Tombornyák Őszike néni még azokban az időkben alapította meg kuckóját, amikre már senki sem emlékszik. Eleinte pár könyv nyomta csak a polcokat, aztán ahogy teltek a percek, úgy halmozódott fel a készlet, hogy aztán elérje a mai formáját, amiben ük-ük-ük unokája - Vittman Levente - átvette a vezetését.

A pincétől a padlásig, a legapróbb lyuktól a legnagyobb szekrényig mindent könyvek töltenek meg. A legkülönbözőbb köteteket lelheti fel akárki, aki betéved; a mugli irodalom remekei, a varázsirodalom legnagyszerűbb művei, varázslatos kiadványok, amik képesek magába szippantani az olvasót, hogy aztán hőseivel élje át a kalandokat, kéziratok, illetve olyan példányok, amikből senki nem talál meg sehol máshol egyet sem.
Szabályok nincsenek; a szabad padlórészeken elhelyezett párnákra dőlve, az elszórt fotelekben, vagy akár csak a falnak támaszkodva akárki olvashatja azt, amit éppen szeretne, addig, ameddig szeretné.

Nyitva tartás nincs, még csak árak sem; ha valamit szeretnél elvinni, elég annyit adnod, amennyit jónak látsz, sőt, ha szépen kéred, akkor elviheted csak úgy is. A könyvek mindig visszatalálnak a boltba, ha úgy érzik, az ideiglenes tulajdonosuknak már nincs is rájuk szüksége.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1232&post=654848#post654848][b]Rádonyi Miklós - 2017.01.13. 15:25[/b][/url]

Hát igen, az idő nincs a legjobb formájában, legalábbis ilyen hideg telünk már régen volt. Persze lehet, hogy kevésbé tűnt fel a kastélyban töltött évek alatt, hiszen a varázslatoknak hála sosincs túl hideg az iskolában, aztán most meg csak nehéz megszokni, hogy saját helyem van, amit nem véd semmiféle bűbáj, csakis én gondoskodom arról, hogy ne fagyjak meg benne.
Szerencsére nem osztottak be a hétvégére, így végre nem kell kimozdulnom a házból. Ugyanakkor nem ártana, ha beszereznék valami új olvasnivalót, ami nem túl hosszú, könnyen a hónom alá kapható, így ha nem is végeznék vele vasárnapig, még mindig el tudom vinni az irodába. Igazából mostanában olvasni se volt rendesen időm, így már elég régen volt, hogy utoljára a könyvesboltban jártam. Pedig most a fizetésem is megjött, ami még inkább arra ösztökél, hogy elköltsem erre-arra.
Felkapom a legmelegebb kabátomat, fél arcomat eltakarom egy világoskék, kötött sállal, fejemre sapkát húzok, majd a lehető legsietősebb léptekkel elindulok a célterületre. A havas földet bámulom, nem nagyon nézek körbe ismerős arcok után, így viszonylag gyorsan és eseménytelenül érkezem meg. A sapit betömöm a zsebembe, a sálamat viszont csak meglazítom a nyakam körül, hogy ne fulladjak meg. Mivel mindig is utáltam, ha az eladók az első másodpercben a segítségemre akarnak sietni, ezért most is egyedül vágok neki a nagy feladatnak. Nincs semmi konkrét, előre kinézett könyv, az ajánlatoknak pedig nem szoktam hinni. Ilyenkor egyszerűen élvezem a felfedezés szabadságát anélkül, hogy másokat zavarnák. Ekkor azonban társaságom akad, méghozzá egy segítségkérő személyében.
- Nem itt dolgozom, bocsi - közlöm monoton hangon, kissé meg is lepődve a helyzeten. Magamat végigmérve nem tűnhetek eladónak, ő viszont inkább tűnik viszonylag friss bagolykövesnek, aki még ezt nem tudhatja olyan egyértelműen megállapítani. A cetlire pillantva rémleni kezd a név.
- Ez nem valami tankönyv? Mintha tanultunk volna belőle. Bájitaltan, vagy bűbájtan talán? Nem emlékszem már... - gondolkodom hangosan, kissé elszégyellve magam, hogy mennyi mindent felejtettem el azóta. De hát nem is használjuk minden nap az ott megszerzett tudást.
- Nincs esetleg valahol hátul az alkalmazottuk? - dobok fel egy újabb kérdést, hogy mentesítsem magam a segítség alól.