Kicsi sárkány

Feszülten figyelte a vele szemben ülőt, a belőle áradó idegesség rácáfolt a cukrászda kellemes aurájára. Türelmetlen volt, hallani akarta már a választ, még ha visszautasítás is lesz: túl akart már lenni a stresszes helyzeten. Amikor a fiú elkezdett beszélni, ha lehet még idegesebb lett, szemei zaklatottan cikáztak, az apró mozdulatokat, esetleges árulkodó gesztusokat keresték, melyekből kiolvashatná a válasz tartalmát.
A felelet elhangzása után még másodpercekig bámult maga elé, agya képtelen volt felfogni a szavak jelentését. Akkor... Ők most... Hogy szerelmi szál? Az övék?
Ajkaira lassan egy megkönnyebbült mosoly ült ki, mellkasából egy hatalmas sóhaj formájában szakadt ki a levegő, hogy utána fellélegezve nevessen rá a másikra.
Hát nem rontotta el mégsem. Vannak még csodák.
A következő pillanatban Noel már felpattant, és indulásra ösztökélte Lyrát is, így a lány utánozva mozdulatait állt fel helyéről, hogy aztán belebújjon kabátjába - a másik udvarias segítségével. Felmosolygott a fiúra, majd miután megérezte a kezét a vállán, elindult a kijárat felé.
A rellonos kijelentésére csak egyetértően bólintott, nem hitte, hogy a közeljövőben ki tudna nyögni bármi értelmeset is. Gondolatai továbbra is száguldoztak fejében, próbálta feldolgozni az utóbbi pár percben elhangzott információkat, melyek még mindig egészen hihetetlennek tűntek számára. Kiérve az utcára arra tért magához, hogy újra szemben találta magát a zöldszeművel, aki ezúttal gyengéd mozdulatokkal igazgatta ruházatát. Ha azt hitte, hogy a cukrászdában történtek igazán felkavarták gondolatait, akkor most rájöhetett, hogy ez koránt sem volt igaz: az elhangzó szavakra elakadt lélegzete és szinte megütközve bámulta a kedves arcot. Nem fért a fejébe, hogy hogy gondolhatta ez az egyébként határozottan értelmesnek tűnő fiú, hogy neki van megköszönnivalója. Fejét csóválva, ajkain egy lágy mosollyal simította végig a komoly vonásokat, hogy aztán a lehető legnagyobb meggyőződéssel hangjaiban suttogja el válaszát.
- Buta. Én köszönöm.
Boldogan simult bele a másik ölelésébe, érezte, ahogy egyszerre rázza ki a hideg és szalad végig egy forró hullám gerince mentén, egész belerázkódott a visszás érzésbe. Arcát a fiú hívogató nyakhajlatába fúrta, úgy hallgatta a szelíd duruzsolást, mely újra kisöpörte összes épkézláb gondolatát fejéből.
Hamarosan - Lyra legnagyobb bánatára - szétváltak, hogy meginduljanak vissza, az iskola felé. A lány az első pár méter után, nem titkolt hátsó szándékkal, határozottan megfogta a mellette haladó kezét, oldalával pedig a lehető legszorosabban hozzásimult. Egyrészt lelkét melengette a számára kényelmes helyzet, másrészt - nem elhanyagolható módon - fagyos ujjait is. Arcáról egy pillanatra sem tűnt el a derűs mosoly, elvégre elérte célját - a vele szembe jövőket egy óvodásra emlékeztethette, aki épp most kapta meg az áhított herceget kedvenc babája mellé.
A hidegre való tekintettel viszonylag tempósan haladtak a kastély felé, a lány végig csendben volt; vagy gondolataiba merült, vagy a fiú esetleges társalgását hallgatta. Na nem mintha nem érezte volna jól magát, sőt, pompásan volt, egyszerűen csak nem érezte helyénvalónak a fecsegést, még mindig a történteket emésztette magába. Nem hitte volna hogy idekerülését követően ilyen rövid időn belül már talál valakit, akit ennyire közel érez magához.
Beérve a kastélyba felpillantott a mellette haladóra, úgy tette fel kérdését.
- Akkor a levita felé?
Meg sem várva válaszát indult meg a keleti szárny felé, immáron kellemes sétára lassítva lépteit. Az első emeletre érve rutinosan indult meg a háza felé, kanyarodott rá a Vigadófreskó folyosójára.
A folyosón a falakat a padlótól a plafonig élénk képek borították, rajtuk a legkülönfélébb emberekkel, akikben csak három közös vonás volt: valamennyien hangosan nevettek, beszélgettek és ittak. Ez utóbbinak volt köszönhető az erős almaborszag, amely az egész folyosót belengte, és amely hosszú szellőztetés után sem tűnt el, az évek alatt már a falakba ivódott.
Ahogy haladtak a levita felé, a portréalakok vidáman kurjongattak nekik, hol kedveskedve, gratulálva, hol pajzán megjegyzéseket kiáltva. A lány már megszokta társaságukat, elvégre naponta többször elhaladt közöttük, ám a fiúnak újdonság lehetett a sok részeg festményszereplő, így kíváncsian pillantott fel rá, arcát fürkészte reakcióját várva.

Sárkányka

A kastélyba visszavezető utuk hamar elröppent, mindketten gondolataikba merültek és minden bizonnyal a nap eseményeit pörgették át magukban újra. Csak Noel törte meg a csendet, ahogy afelől érdeklődött, hogy partnernője fázik-e, ám a levitás nem válaszolt hangosan, csak némán megrázta fejét és még közelebb bújt a zöld ház lakójához, ha ez egyáltalán lehetséges volt. A kastélyba érkezésükkor szólalt meg először, miután a fiú gyengéden megfeddte feledékenysége miatt. Egy pillanatra elállt a szava a finom kis csóktól, de hamar visszatalált magához és huncut csillogással szemeiben kezdett bele válaszába.
- Itt hagysz? De akkor ugye te is itt maradsz velem?
Kiskutya szemekkel pillantott fel a magasabbra, tekintetét a jáde tükrökbe fúrta - ám szája sarkában kacér mosoly húzódott. Sejtette, hogy a másik kijelentése nem volt komoly, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa kis játékukat.
- Ilyen könnyen lemondanál rólam, ahelyett, hogy hősiesen, feláldozva magad, felajánlanád nekem a saját kesztyűid?! - Drámai hangsúllyal ejtette ki a mondatot, szemöldökeit finoman megemelte, arcára világfájdalmas kifejezés ült ki, hogy aztán  felváltsa azt egy sunyi vigyor és úgy bökje oda a fiúnak utolsó megjegyzését:
- Ja, hogy te is elfelejtetted elhozni a sajátod.
Válaszát meg se várva, lábujjhegyre pipiskedve, az előzőhöz hasonló csókot nyomott a fiú ajkaira, hogy aztán vigyorogva karoljon bele és kezdje vonszolni maga után a levita felé.
A portréalakok a folyosón még a szokásosnál is provokatívabbak voltak, habár a lány türelme szinte végtelen volt ebben a pillanatban, mégis érezte, hogy kezdik túlzásba vinni a festménylakók a kötekedést. Céltudatosan haladt háza felé, mikor egyszer csak megérezte a fiú kezének hiányát. Csodálkozva fordult oda, hogy megnézze, miért állt meg a másik, és hitetlenkedve bámulta, hogyan hasítja fel az egyik vásznat - azt, amelyikről az egyik alak épp az előbb szólt le hozzájuk. Kíváncsian figyelte a jelenetet, nem tudta hova rakni Noel viselkedését, de jelenleg jobban érdekelte, hogy mit fog tenni ezután a rellonos. Az, miután pár, Lyra számára érthetetlen szót mormogott a festménynek, aki rémült tekintettel meredt a fiúra, visszafordult a lány felé, szemében korábban még nem látott diadalmas csillogással. A lány egyre csak fürkészte a másik arcát, mire arról lehervadt a korábbi jókedv és óvatosan, szinte puhatolózva figyelte a levitást. Kérdésére csak megcsóválta a fejét, és elindult a portré felé, miközben elővette pálcáját - csak egyszer pillantott hátra, hogy válaszolhasson a fiúnak.
- Jó hogy el nem égetted, sárkányka.
Egy cseppnyi feddés érződött szavaiból, de nem volt komoly, megértette a fiú indokait, valóban irritálóak voltak a mázolt alakok. Pálcáját az előtte lévő hasításra szegezte, hogy aztán egy elmormolt "Reparo!" után elégedetten szemlélje az ismét hibátlan vásznat. Továbbra is a falnál maradva fordult vissza a rellonos felé, szemei töprengve figyelték a vonásokat, miközben magában a megfelelő szavakat kereste.
- Megértem, hogy miért csináltad. De szerintem felesleges maradandó kárt okozni bennük, idővel megtanulják, hogy mit nem szabad.
Hihetné az ember, hogy Lyra naiv volt, ám erre a következő mozdulatával rá is cáfolna, mivel a fiúhoz intézett szavai után, hátra sem pillantva szegezte pálcáját az előbbi alakra - aki most egyrészt hízelegve köszönte meg a lány segítségét, másrészt nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette a lány párját -, hogy egy csendes "Silentio!" után arcizmait felengedve sétáljon vissza a másikhoz.
- Látod? Máris elhallgatott a többi is.
Elégedetten futtatta végig tekintetét a némán rámeredő festményalakokon, akik véletlenül sem akartak társuk sorsára jutni - a némító bűbájt ugyanis nem oldhatták meg annyival, hogy átmentek egy másik keretbe.
A lány vigyorogva karolt ismét Noelbe, hogy újfent meginduljon a klubhelyisége felé. Amint kiértek a folyosóról, rögtön meg is hallotta a portrék újra feltörő kiabálását - átkozódását -, de most már biztos volt benne, hogyha legközelebb ismét erre járnak, akkor azok újra el fognak hallgatni, legalább arra az időre, amíg ott nem hagyják őket. Gondolataiból magához térve kíváncsian pillantott fel Noelre, és tette fel a fejében motoszkáló kérdést.
- Van valami általános gondod a festményekkel, vagy ezek egyedi esetek voltak? Elég rutinosnak tűntél a szakítóbűbájjal.

Sárkányka

Miután még az előcsarnokba érve burkolt sikert aratott kis akciójával, a festmények között is remekel, önmaga legnagyobb megelégedésére. Tartott tőle - nem csak most, már lassan egy hete! -, hogy nem tud majd spontán és őszinte lenni a fiú mellett a hasában lévő állandó görcs miatt, azonban eddig szerencséjére erre nem került sor, a rellonos jelenléte gyógyszerként szolgált félelmeire és összes aggodalmas gondolatára.
Ennek volt az is köszönhető, hogy Noel rongáló akciójára is teljes lelki nyugalommal, magához híven tudott reagálni, amely reményei szerint a fiú tetszését is elnyerte. A jóhiszeműségét firtató mondatra csak egy vigyor kanyarodott ajkaira, és dorgáló hangon ejtett el egy újabb kis megjegyzést.
- Alábecsülsz.
A mondathoz egy pimasz kacsintás is járt, hogy aztán meginduljon a rellonos felé, annak szavait hallgatva. Álmélkodva emelte meg szemöldökét a fiú kijelentésére, melyet egyértelműen bóknak szántak, hogy aztán újabb elégedett vigyor uralja vonásait.
- A halálos túlzás, jobb szeretem a veszélyest.
Ezzel befejezettnek tekintette pillanatnyi társalgásukat, habár még tudta volna ragozni a dolgot, inkább engedett párja vonzásának, és szorosan hozzásimulva átadta magát újabb csókjuknak. Az előzővel ellentétben, most viszonylagos magabiztossággal fogadta a másik ajkait, hogy aztán minden frissen tanult trükköt bevetve élvezze kettőjük jelképes párharcát. Karjaival eleinte a széles vállakon támaszkodott, hogy bele ne szédüljön sárkánya hevébe, majd lassan csúsztatta feljebb ujjait, hogy végre a hívogató tincsek közé bújtathassa őket és a fiú tarkóján találjon támaszra. Gondolatai mindeközben vadul cikáztak fejében, egyrészt próbálta felfogni a helyzetet, mely még így, másodjára is valószerűtlennek tűnt számára, másrészt igyekezett tudatát a felszínen tartani, félő volt, hogy belezuhan az őt elárasztó hirtelen benyomások óceánjába. Tenyere alatt Noel forró bőrével, orrában az őt körülölelő kesernyés illattal, fülében kellemes baritonja emlékével leginkább úgy érezte, alátemetik az érzések, hullám módjára söprik el összes józan gondolatát. Hirtelen rántotta ki magát a csókból, félő volt, hogy szó szerint elalél az őt elárasztó hatásoktól, így pihegve bámult bele a jádeszín szemekbe, hogy a fiú egy határozott morranására folytassák megkezdett tevékenységüket.
A szusszanásnyi szünetnek köszönhetően már nyugodtabban tudta folytatni csókjukat, mely nem volt kevésbé szenvedélyes, legfeljebb kiegyensúlyozottabb ezúttal. Végül, lévén egyszer mindennek vége szakad, csak egymást szorosan ölelve álltak a még mindig néma folyosón, hogy aztán a fiú meleg leheletét megérezve a lúdbőr végigfusson gerince mentén, és úgy hallgassa az apránként megnyíló fiú történetét.
Öntudatlanul kezdett bele a puha, hollófekete tincsek cirógatásába, miközben hallgatta a mesét, hogy aztán elgondolkodva távolodjon el Noeltől egy kicsit, hogy bele tudjon nézni szemeibe. Pillanatokig mérlegelte magában, hogy erre mégis mit felelhetne, mígnem lábujjhegyre emelkedve egy apró csókot nyomott ismét a finom metszésű ajkakra, hogy utána egy szelíd mosollyal száján válaszoljon.
- Már akkor is hű voltál magadhoz, sárkányka.
A mosoly egy pillanatra sem halványodott, ujjait óvatosan húzta végig a fiú majdhogynem festői arcélén, majd folytatta.
- Nem tudok jobbat mondani, minthogy újra hozzájuk szoksz. Nem megoldás szerintem, ha a kastélyban lévő több száz portrét egyenként szabdalod szét.
Ujjai suttogása közben sem pihentek meg, fáradhatatlanul járták útjukat végig a fiú járomcsontjától le, egészen az álláig. Az előbbi komolyabb hangvételről azonban visszaváltott korábbi, könnyed hangjára, úgy fejezete be gondolatát:
- Az viszont talán nem baj, ha addig is egy kis illemet tanulnak.
Mosolya vigyorrá szélesedett ismét, és csak remélni merte, hogy Noel nem vette kioktatásnak felvetéseit, hiszen ő semmi ilyesmit nem akart elérni, csak felötlő gondolatait osztotta meg a rellonossal.