Mindig szemezett ezzel a bolttal, de nem tűnt kifejezetten barátságos kis üzletnek, valamiért sose ment be. Most viszont a legutóbbi rögeszméje egy régebbi könyv lett, amit egyszerűen muszáj megszereznie, mert kell, és kész, nincsenek racionális érvei, de végigböngészte már a fél könyvtárat, kikérdezett minden könyvtáros személyt, és azóta kerüli a tekinteteiket, ugyanis van egy kis bibi a dologgal. Ötlete nincsen, mi is az a könyv, amit szeretne. Van benne sárkány, és nem mesekönyv volt, hanem valami furcsa ismeretterjesztő könyv talán..? Így jársz, ha valamit kilencévesen olvasol, és évekig nem jut az eszedbe, aztán viszont duplán is.

Végső reménye ez a kis könyvesbolt, amit magában már korábban elkönyvelt rogyadozó antikváriumnak, ahol csak a legrégebbi és nagyon keveseket érdeklő köteteket tartják, és soha, senki, de tényleg senki nem jár a boltban. Most viszont éppen ezért lett ideális a hely. Hol máshol találna meg olyasvalamit, amiről nem is tudja, mi az, mint egy ilyen boltban?

Szóval összeszedve bátorságát bejön, köszön, és ezennel kizárva a külvilágot, hiszen könyvek között van, böngészni kezd. Kicsit idegesen már egy heti keresgélés után, de a hely tele van mindenféle kötettel, tehát itt szüksége lesz nyugodt légzésre és türelemre. Azt azért meg kell állapítania, hogy még sincs minden úgy, ahogy gondolta: nagyon valószínű ugyan, hogy a könyvét a jó életben nem fogja megtalálni, de meglepően sokan kutakodnak itt rajta kívül.

Úgy számítja, fél óra keresgélés után fáradtan és nekikeseredve zuttyan le egy fotelba, amit nagyon helyesen odakészítettek sok más társával egyetemben, minden könyves helynek így kéne tennie, és úgy dönt, a porszemeket fogja vizslatni a levegőben, és megpróbál visszaemlékezni valamivel többre a könyvvel kapcsolatban. Jó, voltak benne sárkányok, és nem mugli könyv volt. Még arra se támaszkodhat, hogy vastag volt-e vagy vékony, mert egy könyvmoly kilencéves megítélése azért nem nevezhető túl megbízhatónak. De a borítója, legalább a színe lenne meg, meg hogy magyar írta-e vagy sem.. erőlködik a fáradt kislány a sarokban, lehunyt szemmel, és hiába tűnik úgy, nem alszik.  

Hát kedve lenne felmorogni. Minden megvan, komolyan minden, emlékszik a polcra, amiről levette a könyvet, arra, hogy az ablakon besütött a nap, megvan a minden emlékhez külön járó illat is, de hogy a könyv milyen volt.. és ezzel se lenne semmi baj, de az a könyv neki kell, jelen pillanatban jobban, mint bármiféle étel vagy egyéb szórakozás. Biztos megeszi majd egy hatalmas sárkány, és a sors megpróbálja valahogy figyelmeztetni.

 - Hm? - néz fel merengéséből kizökkentve a lányra, aki biztos az előbb szólt, tekintve, hogy ebben a sarokban kettejükön kívül nincs senki. Hogy mondjuk mit mondott, az csak egy kis késéssel jut el a lány agyáig. - Annamária. - bólint, és akkor ez a bólintás kifejezett mindenféle üdvözlést és tudomásul vevést. Most ő ennyire képes, na.

 - Öhm.. - torokköszörül, addig is elgondolkozhat azon, hogy micsoda könyvmolyok vannak itt, társalgás közben se néznek fel a könyvből. - Keresek egy sárkányos könyvet, amit varázslók írtak varázslóknak, és semmi másra nem emlékszem. - feltápászkodás közben azért elmondja, mert ugyan a másikat biztos nem érdekli, de ki tudja, hátha ő tud majd segíteni, és meg lesz az a fránya könyv.

 - De hát nem találom sehol. - teszi hozzá többnyire magának, és egy öregemberes sóhajtással nekikezd átböngészni az itteni polcokat. Amik sárkányos könyvek. Aztarohadt. Mindjárt nagyobb a lelkesedése.

 - Nem. - rázza a fejét, miközben enyhén rekedten kipréseli magából a szócskát; inni kéne valamit, a nagy keresésben sokat hallgatott. Pedig egyre nagyobb az ingerenciája arra, hogy egy csodásat káromkodjon, belerúgjon egy polcba, valaki képébe üvöltsön, majd szimplán leroskadjon egy fotelbe és elsírja magát. Az a könyv nem lesz meg, törődjél beléje. Nem, ő se érti, teljesen irracionális ez az egész könyvmánia, de most mit csináljon, ő maga is irracionális.

 - Láttam, az előbb sárkányos könyveket nézegettél, nem ismersz valami ilyesmit? - pislog fáradtan a lányra, miközben visszateszi a sokadik kötetet a polcra, amire igazából két pillantást se vetett, annyira kivan már mára. Az az előbb ugyan jó fél órája volt már, úgyhogy elismétli megint a paramétereket. - Egy varázslóknak íródott sárkányos könyv volt, volt benne egy rész arról, hogy milyen sárkányokat ismernek a mugli mitológiák, jó sokat írtak benne a Magyar Mennydörgőről, pedig nem magyar könyv volt. Húha. - beugrottak részletek a semmiből. Halleluja. Ahogy mondta, egyszer csak emlékezett olyasmire, amire egy hete nem sikerült. Ha nem lenne ennyire fáradt, mint a szélvész rohanna a könyvesboltocska tulajdonosához, de így egyelőre elraktározza az információt, és nekitámaszkodik a polcnak. Most nem rohangál, most pihen. Hátha eszébe jut még más is.

 - Látom, találtál magadnak könyveket. - biccent a lány és kisebb könyvhalma felé. Ez az amolyan ha akarsz, beszélgetve pihenhetünk, de ha menni akarsz, nem haragszom meg-féle társalgás. Hát van, van, de az se baj, ha nincs.

Vizsgák! Madagaszkár! Repülés! Ez is meg az is meg amaz is! Minden, érted, mnden!
Na, szóval röviden annyi mindenen tud gondolkodni egyszerre, főleg persze olyasmin, ami még messze van, de nyomasztó - vizsgák -, már megvolt, de azért nyomasztó - Madagaszkár -, folyamatban van és nem nyomasztó - repülésmagánórák -, kilátásban sincs, de azért elég nyomasztó - mi lesz vele, ha megdöglik a kanárija -, hogy úgy gondolta, a csapongó és buta gondolatait lefoglalja valami könyvvel. Valami sajáttal, mert nincs jóban a könyvtárszabályzattal, különös tekintettel a kölcsönzési határidőkre. És amúgy is, a saját könyvet nyugodtan le lehet enni; onnan ismerni meg az ő könyveit, hoy minimum egy lapon van tükörtojás-nyom. De általában többön is.

A saját könyvre a legjobb hely pedig ez a poros kis könyvesbolt, mert itt minden van. Valami könnyedebb olvasmányra gondolt, és mugli életében ilyenkor valami közepes krimi szokott eszébe jutni. Örömmel látja, hogy a varázsvilágban is vannak rossz, egyszer olvasható könyvek, mint a Bűbájos gyilkosok, meg a Teafűvel csinálják, meg a Jósgömb meghasadt. Leveszi az Egy üstnyi méreg nevezetű, viharvert és címe alapján nagyon rossz könyvet, és igyekszik beleélni magát a csinos gyanúsított borzalmas helyzetébe.

Nem kifejezetten megy, na.

Egy kis könnyű olvasmányért ugrott csak be, de tényleg. Szüksége van valami agykikapcsoló, agyzsongító, faék egyszerűségű ponyvaregényre, ahol nem kell gondolkodni. Plusz pont, ha a könyv viseltes (de azért még olvasható), mert a használat jele megnyugtató. Látszik, hogy más is tükörtojás mellett olvasott, vagy kiburult a tea, vagy valami, de kis otthonosan zsibbasztotta az agyát. Az új könyv ilyen szempontból kicsit lutri, mert ki tudja, milyen lesz a minősége - a tükörtojásfoltok jelzik, hogy több kézen is átment a könyv, és talán nem is olyan rossz. A lényeg a lényeg, egyszerű legyen. Nem romantikus, nem nyálas, de egyszerű.

Idejövet kis híján nekiszaladt az ajtónak, annyira lekötötte a figyelmét az a pár alak, aki itt lófrált szép öltönyben és sokatmondó mogorva arckifejezéssel. Nem illenek ide ilyen hivatalosféle emberek - lepukkant, hipster környékre olyan igénytelen (de nem akkor, ha könyvről van szó! legalábbis nem annyira...), selejt emberek járjanak, mint a kis navinés. Ez a törvény. Szóval, csak kicsin múlt az az ajtófélfa, de most éppen szerencséje volt.

Induljon tehát a böngészés a sok használt könyv között valami Agatha Christie-szerű krimi után. A tanév még csak most kezdődött, de már most szüksége van valami lehetetlen csavarokkal operáló, színpadias agyzsibbasztásra. Arra pedig ki lenne alkalmasabb, mint a tojásfejű belga detektív?

Volt az a szerencse-dolog az ajtóval - na, eddig tartott, mert juszt se talál semmi AC-t. Van Maigret meg Nora Roberts, de azt még piszkavassal se, köszi. Ahogy vándorol a polcok között, egyszer csak meghallja, hogy valószínűsíthetően neki szólnak - de olyan finoman, és a kis navinés annyira süket, hogy feltételezhetően nem először. Bután bólogat meg mosolyog, hogy persze, köszöni szépen a figyelmeztetést, majd odafigyel, de nem igazán fogja fel a hallottakat. Csökkent értelmű medvebocsként csak egy dologra tud koncentrálni, és az jelen pillanatban egy ponyvaregény megkaparintása, bármi áron. Szóval, ahogy illik, megy le a pincébe, hát hogynemár.

És nem is figyel oda. Azt mondták, nincs baj, akkor nem is kell izgulni, ennek a könyvnek nincs meg a borítója, eh. Véletlenül esik a látóterébe a földön kuporgó alak, és kell pár másodperc, hogy leessen neki, ki is az. A prioritások átrendeződnek, el is felejti, hogy van valami a kezében (de mesebeli lenne, ha pont valami Poirot lenne), hanem tesz pár bizonytalan lépést Adam felé, lehajol, és csendesen megkérdezi a csökkent medvebocshoz illő elmés kérdést, mert nyilván minden jel az ellenkezőjére utal: - Jól vagy?

Ó, persze, nyilván, gondolhatta volna, hogy Adam nem az a panaszkodós típus. Nyilván akkor se ismerné be, ha valami probléma lenne, ha három nyilat eresztettek volna bele, mint Boromirba. Teljesen rendben van, kösz az aggódást. (Á, a navinés nem lett enyhén hisztériás mérgében, hogy így elhessegetik. Ő, ő aztán nem.)

 - Azok azok voltak? Igen, akkor még itt vannak a környéken. - mondja, miközben lenyelve az oktalan mérgét, mert hiszen ki szereti bevallani, ha valami nincs rednben (mondjuk a kis navinés), leguggol a másik mellé.  A könyvet még mindig tartja az egyik kezében, a másikkal meg nem meri megérinteni Adamet, mert ki tudja, mi baja van, és nem akar még rátenni egy lapáttal valami hülye mozdulattal.

 - Tudok valamit segíteni? - figyeli, ahogy Adam nyilvánvalóan éppen hogy csak megvan, de egy hajszálnyival se jobb a helyzet. Azon nem töpreng, hogy mi történt, illetve pontosabban, mit csinálhatott a barátja, hogy egy pincében, talán sebesülten bujkál az aurorok elől - mert a kis navinés első gondolata, hogy se egy vámpír, se a rendfenntartó erők nem szoktak teljesen ártatlanok lenni. Ez nem az ő gondja, kicsi ő ahhoz. Az ő gondja, hogy valahogy helyrepakolja a barátját.

Nézd, ő immár hetedik éve koptatja itt az iskolapadot (és lidérces álmai vannak, ha arra gondol, hogy mindjárt a saját lábára kell majd állnia, brr), és úgy általában véve is ebben a lehetetlen kastélyban tölti naptári évének vagy 75 százalékát, de időnként még most is kiütközik belőle a vérbeli mugli, aki nem hiszi el, hogy a bűvész tényleg varázsol, és drótokat keres meg rejtett szerkezeteket. Jelen pillanatban úgy érzi magát pár másodpercig, mintha valami sokadik kategóriás misztikus filmet nézne, mert vámpírvadások..? Holt vér..? Eleve, kezdjük ott, hogy mondok egy korcs latin szót meg hadonászok egy faággal, és valami cucc fog történni. Időnként ránéz a tankönyveire, és felvetődik benne a lehetőség, hogy vagy kómában van és ezeket álmodja össze, vagy elcsente valakinek a nem boltban vett cigijét. Ez itt abszurd, gyerekek.

De ha abszurd is, hát konstansan és megbízhatóan mindig abszurd marad a helyzet. Ráadásul, abszurd vagy sem, az egyetlen rendes barátjáról van szó - rendetlenről is, mert csak egy barátja van. Hogy ezek után se legyen egyedül, mint a kisujjam - mert jó tudni, hogy időnként ehetsz egy sütit valakivel (vagy ebben az esetben, te eszel, ő meg nézi), ha nem is beszéltek minden nap -  igyekszik a problémára fókuszálni. Ami.. eleve egy vámpírvadász jelenléte. Ez fura módon biztos fogódzó, mert elhivatott és veszélyes hülyék mindenhol vannak.

 - Milyen rendes a bácsi. - szalad ki a száján oda se figyelve a lényegi megállapítás, mert, nos, tényleg az. Ha nem ütközne ki a mugli része, most nagyban sopánkodna pár sort, hogy te jó Isten, jól vagy (nyilván nem); mit keresett itt egy vámpírvadász (na, vajon); te jó Isten (csak úgy általánosságban). Na, ettől most mindenki meg lett kímélve. Míg, ha nem is a megfelelő okokból ugyan, de enyhén sokkosan kuporog Adam mellett, automatikusan reagál a konkrét kérésre, és teljesen logikusan körülnéz a pincében, hátha talál egy pohár vizet. Mire észbe kap, hogy nagy valószínűséggel nem fog sikerrel járni, le is esik neki, hogy amúgy se kéne. Na, és akkor szépen kuporog tovább, csak nagyon, nagyon mozdulatlanul. Aha, érti ő a helyzetet. Nagyon csinos kis helyzet. De tényleg.

 - Ühüm. És abban is segítsek? - kérdi természetellenesen magas hangon, és továbbra is nagyon mozdulatlanul. Először tisztázzuk szépen a dolgokat, mert sose az eszéről volt híres. Hátha rosszul gondolja a dolgokat. Ha meg nem... akkor azzal majd akkor foglalkozik.

Nem mintha nem nyújtaná kezét, lábát, amit éppen kell készséggel Adamnek. Egyrészt azért, mert ez ebben a helyzetben így helyes, és mint a navinések általában, hacsak nem nagyon fáradtak vagy éhesek, ő is Igyekszik Azt Cselekedni, Amit Illik. Másrészt, Adam az egyetlen barátja, és máris úgy érzi, a kis navinésre pazarolt figyelmét még akkor se tudná kellően megfizetni neki, ha Adam mondabeli hosszú élete állna a rendelkezésére. Harmadrészt meg, van benne egy adag kalandvágy, fatalizmus, és nagyjából annyi önbizalom, mint egy marék döglött molylepkében. Szóval, ő egy szó nélkül megtenne itt nagyon sok mindent, csak előtte hagyjanak neki pár pillanatot, amikor szabadon felfoghatja, mire készül, és még szabadabban bepánikolhat emiatt. Utána úgy is előjön a fatalista önutáló énje, és mindenre hajlandó, csak az a pár pillanat előtte, az kell neki.

De azt se hallgatja el - mármint de, csak nagyon világosan látszik az arcán -, hogy azért nem feltétlenül bánja, hogy semmi ilyesmire nem kerül most sor. Nagyon... hm, kényelmetlen lenne a dolog. Meg bonyolult. Meg ugh. Meg még sok egyéb, amihez még kicsi.

 - Persze. - mondja második próbálkozásra, mert szüksége volt egy kis torokköszörülésre első alkalommal. A navinések Készségesek és esetleg Gyakorlatiasak is, ha olyan napjuk van, így gondolkozás nélkül kérdez rá az esetleges tudnivalókra. - Van kulcs, vagy valami, amiről tudnom kéne? - most őszintén, volt ugyan már Adamnél, de fene se tudja, van-e különbség akkor, ha a háztulajdonos nincs otthon. Mint régi Bagolyköves, szó szerint mindenre fel kell készülnie akkor is, ha csak keresztülmegy egy folyosón, nemhogy ha bemegy egy vámpír házába.

Ez a nagy segítőkészség amúgy arra is jó, hogy ne kelljen abba belegondolnia, hogy egy emberi vérrel teli tárolóban igyekszik turkálni, és azt még cipelni is fogja majd. Ne kelljen belegondolnia - még.

Jól van, ő megy. Otthagyja Adamet, aki fényesen megvan, ugye, nyilván, hát hogyne, és lendületes tempóban indul. Amíg az út tart, és pláne amíg ő visszafelé tart, tengernyi ideje van arra, hogy eltűnődjön, mi lesz a jövő heti ZH-ban, mégis miről szól igazából az a fura nevű tantárgy, milyen szép kék az ég, és mit fog enni vacsorára. Nem, az utóbbi lehet, hogy nem túl lényeges, tekintve, hogy jelen pillanatban emberi vért cipel. Mármint a saját öt literén kívül. Ez van annyira kényelmetlen, hogy esetleg ne vacsorázzék; ha meg nem arra gondol, hogy mi van a kezében, akkor meg arra kellene gondolnia, hogy mi a búbánat van, lesz, és időnként volt a barátjával. Mármint, emberek szakosodnak arra, hogy végezzenek vele, és majdnem sikerült is. A kis navinés elkötelezett híve a kényelmes életnek, és annak nem része a sötét gondolatokon való rágódás, tehát: jé, de szép az a bárányfelhő!

Szerencsésen visszatér, és határozottan nem számolgatja, mennyivel érkezett később, mint kellett volna, á, ő, olyat aztán nem. Miután bevizionálta, hogy Adam már minimum tíz perce halo.. akármi is, aminek nem kéne lennie, besiet a pincébe, zihál két sort, szörnyülködik kettőt, majd lekuporodik ismét, megrázza barátja vállát, és közben magában hisztérikusan nevet, mert nem hozott szívószálat. Micsoda jó vicc, nem? Ne szólj egy szót se, a kis navinés stresszhelyzetben van. Mondjuk humora amúgy se volt soha.

Adam nyilván nem tér magához, ne hogy má' ilyen egyszerű legyen a dolog. A kis navinés a sok, gyerekkorában letolt Vészhelyzet meg Harmadik műszak miatt berögzült szokásnak engedelmeskedve már nyúl is a másik csuklójáért, hogy ellenőrizze, van-e pulzusa, és istenuccse megijed egy miliszekundumra, hogy nincs. Igen, a navinés hótbuta, de meg még mindig kicsit nem hétköznapi a szitu. Bocsássunk meg neki, még most az egyszer, jó? Ő csak jót akar, csak túl hülye hozzá a szentem.

Kétségbeesetten és tehetetlenül körülnéz - ebben a kettőben viszont veszett jó ám -, és észre se veszi, hogy úgy szorongatja közben szegény Adam csuklóját, mint fuldokló az uszadékfát (???). Mondjuk Adamnek kisebb gondja is nagyobb most ennél, de azért később még fájhat, ha valami is fájhat a vámpír barátjának. De amire rá kell jönnie a kis navinésnek az az, hogy itt egyébre is szükség lesz most, mint az erősségeire (lásd fentebb).

Előveszi a csomagját, és olyan arckifejezéssel, ami csak nagyon keveseknek áll jól, kibontja. Itt most valószínűleg meg kell itatnia a barátját, és közben elviselnie, hogy más ember vére fog rácsöppenni. Mármint, a természetes póthaj is értetlen és iszonyodó visításra készteti, de ismeretlen emberek vére meg pláne. De ha kell, akkor kell. A navinések általában véve jó ápolónők lehetnének - erős bennük a megfelelni vágyás, mert soha senki nem veszi őket emberszámba, hiszen olyan kedvesek és ártatlanok és udvariasak. Valóban, ez mind igaz - elvégre az illem nem engedi, hogy késsel vagy a tíz körmünkkel essünk neki mindenkinek, akinek nem szimpatikus a képe (és az a többség). A navinések udvariasak és szelídek, hogy legyen mivel leplezni az igazi természetüket. De hogy ez most hogy jött ide.. ja, igen: a kis navinés megteszi, amit meg kell, mert Kell, kerüljön, amibe kerül.
 

Ez ceruzáért vagy szénért, vagy kinek mi a módszere, után kiált. Istenuccse (majd leszokok erről a szóról is) látom, milyen jó kis rajz lenne ebből a poros, könyvekkel telehányt pincében játszódó jelenetből, ahogy szép kettecskén kuporognak a földön, köztük mindenfelé valószínűtlenül piros vércseppek (kinek-kinek egyebén is), mindketten felváltva szorongatják a másik csuklóját szép barátságosan, és összességében meghitten vergődnek, ki a pánik szélén, ki meg az élőhalotti lét szokásos nehézségei közepette. Még az árnyékok is megvannak. Valaki tud rajzolni?

A kis navinés biztosan nem, de ő nem is látja ezt így kívülről. Ő most úgy figyel a barátjára, minden idegszálát megfeszítve, ahogy tanórákon várják tőle. Hamar magához tér, az jó. Hamar lesz nagyon ijesztő a helyzet, de a kis navinés egyrészt érzelmileg túl fáradt ahhoz, hogy igazán megijedjen, másrészt meg bízik a barátjában (de kezd felnőni. Felmerül benne a lehetőség, ahogy így Adam szépen szemügyre veszi, hogy esetleg ezt nem száz százalékosan kéne csinálnia. A kis navinés lassan, nagyon lassan növöget felfele, és azzal együtt jár a bizalmatlanság is. Nem kell sietni a felnövéssel, azt mondom. Már amennyit én tudok róla.) Végül van is oka rá, mert továbbra is más vére van itt mindenen, nem az övé, de ezzel még pár pillanatig nem törődik. Mikor a helyzet ténylegesen lenyugodott, ő is nekiveti a hátát a falnak, és megkönnyebbülten bámulja a szemben levő szétcsúszott, ócska könyvhalmot. Elfáradt, az az igazság. Megérdemel egy kis pihenést. Meg a tégely feltűnésmentes arrébb tolását a cipőjével, mert az viszont takarodj.

Időnként, ha nagyon ráért, vagy nagyon kivolt, el szokott tűnődni azon, hogy Adam van-e, amikor nem elegáns, meg rettenetesen távoli, meg az a típus, aki kihasználja az életet, de okosan, mértékkel, ráérősen. Főleg az utóbbi, mert hova siessen, ugye. Szóval időnként előveszi az a rosszindulatú irigység, amit általában érezni szokás valaki saját példaképe iránt (mármint, Adam nem a példaképe, mert ők ketten ég és föld, de felnéz rá, szó szerint is meg mindenhogy), csak hogy lássa-e, hogy ők is hibáznak-e, elkenődik-e a sminkjük, büdös-e a lábuk, szóval hogy esendőek-e. Hát, most látta, hogy Adam is tud olyan istenigazából kilenni. Tegyük hozzá, ezzel se Adamnek, se a kis navinésnek nem lett jobb.

 - Nem sietek sehova. - mondja egy olyan vállrándítással kísérve, amit jelenlegi testhelyzete megenged, szóval egy jelzésértékűvel. Mert tényleg ráér. Mert ugyan hova menne. És főleg, mert esze ágában sincs itt hagyni a barátját, rögtön azután, hogy nem feltétlenül szükséges a jelenléte. Az pofátlanság. Meg tiszteletlenség. Meg ilyet nem csinál az ember az egyetlen valakivel, aki időnként elviseli a társaságát, érted. Amúgy se illik, mellesleg. És tudjuk, hogy vannak a navinések az etikettel.