak egy biztos, nagyon jól esik. Eszembe jut a balatoni erkélyjelenet, már akkor is neki szerettem volna dőlni, de végül nem tettem. Akkor még nem mertem, most már igen. Egy apró rándulással fogadom a pocisimit, miközben már készülök fel arra, hogy hamarosan elhúzódunk egymástól. Mert ez is egy új, óvatos kis határátlépdelés a részünkről, és Thomas figyel annyira, hogy tényleg csak apránként haladjunk előrefele. Hogy ne legyen egyszerre túl sok. Legalábbis szerintem figyel rá, hiszen még egyszer sem fordult az elő, hogy nekem kellett elhúzódnom, megálljt parancsolni.
Szemem egy picit kerekedik ki csak, amikor éppen az ellenkezője történik annak, amire számítok. Nem elhúzódik, hanem szorosabban ölel. Ezek szerint akkor nem figyelmeztetésnek vagy ilyesminek értelmezte a dolgokat, hanem inkább bátorításnak. Hamar átváltanak a vonásaim az enyhe meglepődöttségből valamiféle derűs, nyugodt, mérhetetlenül boldog kifejezésbe. A szabad kezemet is megmozdítom, ráhelyezem az övére és a karjai között teljesen ellazulok. Megilletődötten nézem a tükörképünket, a boldog vonásokat, a csukott szemű fiút, a lányt, ahogy elengedi a fiú egyik kezét és óvatosan annak az arcához emeli, hogy megsimogathassa. Ahogy a lány finoman beletúr a fiú hajába, majd leengedve a kezét még ujjai végigszaladnak a füle előtt. Annyira meseszerű ez az egész. Annyira idilli. Annyira … olyan mintha most lenne minden a helyén ezen a világon. Most hogy ilyen szorosan ölel, ennyire nekem simulva. Rémisztőnek kéne lennie? Hát nem az. Pont ellenkezőleg, úgy érzem, hogy most vagyok a helyemen, most van minden rendben. Így, itt, vele, a karjaiban. Sóhajtok egy nagyot, ahogy visszateszem a kezem az övére, szemeimet lehunyom, fejemet pedig finomam megmozdítom, mintha egy hozzádörgölőző macska lennék. Nem kell látnom ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy az ablaküvegen lassan jégkristályok jelennek meg, keretbe foglalva … hát minket. Boldog vagyok, persze, hogy valami történik körülöttem.
Azonnal kinyitom szemeimet, amikor érzem, hogy lazul a szorítás, és kezd távolodni tőlem. Automatikusan mozdulok utána, de megtorpanok végül. Igaza van. A fene egye meg, igaza van. Igyekszem jó képet hát ahhoz, hogy hirtelen jéghideg levegő zúdul rám, de a kis apró puszi segít a leginkább, hogy el is tudjak rendesen mosolyodni. Lassan fordulok csak meg, hogy ne az üvegen át lássam, amit csinál. Az italokkal babrál.
- Nem, köszönöm. Én az … - köszörülöm meg a torkomat, mert valami határozottan nem stimmel a hangommal. Jó, lehet, hogy mégis jó ötlet lenne inni valamit. De még mindig ott tartok, hogy ablak. – Ki akartam nyitni az ablakot, de nem tudtam. De már nem fontos.
Nyögöm ki nagy nehezen, tekintetemet le sem véve a barátomról. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel most az ablak, totál hidegen hagy. Ott is hagyom inkább, a fiú mellé sétálok és nekitámaszkodom az asztalomnak. Csak figyelem őt, tekintetem ide-oda járkál a vonásain, a kusza haján. Megszemlélem a pólóját is, és bármilyen furán is hangzik, de ekkor tudatosul bennem az, hogy immáron fel van öltözve rendesen. Halvány pír jelenik meg az arcomon, ahogy felidézem magamban az előbbi jelenetet, és gyorsan az ágy felé pislogok, Benitot keresve. Majd hogy eltereljem a gondolataimat kimondom az első biztonságosabbnak tűnő dolgot, ami az eszembe jut.
- Elférünk az ágyamon amúgy, nem muszáj a matracon aludnod, hacsak nem szeretnél – túl sok minden jár most a fejemben, egyszerűen túl sok. Megnedvesítem a kiszáradt ajkaimat, majd újra ránézek a barátomra. Esélytelen bármiféle elterelés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773700#post773700][b]Juhász Laura - 2019.09.17. 23:03[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 oo

Figyelmesen nézem őt, miután szóba hoztam az ágy dolgot, arcom nem árul el semmiféle érzelmet. Csupán valamiféle türelmes várakozás olvasható le róla. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. A felszín alatt zajló dolgokat inkább megtartom magamnak. Minden egyes rezdülését észreveszem és kiértékelem. És nagyon nem értem a dolgot. Aludtunk már együtt, többször is. Nagyobb ágyon, ez igaz, de akkor is közel voltunk egymáshoz, nem húzódtunk ki a túlszélére soha. Az enyém kisebb, mint azok ez tény. De nem annyira, hogy szorosan egymáshoz kelljen simulnunk ha nem akarunk leesni. Vagy hogy félig a másikon kelljen feküdni. Fel se mertem volna ajánlani, ha olyan lenne a fekhelyem kezdjük innen. Mégis meglepődik, és mintha zavarba is jönne. És átgondolja.
És ez az a pillanat, amikor legszívesebben visszaszívnám az egészet, és azt mondanám neki, hogy jó akkor hagyjuk, és aludjunk külön. A gond viszont az, hogy én ezt nem akarom. De lehet, hogy miatta jó lenne, hogy ne rágódjon feleslegesen, hogy ne hozzam nehéz helyzetbe. Várok még egy picit, és inkább iszom valamit, aztán majd ha még mindig vacillál akkor majd szépen visszatáncolok az egésztől. Egy gyors mozdulattal ellököm magam az asztaltól és megfordulok, hogy töltsek magamnak valamit. Akármit, tök mindegy mi az csak igyak valamit. A poharamba jégkanálka is kerül, az forog lassan körbe-körbe, kevergetve a házi limonádét, hűtve azt. Visszafordulok, az italomat lassan kortyolgatom, a pohár pereme fölül nézve tovább a barátomat.
- Oké, akkor megetetem a macskát és letessékelem az ágyról, hogy meg tudjam csinálni – bólintok egyet, amikor végre elhatározásra jut. Sikerül nem rögtön visszakérdeznem, hogy biztos-e benne, egészen biztos benne. Felesleges lenne, meg egyébként is, ha bármi van akkor körülbelül egy pálcaintés és már elő is kerül a matrac. Még lazán meggondolhatja magát. Örülök, hogy így döntött, de valahogy az izgatottság az most úgy elmarad. Őszintén szólva még nem hiszem el, hogy tényleg így is lesz. Inkább felkészülök arra, hogy nem.
Benito etetése teljesen eseménytelen, a táskámból szimplán kiveszem a tálkáját és beleöntöm a fagyasztott legyét. Farka hegyét rezegtetve vonul le az ágyról, így én el tudom rendesen rendezni az ágyneműt. Hamarosan kártyázni kezdünk, megmutatok a fiúnak pár egyszerűbbet, amit még gyerekként tanultam, már amelyikre emlékszem. Sőt megpróbálok elmagyarázni egy bonyolultabbat is, de hamar rájövök, hogy a szabályok felére nem emlékszem. Ezen persze jót nevetünk, majd abba is hagyjuk inkább az egészet. Fogmosás közbe ér utol a gondolat, hogy most vajon akkor mi is lesz. A választ hamar megtudom, amint visszaérünk a szobámba.
- Igazából amelyiket szeretnéd. Én a belsőt javaslom, ha nem szeretnél leesni véletlenül, de tényleg mindegy nekem – felelem neki mialatt a függönyöket húzom be. Ismeretlen ágy ugyebár … ha ő alszik kívül akkor benne van a pakliban, hogy esetleg forgolódás közben érzékeli hogy valami – egészen pontosan valaki – van mellette, odébb helyezkedik és lepottyan. Míg én ismerem a saját ágyamat, még álmomban sem fogok leesni, még ha tőle elfele is mocorgok. Lelökni meg már csak nem fog. De döntsön ő, hogy neki melyik a szimpatikusabb. Visszasétálok a villanykapcsolóhoz, megvárva, hogy végül is hogy dönt. Nekem aztán tényleg mindegy. Vak sötétben is be tudok mászni a helyemre, ha arról van szó. Bár azért némi fény fog derengeni lámpaoltás után is. Itt, az ajtó mellett álldogálva jutok el végül odáig, hogy oké, akkor nem táncol vissza, és tényleg együtt alszunk. Végre engedélyezem magamnak, hogy úgy igazán örüljek, és meg is jelenik rögtön az enyhe izgatottság. Mosolyogva figyelem amíg el nem helyezkedik aztán lekapcsolom a lámpát, pár másodpercet várok, hogy hozzászokjon a szemem a megváltozott fényviszonyokhoz, majd lassan az ágyamhoz sétálok és bevackolódom a helyemre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773714#post773714][b]Juhász Laura - 2019.09.18. 00:42[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o

Jó, de mi van akkor ha éppen ma akar mocorogni álmában? Vagy ha nem akar de fog? És igen, honnan tudjam mégis hogy mit csinál alvás közbe, ha egyszer alszom? Nincs rejtett kamerám, sőt nem rejtett se. Csak ezért meg nem fogok virrasztani. Na, mindegy is.
Az persze nem jut eszembe, hogy ha övé a belső fele, akkor meg simán be tudom én őt szorítani. Ugyanis én mocorgok álmomban. Hoppá. Ó, mindegy, majd lesz valahogy. A lényeg, hogy ő nem esik le. A ki-be mászkálást meg tuti simán megoldanám amúgy, de így tényleg jobb, hogy nem kell.
A mosolyom még szélesebbé válik azt figyelve milyen módon jut el az ő felére. Tök üres az ágy, simán leülhetne a szélére és szépen begördülhetne, de nem, ő kiskutyaként végigmászik rajta. Így kell feszültséget oldani kérem szépen. Minden gond nélkül el is jutok a helyemig, helyezkedem el éppen kényelmesen a takarómon, amikor a fura hangok áradata a kezdetét veszi. Nem tudom ugyan, hogy mi ennyire vicces, de az biztos hogy a nevetése magával ragadó. Vigyorogni kezdek én is, fel-felkuncogva, majd én is nevetésbe váltok át, amikor elkezd mozogni az ágy is. Már maga ez a tény is iszonyat mulatságos, az meg pláne hogy még néha neki is koppan egy picit a falnak, és ez már iszonyat röhejes. Nagy nehezen az oldalamra fordulok, ám ez nem bizonyul a legjobb ötletnek, mert elég egy pillantást vetnem a nevető arcára – már amennyire ki tudom venni a sötétben – máris újra felkuncogok.
- Ahogy leesel az ágyról? – kérdezek vissza felprüszkölve. Hát, az inkább fájdalmas, mint vicces lenne, de sebaj. A fáradtságnak, meg az eseményeknek tudom be a dolgot. Én viszonylag gyorsan lenyugszom a nevetés után, hiszen ugye nem képzelegtem semmit se, csupán magával ragadott az ő jó kedve. Végül felém fordul ő is, és amikor hozzám ér újra elvigyorodom.
- Segítek – jelentem ki egyszerűen, hiszen látom, hogy melege van, majd ahol a keze hozzám ér ott vékony jeget képzek. Nem olvad el és nem fagy oda az ember, csupán kellemesen hideg. A másik kezemet valahogy kiszabadítom és a csuklójára fogok rá, picit hűtve rajta. Bezony, tök jól rájöttem, hogyan lehetne ezt megoldani. Azt nem ajánlom fel, hogy például a nyakát is végigtaperolom hasonlóan, azért nem lenne jó ha fázni kezdene. Nem sokáig tartom fenn ezt az állapotot, az erek hamar lehűlnek, szóval pár pillanat tényleg elég. Aztán vissza is húzom a kezemet mosolyogva.
- Örülök, hogy itt vagy – jelentem ki egyszerűen majd közelebb viszem az arcom az övéhez egy pillanatra, hogy összeérintsem a nózijainkat. Bátor vagyok, hajaj, mint egy nyuszi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=773834#post773834][b]Juhász Laura - 2019.09.18. 21:36[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o

Érdekes, hogy még soha nem jutott eszembe magamon így segíteni, amikor nagyon melegem volt. Elemi mágiával sose próbálkoztam még, pedig, hát valljuk be őszintén eléggé adná magát. Ma viszont, figyelve, hogy milyen nehezen tűri a barátom ezt a klímát, viszonylag hamar jött az ötlet. Miután már tényleg minden szokásosat végigjártam, a sötétítéstől a ventillátoron át, a fagyiig. Hideg zuhanyt azért mégsem zúdítok a nyakába, az tudna még hatásos lenni. Tetszik neki, amit csinálok, nekem pedig az tetszik, ahogy ő ezt kifejezi.
- Nincs mit. Lehet, hogy elég lenne egy lepedő, vagy egy vékony pokróc a takaród helyett – teszem még hozzá elgondolkodva a dolgon. Igen, lehetséges, hogy a takaró az tényleg túlzás. Főleg, hogy ilyen közel fogunk aludni, melegítve egymást. Az amúgy is forró éjszakában. Ehgen, sok lesz az a takaró. De most nem állok neki pattogni a dolgon, inkább próbálom megvalósítani, amit szeretnék. Az orr összedörgölésen felnevetek, ez nagyon aranyos dolog.
A helyzet az, hogy a kijelentésem teljesen meggondolatlanul jött, nem is tudnám megmondani, hogy pontosan mit értek az ’itt’ alatt. Itt az otthonomban? A szobámban? Az ágyamban? Mindegyik igaz, sőt még tudnám sorolni. Sóhajtok egyet boldogan a vonásait figyelve. Szinte sajnálom, hogy előbb utóbb el fog nyomni minket az álom. Egész éjszaka el tudnék így lenni.
Majd megáll körülöttem minden, hogy aztán egy hirtelen 180as fordulattal szédült iramban kezdjen el pörögni megint, miután kimondja az ominózus sz-betűs szót. Ami már vagy egy tucatszor „elhangzott” köztünk, csak nem így. Közel álltam már hozzá párszor én is, hogy ki is mondjam ténylegesen, de valami mindig visszatartott. Hányszor elmondtam már pedig neki, csak épp ezt a szót hagytam ki? Ő is rengetegszer elmondta már, szavak nélkül. Nem érzem azonban úgy, hogy ettől valami új szintre lépett volna a kapcsolatunk, vagy hasonló, de jézusom, hihetetlenül jól esik, hogy kimondta. Annyira jól esik, hogy kénytelen is vagyok a fejemben lepörgetni a szokásos nyugtató dallamomat, mielőtt özönvíz áraszt el minket.
Amikor megcirógatja az arcomat, akkor mozdítom én is a kezemet, végigsimítok az arcán, majd tétovázás nélkül közelítem a fejemet az övéhez, majd az ajkaimat az övéhez érintem. Túlságosan is tele vagyok érzelmekkel ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, amúgy is az ’én is téged’ olyan hülyén hangzik, és úgy meg nem fogok felelni neki, mintha automatikusan visszamondanám. Úgyhogy inkább más módon válaszolok neki, és megteszem azt, amit az előbb is szerettem volna, meg az asztalnál is, csak nem mertem. Megcsókolom, finoman végigcirógatva a száját, majd hátrébb húzom a fejemet, szemeim telis tele érzelmekkel. Pár pillanatig csak nézem őt, majd egy puszit adok a szája sarkába. Szeretlek. Majd a másik sarkába is. Szeretlek. Majd megint hátrébb húzom picit a fejemet, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
- Szeretlek - csak egy suttogásra futja tőlem, mielőtt egy újabb puszit adnék neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=774140#post774140][b]Juhász Laura - 2019.09.20. 20:40[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o

Azt hiszem, most veszítettem el a kapcsolatot saját magammal. A tudatosság teljesen eltűnt, és csak a mostra figyelek. Minden negatív dolog háttérbe szorul, mint például a félénkség, az enyhe kis aggodalom, hogy nem lesz-e gond abból, amiket teszek, teszünk és csupán kiélvezem a pillanatot amíg tart. Kezdeményeztem, de nem riadtam vissza a ténytől egyáltalán. Igazából még tetszett is a dolog, ám most az ő köre következik. Részemről ugyan teljesen rendben lett volna az is, ha nem viszonozza az iménti kedveskedésemet, de nem ellenkezem egy fél pillanatig sem a pusziáradat miatt. Hülye lennék ellenkezni.
A mocorgása miatti szünetet viszont kihasználom, egyrészt a takarót ficergem ki magam alól, másrészt pedig gyorsan végigsimítok az arcán. Az, hogy kevésbé ügyesen oldja meg a helyváltoztatást, nos, igazából fel se tűnik úgy őszintén. Eléggé máshol jár az eszem ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyek most. Folytatnám még a simogatást, de a barátom úgy tűnik koránt sem végzett velem. Kezem lassan lehanyatlik, ahogy megadom magam neki, bármit is tervez – vagy éppen nem tervez – nem szeretném, ha útba lenne neki.
Az eddigi hangokba jóleső szusszanások, sóhajtások is vegyülnek a részemről, amint a nyakamat veszi birtokba. Teljesen átadom magam ennek az érzésnek, észre sem véve azt, hogy mozdul a kezem és a hajába markolok. Fejemet kissé megfeszítem, hogy kényelmesen hozzám tudjon férni … és … abbahagyja. Kinyitom a szememet, megzavarodott pillantást vetve rá. Hosszan fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt és amíg újra normális üteművé nem válik az oxigén felvételem ritmusa, addig csak nézem őt. Majd hirtelen egy mosoly suhan át az arcomon, és a még mindig a hajában lévő kezem más utakra téved. Lustán táncoltatom végig az ujjaimat a nyakára, kitérőt téve a füléhez, majd végigkövetem a szemöldöke ívét, az orrát, az arcélét, végül pedig kis tétovázás után a száján is végigsimítom az ujjaimat. Felfedező körutam alatt végig fogva tartom a tekintetét, majd pusztán a kíváncsiságtól vezérelve elhúzom a kezemet, hogy a mellkasára, egészen pontosan a szíve fölé tegyem a tenyeremet. Megbabonázva figyelek a ritmusára, amiről nem mondanám, hogy kifejezetten lassú lenne. Ahogy az enyém se az. Közelebb húzódok hozzá továbbra is a már-már feketének tűnő szemeibe nézve, a lábam az övének ütközik és valahol mélyen a háttérbe szorított tudatomban felsejlik a tény, hogy egyáltalán nem feszélyez a gondolat, hogy így valamelyest fölém magasodik, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülök. De ez az én választásom, én helyezkedtem úgy, mert hozzá szeretnék bújni. Minden a legnagyobb rendben van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=774169#post774169][b]Juhász Laura - 2019.09.20. 22:14[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o

A baj? Az, hogy abbahagyta. Az, hogy nem akartam, hogy abbahagyja. Az, hogy ennek az érzésnek meg kellett volna rémítenie. Ha nem vette volna át az irányítást felettem valami más. De nem annyira nagy baj, hiszen így megvan a fokozatosság, visszább nyerhetem az önkontrollom, az önuralmam, amíg felfedezem a szeretett arcot. Egy pillanatra bevillan, hogy az ujjaim után ugyanezt az utat akár puszikkal is végigjárhatnám, de a kíváncsiságom erősebb ennél. Ő is azt érzi vajon, amit én? A szívverése üteméből kiindulva igen. Elfojtok magamban egy mosolyt, és hozzábújok.
Ez az újfajta közelség mintha valamiféle kapcsolóként működne, Thomas tekintete megváltozik, én pedig nem fogom fel azonnal, hogy mi az, amit látok benne. Csak a vágy számít, hogy közel érezzem őt magamhoz. Elakad a lélegzetem, amikor a csupasz bőrömhöz ér, egy apró kis vészcsengőt beindítva ezzel. Csak óvatosan, csak lassan. Eddig nincs gond, ért már így hozzám, de mégsem így. Nem ilyen környezetben, és főleg nem ilyen pillantással. Nyelek egyet, pont mielőtt megcsókolna. Kiszabadítom a kezemet, ami közénk ékelődik, ügyetlen mozdulattal a nyakához emelem azt. Lehet, hogy eltolnom kellene, ám ez a csók teljesen megőrjít. Enyhén szétnyílnak az ajkaim, egy sóhaj pedig kapva kap az alkalmon és kiszökik a kis résen. Thomas keze tovább halad …  újabb vészcsengő, hangosabb, mint az előző. Jézusom. Megrándulok az új érzéstől, a mozdulattól pedig a hátamon kötök ki. Immáron mindkét kezem a nyaka köré fonódik, és már-már zihálva viszonzom az egyre hevesebb, egyre mélyülő csókot. Minden egyes porcikám ujjongva, remegve követeli a folytatást. És ekkor térek vissza a tudatosság útjára. Hogy mi?
Elszakítom a kezem a nyakától, hogy a topom alatt lévő kezére tegyem azt. Éppen csak egy icipicit szorítok rá, megálljt kérve tőle. A szenvedélyes csókot közben fokozatosan visszaterelem a biztonságosabb útra. Nem szándékozom hirtelen abbahagyni, és a kezét sem akarom elkapatni vele onnan. Kicsit elhúzom a fejemet, hogy meg is tudjak szólalni. Tekintetemben hasonló tűz lángol, mint amit az előbb láttam az övében.
- Várj. Egy picit. Ez … ezt … csak … itt … várj – kérem tőle küszködve a szavakkal, azzal hogy beszélni tudjak egyáltalán. Továbbra is tartom a kezét, hisz képtelen vagyok elmondani egyelőre, hogy nem csinált semmi olyat, amitől bepánikoltam volna. Nem, ő nem. Én ijesztettem meg magam, azzal hogy szinte alatta fekszem, azzal, hogy mit szerettem volna. Jó ég, még mindig szeretném. De az gyors lenne, túl gyors lenne. Csak, maradjunk így, ne siessünk jobban előre, bármennyire is szeretnénk mindketten. Finom csókot adok a szájára, remélve, hogy nem húzódik el, hogy nem veszi úgy, hogy valami rosszat csinált. Csupán egy kis időt kérek, amíg össze nem szedem magam egy kicsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=774209#post774209][b]Juhász Laura - 2019.09.20. 23:41[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o

Elsőre egész jól reagál, ami jó, nagyon jó. Persze mit sem sejtek abból, hogy mi is zajlik le benne éppen. Azt se tudom, hogy bennem mi zajlik le, ha már itt tartunk. Csak annyit tudok, hogy sürgősen normalizálnom kell valahogy a lélegzetvételemet. Szóval erre koncentrálok, amíg nyugtatom magamat.
Nem akarta? Mit nem akart? Mi az, hogy nem akart semmit? Marhaság, hát már hogy a viharba ne akarta volna azt, ami történt? Ha nem akarta volna, akkor most is nem feküdnénk itt így. És azt sem hiszem, hogy ő kevésbé élvezte volna, mint én. Mi az, hogy nem hiszem? Hát tudom, érzem, éreztem, tudom.
Kérdőn húzom fel a szemöldökömet, hogy most tulajdonképpen miről is beszélünk, mert úgy nézem nem igazán ugyanarról. Ez van, ha képtelen vagyok értelmesen beszélni. Picit késve esik le a tény, hogy egy szemernyit sem mozdul odébb. Csupán a keze kerül póló fölé, de ezt leszámítva semmi sem változott. Ez eléggé biztató, ez jó.
- Félreértesz – rázom meg a fejemet, egyrészt jelezve hogy nem úgy gondoltam, ahogy ő hiszi, hogy gondoltam, másrészt meg hogy helyrerázzam azokat a rakoncátlankodó gondolatokat, amik még véletlenül sem akarnak értelmes egésszé összeállni. – Én, szóval, magamtól ijedtem meg. Attól, amit kiváltottál belőlem. Azért kértem, hogy várj, hogy megszokjam ezeket az új érzéseket. És hogy ne legyen az, hogy bepánikolok magam miatt.
Megint megrázom a fejemet, mert ez így még mindig nem túl érthető. Hogy a fenébe mondjam el, úgy hogy teljesen tiszta legyen? A nyilvánvaló módot leszámítva? Sehogy mi? Jellemző.
- Nem hiszem azt, hogy a … szóval, hogy túlzásba estél volna és hogy nagyon továbbmentél volna. De ha feljebb ment volna a kezed egy picit akkor, szóval … öö. Csak, arról van szó, hogy én viszont hirtelen úgy éreztem, hogy akartam volna. És ez, hát, eléggé öhm, új meg szokatlan meg minden. És nem lett volna jó ötlet, nem szerettem volna ha bepánikolok, ha azt érzed, hogy gond, amit csinálsz, hogy bántassz vele vagy ilyenek. – sikerül végül szerintem egész jól elmondanom a helyzetet, némi pirulás mellett természetesen. A mivel-t még mindig nem magyaráztam meg, mi? Vagy igen?
A pólómon heverő kezemet felemelem újra, és megsimogatom vele a hátát. Az előbbiekhez képest már sokkal összeszedettebb vagyok, bár a szívverésem még messze van a normális ritmusától. Fejemet finoman megemelem, nyújtózkodva picit felé, míg az ujjbegyeimmel lustán mintákat rajzolgatok a hátára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=774284#post774284][b]Juhász Laura - 2019.09.21. 20:30[/b][/url]

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o

Ez a pillanat is pályázhat a dobogóra ’az életem nem éppen legjobb döntései’ versenyben. Az hagyján, hogy én mennyire zavarba jövök, de ő is. Meglepő? Egyáltalán nem, az lett volna a csoda, ha nem így történik. Vagy meg se kellett volna szólalnom, vagy egyáltalán nem így és főleg nem ennyit kellett volna mondanom. Ez így egy kicsit sokkoló volt mindkettőnknek. Viszont legalább őszinte, teljesen őszinte. A kérdés már csak az, hogy ő ezt hogy rendezi el magában. Attól nem félek, hogy bármiféle úriembertelen módon reagálná le, inkább attól, hogy nem tudom … megriad? Az viszont nagyon nagyon jó, hogy nem érzi úgy, hogy ő tett valami olyat, amit nem kellett volna. Hiszen még mindig itt van, simogat. Olyan ez, mint amikor egy hirtelen padlófék után alapjáraton pörög tovább a motor. A kellemes duruzsolás megvan, mialatt a száguldás okozta adrenalin szép lassan eltávozik a szervezetből. El fog tartani egy darabig mire kimegy az összes.
Persze fogalmam sincs, hogy mi megy végre a felszín alatt benne, ahogy ő sem tudhatja azt, hogy ismét keletkezett egy nagy repedés az én védőfalamon. Már egész jól be lehet kukucskálni. Van még munka vele, hogy teljesen le legyen rombolva, de szépen lassan alakul az. Vagy gyorsan, már képtelen lennék megmondani, megjósolni.
Más ez a simogatás, mint a korábbiak, sokkal kifejezőbb. Eddig is kedvesen simogattam, de főként úgy, ahogy éppen akkor szüksége volt. Bátorítóan, megnyugtatóan ilyesmi, de most minden egyes mozdulatból áradnak felé a pozitív érzelmek. Szeretet, gyengédség, gondoskodás ez mind kivehető. El is mosolyodom, amikor kényelmesen elfekszik mellettem, nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam mi fog történni hamarosan. Az ujjaim alatt érzem az egyre jobban ellazuló izmokat és tudom, hogy nemsokára álomba is cirógatom őt. Szívemet melegség önti el, szemeimet pedig vékony könnyréteg lepi el. Bámulatosan jó érzés. Benito pedig megmozdul a lábamnál, bozontos farkával végigsimítva a vádlimon. Jaj, igen, figyelnem kellene, tényleg. Óvatosan ficeregni kezdek én is, jobban a barátom felé fordulva, már-már szinte az oldalamon fekszem.
- Aludj csak – súgom halkan a fülébe és egy alig érezhető puszit lehellek a szájára jó éjt puszi gyanánt. Visszahúzom a fejemet utána, szám egy gyengéd mosolyra húzódik és úgy figyelem őt tovább a hátát simogatva. Csak nézem, ahogy alszik …
Túl korán érkezik a reggel, és túl fényesen. De mégis örömmel fogadom, hiszen újra rám pislognak a meleg barnák. És bármennyire is nem akaródzik, mégis egyre inkább közelít a pillanat, amikor ki kell kászálódnunk az ágyból, el kell hagynunk a meghitt kis szobámat, hogy újra belevegyüljünk a külvilágba. Vegyes érzelmekkel búcsúzom a szülői háztól. Igen, búcsúzom, és ez nehezebb, mint hittem volna. A barátom támogató jelenléte azonban átsegít a nehezén, így a visszafele utunkon már megint a szokásos, vidám formámat tudom hozni és végig nevetgéljük a buszozással és vonatozással töltött hosszú perceket, órákat. Irány haza!