Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Jó kérdés, mit is szeret igazán. Többnyire kedvenc sorozata, a Jonathan Samwell kalandjait taglaló regények nyomozgatós krimi témáját feleli ilyenkor, és hogy azokat a darabokat szereti, melyekben feloldásra váró rejtélyek, össze nem passzoló, de mégis remekül működő karakterek szerepelnek. De szinte bármi mást is elolvas, ami valahol megragadja a fantáziáját. Ez szinte mindig bejön, így Axel kérdésére végül csak egy mosolygós vállrándítással felel.
- Lehet úgy is - nevet a fiú lelkesedését látva. Mintha csak magát látná fiatalon. Még épp csak az hiányzik, hogy megkérdezze, szabad-e többször is elolvasni őket. A könyvtárban nem éjszakázhat, ezzel láthatóan kicsit el is szomorítja, úgy néz rá, mintha a kedvenc játékát vette volna el.
- Sajnálom, tényleg - de szerencsére a zenei részt látva nem kell tovább azon dilemmáznia, hogy mi lesz most szegény lelkével, mert Axel ámul-bámul és nem igen látszik betelni azzal, amit lát.
- Svéd nyelvű? Nem tudom, nem hiszem - tűnődik közben, miután átadta a könyvet, amivel sikeresen el is varázsolta Axelt. - Találkoztam pár kötettel, amit nem tudtam elolvasni, mert nem értettem, szóval az se kizárt, hogy svédül van, de nagyobb valószínűséggel íródott valami régi nyelven. Még a fordító varázslatokkal is csak félig-meddig lehet értelmezni egyiket-másikat.
Azt mondjuk nem teszi hozzá, hogy ezek többnyire a zárolt részlegben lelhetőek fel, valószínűleg éppen azért, mert nem tudni mi van benne.
Leemel még két kötetet, és átnyújtja őket a srácnak. Ezek is hasonló varázslattal átitatott darabok, ha kinyitja őket, gyönyörűséges zene tölti meg a könyv forgatója körül a teret.
- Ezeket is vidd el szerintem. És igen, már most akár - mosolyog rá, és egy pálcaintéssel magához húz még párat, ami érdekes lehet a tanonc számára, és maga előtt lebegtetve őket, elindul vissza pultjához, a bizonyos nagy könyvhöz.
Elkezdi beírkálni azokat a műveket, melyeket Axel felé nyújt, majd az asztal sarkára tornyozza őket.
- Ha még bármire szükséged volna, egész biztos megtalálsz - biztosítja róla, mert hát hol máshol is lenne, ha nem itt. Legalábbis egyelőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hogy miből lesz a cserebogár? Órákat töltöttem a furcsa kérdés megválaszolásával, illetve a kutatással, ami megelőzte volna, de még most se nagyon tudnám megmondani. Lárvából, az biztos.
Megtudtam, hogy a ganajtúrófélék családjába tartozik valamennyi most is élő, és egy kihalt alfaja, de hogy miért olyan érdekes, hogy miből lesznek, az nem derült ki mostanáig. Igaz, elég sok volt a munka, sokan jöttek-mentek, a cukikór is tartott még, ami szintén sok figyelmem elvette, mert ügyelnem kellett, nehogy csak azért kérjék meg, hogy mutassak meg ezt vagy azt, hogy aztán a sorok között orvul megpuszilhassanak. Felelős voltam, ha nem is olyan komoly felelősségű, mint egy tanár, vagy valamely ház vezetője, nem lett volna szerencsés, ha a könyvtár bezárásra kényszerül, mert nem vagyok beszámítható állapotban.
Így aztán, bár mindenki nagyon édes volt, és aranyos, egy-két súlyosabb enciklopédiát magam mellett tartottam, és ha valaki közeledett, fenyegetően felemeltem, és suhogtatni kezdtem. Némelyik panaszkodott, hogy nem szükséges legyezzem őt, még nincs olyan meleg, de a többség szerencsére értette a célzást.
Mikor aztán kerekek gördülésére lettem figyelmes, egy pillanatra meglepetten felnéztem. Azt hittem, talán valami zsúrkocsit tol valaki, csak hiányzott a zörgése, és egyébként is, semmi fogyasztásra alkalmasat nem volt szabad behozni ide. De aztán megláttam a szemüveges srácot, aki igen különös és figyelemfelkeltő jelenség volt a varázsvilágban. Nem sok varázsló kényszerült tolószékbe.
Mikor látom, hogy felém gördül, elmosolyodok.
- Szervusz - köszönök vissza neki, és bólintok. Nem túl meglepő igazság szerint, hogy könyveket keres. - Ezért vagyok itt.
Színpadiasan széttárom a karom, majd felállok és megkerülöm a könyvtárosi pultot, hogy Alex mellé szegődjek. De aztán, ahogy elkezdi mondani, hogy mire is volna szüksége, gondterhelten megtorpanok. Nem is teljesen értem először, miért van szüksége ilyenféle tanulmányokra, és vizsgára, de nem dolgom, hogy az ilyen kérdésekkel foglalkozzak. Engem csak a könyvek érdekelnek, és hogy azokat megkapják, akik kérik.
- Ejha, nem gondoltam volna, hogy meg tud bárki is fogni, de attól tartok ez a helyzet. Nem nagyon vannak mugli tudományokra felkészítő könyveink. Persze volt pár mágus, aki behatóan tanulmányozta a fizikát például, az irodalmunk pedig tulképp nem szeparálódik el a mugli szerzőkétől, csak van pár vers és regény, novella, amit ha egy mugli próbál elolvasni, ismeretlen nyelven fogja a szöveget látni, ezért sose jöhet rá, mi áll benne.
Egy kicsit el is kalandoztam, úgyhogy kézzelfoghatóvá teszem inkább a dolgot, a legközelebbi polchoz lépek, és leemelek róla egy könyvet.
- Ez például Stephen Hawking Az idő rövid története című műve. A világ keletkezésétől a fekete lyukakig foglalkozik ilyen mugli dolgokkal.. dee gondolom nem igazán érettségi anyag az ilyesmi. - Vissza is teszem, miután erre a következtetésre jutok, és zavartan simogatva államat tűnődök el.
- Figyelj csak, hétvégenként el szoktam járni a faluba, vagy esetenként más városokba könyvek után, ha le tudod nekem írni, mire van szükséged, biztosan be tudok szerezni mindent. Úgy látszik, ezen a téren úgyis van hova fejlődnie a könyvtárnak, szóval hosszú távon is jó lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Még most is csak tettem-vettem, alig figyeltem oda, mit is csinálok, a könyvem sem tudott lekötni hosszabban, pedig igazán nem érhetné olyan vád, hogy unalmas lenne, legalábbis a kritikák szerint könyvjelzőtlen darab, vagyis nincs szükség hozzá könyvjelzőre, mert úgysem fogod abbahagyni, míg a végére nem érsz. Nekem mégis sikerült, annyira megkavarta a napomat a nyitás után nem sokkal érkező bagoly. Jobban mondva a levél, amit hozott.
Szegény madár nagyon megviseltnek tűnt, mintha a világ másik feléről érkezett volna, és közben két jégviharba, egy hurrikánba, és egy cunamiba keveredett volna. Minden tolla össze-vissza állt, tekintetét kapkodta jobbra-balra, és alaposan összecsipkedte a kezem, mire lefejtettem a lábára kötözött viharvert borítékot. Habár korábban csak egyszer kaptam tőle levelet, mégis azonnal megismertem a kézírást: Lorié volt. Nyomban el is feledkeztem minden tennivalómról, hiszen nagyon rég nem hallottam felőle, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és hiába kerestem a faluban. Még néhány házba is becsöngettem, megérdeklődni, nem-e tudják, hol lakik, és egy ilyen apró falu esetében azért elvárható, hogy a lakók ismerjék egymást, tudják, ki hol lakik. De most a levél magyarázattal szolgált arra, miért is nem találtam őt meg a faluban. Eleve rossz volt a feltételezésem, hogy ott él. Diák volt.
A felismerés annyira megdöbbentett, hogy újra és újra el kellett olvassam azt a részt, melyben azt írta, hogy nem fog tudni visszatérni a tanulmányai befejezése előtt. Ami pedig elég nyilvánvalóan azt jelenti, hogy tanulmányai vannak itt, és ha itt, hát hol máshol, mint a Bagolykőben? Hogy lehettem ilyen bamba, hogy sosem gondoltam rá, hogy ő is diák?
Ám nem is igazán ez számított most, hanem az, hogy elment, sok időre, és nem tudott elbúcsúzni. De legalább hallok felőle, jól van, és minden rendben! Ez számított igazán. És vele örültem, hisz nem akármilyen lehetőséget kapott. Keserédes öröm volt, hiszen most jó ideig nem láthatom, de akkor is. Azonnal megírtam a választ, észre sem vettem, hogy közben beszállingóztak páran, de aztán a madár idegi és fizikai állapotát elnézve úgy döntöttem, még nem küldöm vissza, mert biztosan nem élné túl.
Így hát egész nap az asztalomon gubbasztott, és mindenkit megcsípett, aki a közelbe jött. Egy idő után ezért inkább én mentem körbe a könyvtárban, megérdeklődni, hogy kinek mit segíthetek, de később visszaültem az asztalhoz, hogy kicsit haladjak a dolgaimmal.
Aztán határozott lépteket hallok, méghozzá közeledni, így aztán kíváncsian pillantok fel, ki az, aki még nem tudja, hogy veszedelmes bagoly vész van ma a könyvtárosi asztalnál. Egy férfi az, akiről biztosan elmondható, hogy nem diák, de a tanári karból sem ismerős. Köszön, és azonnal be is mutatkozik, míg én továbbra is csak pislogok ki a fejemből. A szemét figyelem. Valami azonnal megragadja a tekintetem benne. Valami különös.
- Levél..? - kérdezem kissé zavartan, mert még mindig Lori levele körül keringnek gondolataim. Aztán meglátom a kezében, hogy miről is van szó, eljut a tudatomig, hogy igazgató, és az, hogy Bogolyfalvi kirendeltség, majd a neve is. Füzy Dorián. Hát persze! Akit ugyancsak Doriánnak hívnak, mint a bátyámat! Ettől az információtól aztán összeáll a teljes kép, és végre sikerül észbe kapnom.
- Jajj, persze! Bocsánat! Én Tild-- mármint, Gryllus Matilda vagyok, örvendek - fogom meg ügyetlenül az ujjait, majd inkább gyorsan visszahuppanok a helyemre, melyről felpattantam.
- Nincs szükség a levélre, értesített az igazgató úr - mosolygok rá, és ijedten összerezzenek, mikor a bagoly megtámadja a férfi levelet tartó kezét, és belecsíp. - Hess! Nem szabad! Jajj, bocsánat! Kicsit kikészült szegény pára.. - Megpróbálom megfogni a madarat, és kicsit arrébb terelni, ahol legfeljebb a papírjaimat szaggathatja szét a csőrével, és nem mások kezét.
- Miben segíthetek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ismét sikerül komplett bolondnak beállítanom magam, vagy legalábbis mérsékelten flúgosnak, valahogy az első találkozásaim rendszeresen kezdődnek kínosan, ráadásul most még egy ideg-összeroppanás szélén álló bagoly is mellém áll, hogy biztosan elég intenzív első benyomást keltsek a minisztériumi férfiben. Ő valahogy mégis kedves marad, és még a nevemnek is bókol, amit egy mosollyal köszönök meg, és amint túlteszem magam zavaromon, és a madártámadás okozta rémületen, hogy netán ujjakat kell mindjárt visszatennem a helyükre, és nem elájulni közben, tekintetem ismét megtalálja a férfiét. Nagyon különös.
- Nem, dehogy baj - rázom meg a fejem, közben nem is igazán fogom fel, hogy miről van szó. A bagoly feszült figyelemmel kíséri Dorián mozdulatait, és csak kis idő elteltével hajlandó elfogadni tőle az ételt.
- Bájitalok, helytörténet, évkönyvek, statisztikák.. - bólintok és összegzek is magamban, miközben felpattanok, hogy eleget tegyek a kérésnek. A hirtelen mozdulat megzavarja szerencsétlen baglyot, aki már épp hajlandóságot mutatott a csemege elfogadására, így aztán vadul felém kap.
Gyorsan kiugrok az asztalom mögül, és vérző kézfejemet rázogatva lépek Dorián mellé. Elkapom a karját, és elhúzom a veszélyzónából, ahol a madár nekiáll az irataimat pusztítani.
- Hagyjuk szegényt megnyugodni - nézek rá bocsánatkérően. - Nem szokott ám itt lenni, tudom, Athéné és a bölcsesség meg minden, de nem is az enyém, csak nem merem hazaküldeni, mert még lezuhan félúton. - Úgy tűnt, Lori valóban a világ másik végéről küldhette szegény párát haza, és bár sejtelmem sem volt róla, hogy kell egy ilyen vagy akármilyen madárnak a gondját viselni, megfogadtam, hogy rendbe teszem, mielőtt visszaviszi a válaszomat.
- Szóval a minisztérium szeretne kicsit konkrétabb képet kapni az iskola és környéke működéséről - térek a tárgyra, miközben látszólag véletlenszerűen intek pálcámmal a polcok felé, melyek mellett elhaladunk, és egymás után repkednek ki utánunk és követnek a levegőben egymásra rendeződve a kötetek. - Itt van pár évkönyv az elmúlt tíz évből.. ezek pedig a faluról szólnak..
Egyszercsak megállok, mire a könyvek majdnem nekünk ütköznek.
- De hogy jönnek ide a bájitalok? - kérdezem Doriánra pislogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Igazán nem szükséges, semmiség az egész - utasítom el megrázva kicsit fejem a kérdésre, habár eléggé fáj, és ha én próbálnám meggyógyítani, az bizonyosan katasztrófába fulladna, tekintve, hogy a legminimálisabb mértékben sem sikerült megörökölnöm anyám tehetségét a gyógyításban. Pedig hányszor megpróbált megtanítani akár csak a legegyszerűbb sebforrasztó varázsra is!
Nem is igazán értem, miért mondok nemet, hiszen a bizalmam könnyen adom. Talán túl könnyen is, de ebbe ne menjünk bele. Majd megmutatom Chaskének. Úgy is találkozom vele holnap, a nyelvleckék miatt. Apró mosoly jelenik meg az arcomon a gondolatra, és egy pillanatra nem is figyelek oda, és az egyik könyv ahelyett, hogy kiröppenne a helyéről és a többi tetejére rendeződne, egyszerűen átszeli a levegőt mögöttünk, és az egyik asztalon puffan, épp egy diák orra előtt, aki nagyot ugrik meglepetésében, aztán lelkesen felkiált, hogy pont ezt kereste. Persze egy könyvtárban nem illő hangoskodni, szóval gyorsan a szájára is tapasztja a kezét, és belemerül a kötetbe. Én pedig gyorsan visszaterelem a figyelmem Doriánra, miközben újabb könyveket ugrasztok ki a helyükről.
- Ez érdekes téma, én például már annyira megszoktam, hogy jóval több külföldi diák jár ide, hogy először mindig azt feltételezem, hogy angolul kell szólnom hozzájuk.
A férfi közben elkezdi nézegetni a számára előhozott könyveket, és örömmel látom, hogy sikerült eleget tennem a kérésének. Elég kellemetlen is lenne, ha idejönne egy minisztériumi megbízott és az igazgató külön engedélyét élvezve nem tudnám ellátni a megfelelő háttéranyaggal a kutatásaihoz. Valószínűleg el is bújnék szégyenemben.
- Azok bizony - mondom ragyogó mosollyal, mert boldoggá tesz, hogy így vélekedik a könyvekről. - Természetesen szívesen látom, amikor csak gondolja, ide nyugodtan beülhet, senkit sem zavar. - Miért is zavarna? Miről beszélek? - Itt van az emeleten a szobám is, ha netán kérdése volna, vagy szüksége volna valamire a nyitvatartáson kívül is, ott felkereshet.
Nem vagyok persze meggyőződve róla, hogy oda is talál magától, de ez a gondolat csak jóval később érik meg bennem, hiszen most egész más üt szöget a fejemben. Nem tudom hová tenni a bájitalokkal kapcsolatos érdeklődését, de miután megállítom a menetünket és kis híján agyonütöm magunkat a könyvoszloppal, ami utánunk érkezik, választ kapok erre is.
- Vagy úgy! Természetesen egész szekció szól a bájitalkészítés mesterségéről.. itt ni! - fordulok az egyik polcsor felé, és még ujjammal is mutatom az irányt. - De ha ezügyben lennének kérdései, inkább Felagund professzor felkeresését javaslom, én.. nem vagyok valami jó a témában. - Egyre jobb, se gyógyítani, se bájitalt készíteni nem tudok, kezdem magam egészen bénának érezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ismét egyedül találtam magam a könyvtár sötétbe burkolózó csendjében. Felkaptam fejem az Exortus Tomus sárga lapjairól, és riadtan néztem körül, hogy hol vagyok. Hát hol lennék? Ott, ahol elaludtam!
Kicsit átkozva fejem álltam neki összeszedni magam, de aztán láttam, hogy ezúttal legalább nem annyira aludtam el, mint a múltkor, így lassan megnyugtattam magam. Még a könyv sem szakadt el, aminek külön örültem, így nem kell majd megjavíttatnom: hiszen magam nem mernék pálcát fogni rá.
Végignézek magamon, és miután konstatálom, hogy olyan gyűrött vagyok, mint fecni a papírkukában, nekiállok kissé rendezgetni külsőmet. Lesimítom térdig érő, sötétkék szoknyámat, melyet az eddigi, felhúzott lábamon ülésem kissé mintha rövidebbre szabott volna, és a blúzzal is igyekszem kezdeni valamit, mely úgy néz ki, mintha nem a megfelelő lyukain dugtam volna ki a megfelelő testrészeimet. A hajam összevisszaságán már aligha van érkezésem segíteni, mert egyszercsak egy sötét alak lép be az asztalomon álló egy szem égő lámpa keltette fénykörbe. Olyan hirtelen és váratlanul jelenik ott meg, mintha egyszersmind oda hoppanált volna. Ami ugye képtelenség az iskola területén, de ha nem lenne az, akkor is épp úgy rámhozná a frászt, ahogy most.
Ugrok egyet hátra, és magam elé rántom a könyvem. Aztán ráébredvén, hogy azt túlságosan féltem, gyorsan leteszem. Eddigre szerencsére körvonalazódik a férfi alakja, és bár egyáltalán nem megnyerő látvány, inkább aggodalom ébred bennem külsejét látva, mint félelem.
- Helló. Ez a könyvtár - közlöm kissé mereven, nem egészen tudva, mire is számítsak. Lehet a gyengélkedőt keresi, és mindjárt összeesik nekem itt. De persze a sok könyv látványa elég nyilvánvaló, szóval némi merengés után felmerül bennem, hogy talán valóban ide akart jönni.
- Tudok segíteni? Igazság szerint elvileg már záróra van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hevesen ver a szívem, érzem, hogy kis híján kiugrik a helyéről, lüktet bennem az adrenalint szállító vér, és riadalmamban úgy kapkodok, hogy kis híján leverek több könyvet és papírt is az asztalról. Mindezt azalatt a pár másodperc alatt, míg próbálom a férfi hirtelen felbukkanását feldolgozni, és a megfelelő ellenreakciót próbálom összehozni. Hogy védekezés gyanánt egyikkel se mennék sokra, és ilyen kapkodásban még a valódi segítség, a pálcám is eléggé hasztalan lenne, az mellékes, pláne mert szép lassan megnyugodhatok: úgy tűnik nem a baltás gyilkos tört rám.
Láthatóan nem zavartatja magát viselkedésemmel, helyette nyugodt, határozott hangon előadja, mit is keres itt az éjszaka közepén, ami ugye cseppet sem furcsa időpont a könyvtárba járáshoz. Én mondjuk már aludnék, de csak azért, mert dolgozom, ami reggeli felkeléssel jár a régebben megszokott délutáni helyett, ami megengedő volt az éjszakai olvasgatásokat tekintve. Ám a váratlan látogató megjelenése elsöpri az álomport a szemem alól. A felém nyújtott levélre pislogok. Rövid időn belül ez már a második hasonló tartalmú darab, valószínűleg ez zavart meg. Azt hittem, kétszer kaptam meg az igazgató úr levelét a minisztériumi dolgozóról. De nem, ez egy másik.
- Igen.. természetesen kaptam. Bocsánat, csak kicsit megkavarodtam - motyogom. Jobban belegondolva, gyanús is volt, hogy nem ugyanaz a név szerepel mindkettőn.
Míg végigfutom a levelet, a férfi udvariasan megkérdi, visszajöjjön-e másik alkalommal. Ebből ítélve érzi, hogy nem épp ez a legjobb időpont, ám mielőtt javasolhatnám, hogy másnap, a nyitvatartás alatt jöjjön, ezt a lehetőséget gyorsan elveteti.
- Ó, értem. - Valójában nem, de nem firtatom. Felmerül bennem, hogy talán azért csak most ér rá, mert napközben az ispotályban ápolják, vagy ilyesmi. De mielőtt túlgondolnám, visszanyújtom felé a levelet, és elmosolyodom.
- Egy pillanat, és csinálok fényt.
Most, hogy már nyugodt vagyok, egy pillanat alatt meglelem pálcám, és egy-két ügyesnek szánt mozdulattal az asztalokra helyezett lámpákba fényt varázsolok. Az egyik ugyan lerepül az asztalról és ripityára törik az egyik könyvespolc oldalán, de ezt leszámítva tényleg ügyesen kivitelezem a dolgot.
- Konkrét elképzelése is van, hogy mit olvasna? Tudok segíteni? - érdeklődöm meg. Mivel most látom először, és ugyan nála van az igazgató levele, azért mégse tervezem magára hagyni a könyvtárban, de egyébként sem tenném, hátha valóban tudok segíteni. Biztató mosolyom mindenesetre már a helyére került.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egy pillanatig még elmélázva nézem a darabokra tört lámpát a polc előtt szerencsétlenül szétszóródva. Valahogy nem jut el maradéktalanul a tudatomig a felismerés, hogy összetört, vagy egyszerűen csak nem mozgat meg a dolog, hiszen úgyse nagyon tudok mit kezdeni a dologgal. A reparo varázslat az én pálcámból bizony csak tovább rontja a dolgokat. Így aztán beletörődve, hogy ez későbbre marad, felajánlom segítségem a férfinek. Válaszát hallgatva bólintok is - tehát nem szeretné, ha a nyakára másznék, világos. El is kezdem rendezgetni a papírjaimat, és a székemet is egyenesbe állítom, hogy visszaüljek a pult mögé.
- Csak nyugodtan. Egy könyvtárban nem lehet sietni, én már csak tudom - elmosolyodom, jelezve, hogy nem bánom, ha kicsit tovább tart a dolog, mint ígéri. Igazán szükségtelen kapkodnia, egy darabig most úgysem álmosodom már el, szóval akár be is fejezhetem addig egy-két dolgomat, amit egy-két könyv olvasása lehetetlenített el napközben.
Valahogy mégsem hagy nyugodni a férfi - Adam - megjelenése. Illetve a külseje.
- Szóljon, ha bármiben, tényleg bármiben tudok segíteni - mondom, igyekezvén határozottságot csempészni hangomba, habár ha komoly egészségügyi gondja van, azon aligha tudok segíteni, sőt, szinte semmiben sem tudnám igazán támogatni a könyvek közti tájékozódást leszámítva. De hát azért jött ide.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Zavartan megvakargatom fülem alatt nyakamat, ahogy a férfi pillantását állom még egy pár pillanatig. Talán csak rémeket látok, és nincs a világon semmi baja, hiszen járása biztos, tekintete pedig nemhogy nem tükröz bárminemű bizonytalanságot, hanem épp ellenkezőleg. Valamiféle hűvös nyugalmat áraszt magából. Rossz színben van, az igaz, de lehet, hogy csak a félhomály miatt tűnik úgy.. megköszörülöm torkom, és inkább az asztalon heverő papírjaim felé fordítom tekintetem, és figyelmem. Rendezgetni kezdem őket, mintha amúgy nem lennének sorba állítva, aztán egy-két perc elteltével, mikor Adam már rég a könyvsorok közt sétál, hozzálátok, hogy olyasmit is megcsináljak, amit még nem tettem: visszavigyek már kötetet a helyére, melyeket a rendetlenebb diákok az asztalokon hagytak; egy seprűt megbűvölve takarításba fogjak; és az összetört lámpát is felszedem a földről.
Nagyon koncentrálok, és igyekszem minél óvatosabban kivitelezni az egyszerű reparo-t, és csodák csodájára, valahogy össze is jön a dolog. Persze olyan lendülettel áll újra össze a lámpatest, hogy majdnem lerepül az asztalról, de gyorsan elkapom. Ehhez persze el kell engedjem a pálcám, ami pedig az asztal alá gurul. Szép volt, Matilda. De legalább minden egyben van.
Némi négykézláb kutakodás következik az asztal alatt, és a fejem is beleverem a lapjába egyszer, mikor egy papírfecnit patkánynak vélek, de ettől eltekintve ezt az akciót is sikeresnek tekinthetjük.
Pálcámmal a kezemben mászok elő az asztal alól, és egy intéssel magamhoz hívom a seprűt, hogy itt is dolgozzon kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem tudom miért, de egyszerűen nem hagy nyugodni Adam Kensington, illetve az érzés, amit kivált belőlem. Először azt gondoltam, hogy beteg, hogy mindjárt kiterül nekem a papírgalacsinok mellé, de mozgása nem ezt támasztja alá. Sőt, valamiféle megfoghatatlan erő sugárzik belőle, ahogy könnyedén eltávolodik tőlem szemrevételezni a könyvtári állományt.
Ahogy korábban a minisztériumi munkatárs, Füzy Dorián, úgy most Adam tekintetében is valami különöset fedezek fel, de a két szempár összehasonlíthatatlanul más. De az átlagétól is eltérnek, valami olyasmi motoszkál bennük, amit nehéz megfogni, szavakba önteni pedig végképp nem tudok. Csak ott motoszkál a fejemben, viszket tőle a halántékom, és az a kellemetlen érzés nyomaszt, hogy pontosan tudom, mi olyan különös ebben a férfiban, de mégsem tudom összetenni a képet.
Annyira belefeledkezem a gondolataimba, hogy nem is csoda, hogy ennyit szerencsétlenkedek. Még a magamhoz rendelt seprű is úgy dönt, hogy feltett szándékává teszi, hogy fejbe kólint, miközben felém repül, de ezt végül egy gyors pálcás mozdulattal kivédem, amit néhány könyv bán csupán, mert leveri őket a helyükről a nekik repülő takarítószerszám. Sután a kezembe veszem, és visszateszem a könyveket is a helyükre, és közben lopva az egyik asztalnál békésen olvasgató Adam felé pillantok. Az egyik hangulatvarázzsal ellátott könyvet tartja kezében, mely a lelkes olvasót észlelve egyes hangulatfestő elemeket megelevenít a könyv hasábjairól. Egyszer alaposan eláztam egy ilyentől.
Aztán hirtelen fény támad, egy villanásnyi csupán, és a férfi felugrik és mintha egy éles lap vágta volna meg, fájdalmának is hangot ad. Bár egyáltalán nem tűnik olyannak, akit egy egyszerű kis vágás az ujján ilyen ordításra késztetne, így aztán elkerekedett szemekkel pislogok felé. Mikor meglát, elnézést is kér kifakadásáért. Én csak bámulom tovább bénán. Ez meg mi a jó frászkarika volt?
- Minden rendben? - kérdezem, miközben bizonytalanul közelebb lépek hozzá, egyik kezemben a pálcámmal, a másikban a seprűvel. Szemem fakó bőrére vándorol, melyen mintha.. égésnyomok éktelenkednének.
- Valaki valami átkot rejtett a könyvbe? - kérdezem, miközben felváltva rá és a földre hullott kötetre pislogok, melynek lapjai közül még alig láthatóan fény sugárzik ki a sötét padlóra. Úgy néz ki, mintha egy sötétítőfüggöny hanyagul lenne behúzva, és a napfény utat találna a halvány résen át. Tekintetem végül a férfin állapodik meg. Hirtelen nagyon örülök, hogy nem csak a seprű van nálam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hihetetlen, hogy ez történik. Úgy értem, hogy csak így. Mindenféle előzmény vagy felvezetés nélkül. Hol voltak a jelek, melyek így utólag már oly szembeötlőek, hogy mindvégig ott voltak? De hát észhez kéne térjek, a valóságban vagyok, nem egy könyvben, itt nem történhetnek a dolgok olyan zsenialitással felépítve, mintha jó előre meg lenne tervezve minden egyes pillanat, hogy ott, és akkor úgy legyen, ahogy lennie kell. Itt csak történnek a dolgok, és bármelyik lehet az utolsó is akár. Mint mikor gondtalanul beballagok az erdőbe, és aztán egy vérfarkassal találom szemben magam. Megesik.
- Igen, nos.. vannak ilyenek is.. mások zenét játszanak, amit csak az olvasó hall - motyogok, de közben teljesen máson jár az agyam. Magyarázata nélkül is helyére billennek a dolgok. Mint mikor az ember próbálja rácsavarni a flakonra a kupakját, de félresikerül, és ferdén áll rajta, de aztán végül addig csavargatja, míg a helyére pattan. A könyvre nézek, melybe végül visszaszivárog a fény, és kihuny.
- Örömmel hallom - nézek vissza ismét Adam Kensingtonra. Vajon mióta viseli ezt a nevet? Vajon miket látott? Vajon.. vajon miért nem az életemet féltem, ahelyett, hogy hagyom elburjánzani magamban a kíváncsiságomat? Mindenesetre kezem megfeszül, de kis híján a pálca az, amit leteszek, és nem a seprű. Kissé zavarba is jövök attól, hogy mennyire könnyű préda vagyok. De egyelőre jelét sem mutatja, hogy rám nézve kellemetlen szándékai lennének. Következő kérdésén meg is hökkenek kicsit, és komolyan elgondolkodom rajta. Az, hogy mondjuk lehet hátrálnom kéne biztonságosabb távolságba, fel sem merül.
- Attól tartok, azzal tönkretenném. Legalábbis nem tudnám visszacsinálni. Sokat olvastam ezekről a varázslatokról, de még nem teljesen értem a működésüket. De nagyon valószínű, hogy hordozzák a mágus vagy boszorkány lényének lenyomatát, azt pedig nem lehet reprodukálni, ha az illető már nincs köztünk.
Hirtelen összezárom a számat. Adam talán idősebb, mint ez a könyv. De megint csak nem a távolodáson jár az eszem.
- Az igazgató úr tisztában van az ön.. állapotával? - kérdezem arcára függesztve kéken fénylő tekintetem. Már látom, hogy mi az, amit a szemében láttam. A külseje talán fiatal, de a tekintete öreg. Sokat látott, ki tudja, mi mindent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Majdnem elnevetem magam a gondolatra, hogy ezennel kipipálhatok egy újabb pontot a 'Soha nem hittem volna, hogy megtörténik velem' listámon. Először egy vérfarkas, most egy vámpír.. vajon mennyi idő még, mire belebotlok egy óriásba? Illetve.. inkább ő botlana belém, mert az jobban elképzelhető, hogy nem veszi észre a bokájánál menekülő kis könyvtárost, minthogy én átessek a kislábujján. Habár..
Megrázom fejem kissé; nem hagyhatom teljesen elkalandozni gondolataimat, mert bár nem úgy néz ki, talán komoly veszélyben vagyok. A vámpír trükkös lény: észre sem veszed, és te magad ajánlod fel, hogy belédkóstoljon. Valahogy mégsem kezdek hátrálni, és zavaromban kiselőadást is tartok a különleges könyvről, melybe volt szerencséje belenézni, és ami rá nézve kicsit kellemetlen módon teremtett varázsa által hangulatot.
- Sajnálom - húzom el kissé a számat, és tényleg így van. Valahogy egészen felül sikerül írnia a sajnálkozásom afelett, hogy valaki nem tud valamit elolvasni, azt a tényt, hogy az illető más emberek vérén él. De aztán csak megtalálják az épeszű gondolataim is a kijáratot ajkaimon keresztül. Nem tudhatom persze, hogy igazat mond-e, de olyan meggyőződéssel közli, hogy az igazgató úr bizony áldását adta ittlétének, hogy nehezemre esik kételkedni szavában.
- Értem.. rendben. Végtére is, ilyenkor már úgysincs senki itt, csak én - mondom az övéhez hasonlóan tárgyilagos, de kissé elgondolkodó hangon. Végül is, a diákok így nincsenek közvetlenül fenyegetve, a hálótermeikbe nemigen jutna fel, és oda is külön engedélyt kéne kérnie, ha igaz, amit írnak a vámpírokról. Itt is csak azért lehet, ha igaz, mert az igazgató úr beengedte.
- Olykor elszédülök, és volt már, hogy majdnem elájultam, szerintem vérszegény vagyok - hadarom hirtelen el, magam sem tudom miért, talán mert az előbb sikeresen ráébresztettem magam, hogy tök egyedül vagyok egy vámpírral.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Ez nem jött be. Rögtön látom, ahogy rám néz, noha először kifejezi sajnálkozását az "állapotomat" tekintve, látszik rajta, hogy erősen kétli állításom valódiságát. Ami azt illeti, nem csodálom, nincs nagy gyakorlatom a hazudozásban, még csak füllenteni se tudok.
- Nem..? - kérdezem az ajkamba harapva. Hirtelen elfog az a különös érzés, hogy sokkal jobb lett volna csendben maradnom. Mintha bántaná, amiket mondok.
Gombóc szorul a torkomba, ahogy egy pillanat leforgása alatt átértékelem a helyzetet. Az igazgató úr beengedte, valószínűleg nem tenné, ha attól tartana, hogy veszélyes. És csupán a könyvtárba szeretett volna bejutni, nyilván nem azért, mert a könyvtárosok vére finomabb. Hanem, hogy olvashasson. Bűntudat kezd érlelődni bennem, és annyira beleharapok az ajkamba, hogy kissé vérezni is kezd. Távozni készül, én pedig gyorsan megrázom a fejem.
- Nem, dehogy, hagyja csak. Ezért vagyok. Majd visszaviszem őket - rámosolygok, remélve, hogy kicsit javíthatok a megítélésemen. De ez nyilván kevés. Hiszen ő őszinte volt. Jó, nem közölte velem, mikor belépett, hogy vámpír, de nem is tagadta, mikor a jelét láttam, és nem is csinált úgy, mintha olyan titokról fedtem volna fel a fátylat, ami mindent megváltoztat. Épp úgy beszél, és néz rám, mint az incidens előtt.
- És.. bocsásson meg a viselkedésemért - mondom kicsit halkan, majd gyorsan témát is váltva hangosabban folytatom: - Nem vagyok itt általában mindig ilyen későn, de ha bármelyik este szeretné felkeresni a könyvtárat, csak küldjön előtte baglyot nekem, vagy valami, és itt leszek, megvárom.
Ki vagyok én, hogy útját álljam valakinek, bárkinek, ha olvasni szeretne? Azt már nem, tőlem akár vérfarkasok is jöhetnek, amíg nem tépik szét a könyveket merő véletlenségből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Különösen alakult ez az este, annyi biztos. Még mindig kissé dermedten állok, észre sem veszem, hogy még hergelem is a vámpír ösztöneit, ahogy akaratlanul beleharapok a kelleténél kissé jobban ajkamba. Sós ízt érzek, de a fájdalom nem jut el a tudatomig. Helyette csak arra tudok gondolni, hogy udvariatlan voltam, és nem szívesen látott vendég érzését keltettem Adamben. Más (normális) ember nyilván kitartana emellett, de számomra az a tényező, hogy olvasni jött ide, egészen átértékeli a helyzetet. Így aztán biztosítom felőle, hogy bármikor szívesen látom. Mármint este, nappal bizonyára nem annyira mutatna jól. Nem csak azért, mert a sötétben nem látszik annyira betegesnek ható külseje, hanem olvasataim szerint nem túl mutatós következményei vannak, ha egy vámpírt sokáig napfény ér.
Egy újabb papír kerül elő, és míg az előzőt némi értetlenség egészített ki részemről, ezt az újabbat felcsillanó szemeim követik. Majdnem kikapom a kezéből, de aztán sikerül finomítani a mozdulatot. Sőt, mielőtt belenéznék, Adamra emelem tekintetem.
- Nagyon szépen köszönjük.. ez.. biztos vagyok benne, hogy valamennyi csodálatos mű. - Nem akarok túlbuzgó és kapzsi sem lenni, de már előre sejtem, hogy mindre igényt fogok tartani. Bár nem biztos, hogy mindegyik könyvtárba való, ez majd elválik, ha átolvastam. De ha az én személyes kis könyvtáram is bővül, az nem gond, ugye? A gondolatra némileg elfog a bűntudat megint, hiszen nem nekem, hanem a könyvtárnak szánja a műveket. Akkor majd.. hosszú távra kikölcsönzöm őket magamtól..
Adam most nyilván nem igazán érti, min jár ennyire vadul az agyam, hogy fél perc alatt többször lesütöm a szemem, máskor meg lelkes és vadul cikázó pillantásokkal falom a betűket a listán. Mikor felnézek, már épp elindul kifelé, szóval gyorsan még intek feléje.
- Még egyszer köszönöm, és jó.. éjt! - Egy vámpírnak vajon jó napot szokás ilyenkor köszönni? Hiszen ők akkor pihennek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az emberek általában külső alapján ítélnek. Meglátnak valakit, és ha nem tetszik nekik rögtön, amit látnak, nem is akarják megismerni, hogy mi minden rejtezik amögött, amit mutat. De ez nem csak személyekre igaz. Lehet egy furcsa ételről, egy bájitalról, egy növényről, vagy akár egy könyvről szó: nem néznek a felszín alá, csak azt látják, hogy csúnya, büdös, és ránézésre is kellemetlen bármiféle kapcsolatba kerülni vele. Én leginkább az utolsó példáján tanultam meg, hogy nem minden a borító. Olvastam már olyan könyvet, melynek konkrétan rohadt a külseje, és különös foltok tarkították. Nem próbáltam rájönni, milyen természetűek, helyette csipeszt tűztem az orromra, és már olvastam is. Ez van, izgalmas darab volt, nem is bántam meg.
Szóval igen, úgy hiszem elmondhatom magamról, hogy nem ítélkezem a külső alapján. Igaz, emberek esetében még nem is igazán volt rá alkalmam, illetve okom. Bár sok varázsló és boszorkány hódolt még most is régmúlt divatnak, hordott csúcsos süveget, és járt (még férfi létére is) hosszú, szoknyás ruhában, valamint válogatta össze ruhatárát a legelképesztőbb, össze nem illő módon, mikor varázstalanok közé volt kénytelen menni, ilyen dolgokon sosem akadtam fel. Igazság szerint saját külsőmmel sem sokat foglalkoztam. A ruháimat zömében kaptam, vagy örököltem, és mikor fel kellett valamit venni, hát felvettem. Aztán legfeljebb kicsit furán festettem, bár sosem szóltak meg miatta.
A kissé csapongó időjárásra ma egy kardigánnal feleltem, és hosszú, sötét nadrággal; a könyvtárban egyébként sem volt soha túl meleg vagy túl hűvös, de a hiedelmekkel ellentétben néha azért kimozdultam innét, mostanában még sűrűbben is, mióta a Levita házvezető helyettese lettem. Ami még mindig elképesztő volt. Nemkülönben a ricsaj, melyre váratlanul felkaptam a fejem. Számban egy ceruza lifegett, a végét rágicsáltam, mint valami kisegér, de aztán kifordult ajkaim közül, és az előttem fekvő könyv lapjai közé esett. Meglepetten pislogtam a közeledő hangoskodókra. Mióta itt vagyok, még egyszer sem kellett rendet vágnom a kötelező "csendet a könyvtárban" szabály miatt, noha már tükör előtt elgyakoroltam, felkészülve a lehetséges esetre. De ami felém közeledett a két kézen fogva járó alak képében, arra bizony aligha készültem fel.
- Annabell..! - hápogok, és először fel sem sikerül fognom, hogy mit mutogat. Akkora hanggal jöttek be, hogy most a fél könyvtár néz felénk, bosszús és érdeklődő arcok sokasága.
- Tudod jól, hogy a könyvtárban nem szabaaaa... - Valahogy nem sikerül befejeznem az intést, mert kiszúrja a retinám a gyűrűkön megcsillanó fény, és hirtelen elengedhetetlen vágyat érzek a szájtátásra.
Rengeteg dolog kezd el megdöbbentő sebességgel cikázni a fejemben, de zömében félgondolatok, és összeszedetlenek. Rámeredek a testvérkém kezét szorongató nagyon fiatalnak tűnő srácra, és arra, ami rajta van. Egy mugli fémdetektor felrobbanna, mielőtt bekapcsolnák, ha a közelébe kerülne. De nem ez zavar, noha a külsejét meglátva Anya sírva fakadna, Apa pedig agyvérzést kapna. A bátyánk reakcióját viszont nem tudom elképzelni. Valószínűleg jót derülne rajta mindenesetre.
Én viszont? Csak nézek ki a fejemből, és pár másodpercre elfelejtem, hogy kell levegőt venni. Rettentően vigyorog mindkettő, örülnek maguknak és egymásnak. Emésztem az eseményeket még néhány másodpercig. Ez a fiú éretlennek és pimasznak tűnik, olyannak, akit a legkisebb mértékben is maradi gondolkodású emberek elzárnának valahol, vagy legalábbis húsz méterre elkerülnének. Én nem  vagyok ilyen, a külső egy dolog, még akkor is, ha kifejezi a belsőt. Nem ez zavar.
- Mikor történt ez? - nézek végül Annabellre. Még mindig úgy érzem, mintha kóvályognék, álomszerűnek tűnik, hogy a húgom felbukkan előttem.. eljegyezve! Megrázom a fejem; nem, ez annyira abszurd. Nem ilyennek ismerem őt.
- Te pedig..? - pislogok a srácra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egyelőre fogalmam se volt, mit kéne gondoljak vagy érezzek. Csak meredtem a párosra, próbáltam értelmes, odaillő kérdéseket feltenni, és persze mindenekelőtt becsukni a számat, mielőtt berepül egy légy.
A srác körbeforgott, mint valami bemutatón, mintha Annabell megszemlélésre hozta volna ide, hogy az áldásomat kérje.
Az a furcsa gondolat kúszott a fejembe, hogy nem is teljesen abszurd az elképzelés, lehet, hogy nem is ez a fiú, hanem Annabell kérte meg az ő kezét?! Ha a húgom valaha megházasodik, valóban ez tűnt valamiért egy logikus forgatókönyvnek, de hogy máris? Ez nem lehet, biztos megint elaludtam olvasás közben, és most álmodom.
De aztán a becsapódó Annabell magamhoz térített. Ha álmodtam is, elég élénk álom volt, mert éreztem, ahogy megszorongat kicsit. Pedig már ez is önmagában álomszerű volt: Annabell megölel? Engem?
- Té-tényleg? - néztem rá húgomra bizonytalanul. Nem láttam ilyennek évek óta. Hát tényleg boldoggá teszi őt ez a fiúcska? Nincsenek előítéleteim, tényleg, de akkor is. Megint őt figyeltem, miközben elregélte, hogy milyen megjegyezhetetlen a nevünk, és hogy fel kéne már vegye a nevét, a gyereket majd úgyis...
- A gyereket..? - nyöszörögtem hirtelen, és Annabellre kaptam a tekintetem, mintha máris azt nézném, kerekedik-e a hasa. Egy sokkoló információ bőven elég volt mára. Az én kicsi húgocskámról van szó, mégis mikor nőtt fel ennyire??
Észre sem vettem a finom jelzést, amit Ann Alexisnek küldött, mert úgy csüngtem szavain, mintha az életem függne tőle. A vállára hajtotta a fejét, és tovább rebegtette pilláit felé, én meg csak néztem, mint az a bizonyos erupment az újkapura.
- Én.. hát persze, hogy..! - mondtam kissé bizonytalanul. Nem azért, mert nem akartam a tanúja lenni - dehogynem. Más nem is tenne boldogabbá. De rendkívül féltettem, és nem akartam, hogy rossz döntést hozzon ilyen fiatalon.
- De.. ugye még vártok vele? Néhány hónap.. év, tudjátok, nem sok az. - Hozzám jöttek, nem akartam durva lenni és kioktató. Abból szegény Ann már eleget kapott tőlem, el is űztem kissé magamtól. De most úgy tűnt, ismét szeret, vagy legalábbis elég fontos vagyok számára. Megjegyzéséből persze kihallottam, hogy Dorián az, akit a legjobban hiányol most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Vajon meddig csinálhatom még ezt? Meddig nézik el, hogy nem végzem a munkámat, ritkábban dugom be az orrom a könyvtárba, mint egy-egy könyveket csak muszájból olvasó diák, és rendszerint a Levita mélyén bujkálok?
Elnézőek, tudom, és türelmesek, tisztában vannak vele, hogy nem épülök fel hipp-hopp, teljesen pedig sohasem, de ha megkérdezik Chaskét, hogy milyen gyakran is keresem fel őt, hogy az ispotályban megbeszéltek szerinti gyógykezelésre járjak, lehet, hogy kiábrándító választ kapnának.
Nem akaródzott, hogy a férfi így lásson, és mint valami rongybabát kezelgessen, aki nem tud rendesen megállni a lábán. De nem akartam, hogy bárki más is sajnálkozó pillantást vessen rám, vagy a segítségemre rohanjon. Azelőtt észre se vettek rendszerint, szürke kisegér a ködben, miért pont így kell kiszúrniuk?
Kezem már a könyvtár ajtajának kilincsén pihent néhány másodperce, de még gyűjtögettem az erőt. A folyosókon viszonylag észrevétlen maradtam, a nyüzsgésben könnyű volt elveszni, de a könyvtár csendes, és ilyenkor eléggé kihalt is, szóval ha van bent valaki, és hacsak nem foglalja le nagyon, amit olvas - mint engem szokott -, akkor észre fogja venni, hogy beléptem.
Essünk túl rajta, csak néhány papír, egy-két leltári jegyzék, felkapom, és már itt se vagyok.
A segédeim egyike biztosan kikészítette valahova az asztalon környékére, most, hogy nem vagyok itt, talán nincs akkora kupi ott, hogy ne találjam meg. Szóval ideje volt belépni.
A gumírozott végű mankó nem csapott nagy zajt, de az ajtó annál inkább. Illetve az sem igazán, csak nekem tűnt úgy, mert annyira igyekeztem óvatosan kinyitni. Amilyen gyorsan aztán tudtam, elindultam befelé, miközben minden próbálkozásom ellenére, hogy ne tegyem, vágyakozva körbenéztem. Semmi sem mozdult, mégis olyan érzésem támadt, mintha a polcokon sorakozó kötetek felém nyúlkáltak volna.
Elfordítottam végül tekintetem, és a könyvtárosi pultra szegeztem. Az éppen dolgozó segédem valahol a sorok között lehetett, mert itt nem volt. Annyi baj legyen, majd ír baglyot, ha valami gond volna.
A papírmunka az asztalon pihent, mindentől elkülönítve, szinte csak a rámutató tábla és a kivilágítása hiányzott, hogy még könnyebb dolgom legyen. Felnyaláboltam, és már fordultam is meg, vissza se nézve indulva el kifelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem nézelődtem ugyan már jobbra-balra, vagy épp magam mögé, vissza a könyvek ismerős, és szívderítő képe felé, lehajtott fejjel, tekinteteket kerülve indultam el kifelé, de azért nem akartam felborulni semmiben sem, szóval igazán meglepődtem, mikor valaki hirtelen belém ütközött szemből.
Illetve, ahogy arra egy pillanattal később ráébredtem - amellett, hogy ki az illető -, nem csupán nekem jött, de megölelt. Egy kissé meginogtam, de ő erősen tartott, így a borulás szerencsére nem következett be, én mégis meglepetten pislogtam néhány pillanatig. Csak addig tartott.
- Ann.. Annabell! - suttogtam, és az első döbbenetem múltával mosoly kúszott arcomra. Őszinte, egy kis boldogsággal telt mosoly. De az is, akárcsak az előbbi ölelés, csak néhány pillanatig tartott.
Sohasem hittem volna, hogy egyszer a családomat is kerülni fogom, sőt, Annabellt, aki a legfontosabb volt valamennyiük közül számomra, de éppen ezért, nem bírtam volna elviselni, ha szomorúságot okozok nekik. Ne kelljen így látniuk, ne legyek a terhükre, ne, nem akarom!
Felemeltem kezem, és megsimogattam húgom haját, aztán elfordítottam a tekintetem, és összeigazgattam a kezemben tartott papírokat, melyeket az imént majdnem elejtettem. Sok dolgom volt, talán halaszthatatlanok. Igen, bólintottam magamnak, ennek minél előbb neki kell álljak. Túl soká halogattam.
Próbáltam határozottan, egyenesen és biztosan megállni Annabell előtt, és invitálására bocsánatkérően nézni rá. Közben pedig lassan, de biztosan indulni tovább, menni innen. El, el, vissza a Levita mélyére. Ami technikailag ugyan magasabban volt, mint a könyvtár, de ez részletkérdés volt.
- Most nagyon sok a dolgom, és.. hát tudod, lemaradásban vagyok, neked meg biztosan rengeteg tanulnivalód van. Végzős vagy! Alig hiszem el!
Tényleg hihetetlen volt belegondolni, de most nem is volt ideje a nosztalgiának.
Elléptem előle, hogy folytassam az utam, de ahogy rám nézett, tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy nem hagyja ennyiben. De meg kellett próbáljam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Biztos voltam benne, hogy nem fog elengedni, ugyanakkor meg kellett próbáljam. Közben pedig elfogott egy ostoba érzés, hogy ha netán mégis úgy döntene, hogy elenged, hogy nem áll az utamba, azt azért teszi, mert látja. Látja rajtam, hogy milyen állapotban vagyok, és nem akar esetleg fájdalmat okozni, kímélni akar, és pont úgy viselkedne, ahogy körülöttem mindenki.
A határozottnak szánt elindulásom teljes kudarcba fulladt. Nem értettem az érzéseimet, most akkor mit akarok? Hogy elengedjen, vagy azt, hogy ne? Melyiket volna nehezebb elviselni? Azért kerülöm őket, hogy ne lássanak így, és ne nézzenek rám úgy, mint egy rakás szerencsétlenségre, még akkor se, ha egyszer az vagyok. De ha ő nem ezt teszi?
Egy határozott mozdulattal visszatartott, és ez visszarántotta a gondolataimat is. Megint rápillantottam, ahogy kezemet fogva ismét elém toppant. Visszatartott. A lelkem pedig mintha egy kicsit könnyebb lett volna.
- Nincs mit beszélni.. rólam - ráztam meg a fejem, és a pillanatnyi kizökkenés után ismét lehajtottam a fejem. Szavai azonban így is elértek, és odalett minden határozottságom. A kérdése pedig szinte lyukat ütött a szívembe.
- Már hogyne.. hogyne te lennél? Mindig te leszel! - szúrni kezdett a szemem, és egy gombóc nőtt a torkomba, de erőnek erejével lenyeltem. Nem, nem fogok sírni.
A mankóra pillantottam, és Annabell szavai ismét mosolygásra késztettek. Csak ezúttal keserű volt a mosoly. Ő nem tudta, hogy nem járok el a gyógykezelésekre.
- Rendbe tették, az igaz.. csak tudod, újak az izmaim, és hát.. mindegy, nem érdekes.
Ebbe belefutottam. Elhallgattam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak, hogy mondjam. Inkább csak megint rámosolyogtam.
Bejelentésére aztán kicsit meglepődtem. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy van valakije, láttam jeleit, de nem voltam biztos benne. A sok regényhős és kompániáik, ha az én életemben nem is volt jelen, másokéban azért ki tudtam olykor szúrni.
- Üljünk itt le - fordultam az egyik asztalhoz. - Mesélj!
Ha nem rólam lesz szó, hanem őróla, és a párjáról, akkor kész voltam meghallgatni. Magától beszél magáról, ez olyasmi volt, amit nem halaszthattam el. Most ugyanis látszott rajta, hogy nem a bolondját járatja velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Tehetetlen voltam, küzdeni nem volt erőm ellene, és nem is akartam. Amennyire nem akartam, hogy így lásson, épp annyira akartam, hogy velem legyen. Hiányzott, és a tény, hogy annak ellenére, mennyire bosszantotta őt, hogy folyton a nyakára jártam, és most mégis úgy tűnt, hogy ő is hiányol engem, jóleső érzés volt. Rettenetesen.
Nem szokott ilyen lenni Annabell, ezzel tisztában voltam, és azzal is, hogy most bizonyára annak köszönhettem, hogy rettenetesen nézek ki, és ha nyaggatom, főleg így, a vizsgái előtt, az szörnyen gyanús. Akkor valami baj van. És volt baj.
- Ne sajnáld, én nem mondtam el - ráztam meg a fejem.
De nem folytattam, most sem akartam belefolyni a részletekbe, és az, hogy mesélni akart nekem, hogy hajlandó volt megnyílni előttem, és mesélni a fiúról, akivel találkozott, egyrészt felderített és kíváncsivá tett, másrészt elterelte mindkettőnk figyelmét énrólam. És ez sem volt az az elhanyagolható szempont.
Leültünk, ő pedig mesélni kezdett. Rögtön az elején pislogtam egyet, nem voltam biztos benne, hogy a pubban felszolgálnak alkoholmentes italokat. Mikor egyszer ott jártam, sikerült is valamibe belekóstolnom, amitől egész másnap fájt a fejem, pedig akkor nem tűnt fel, hogy nem gyümölcslé.
- Ott hagyott? - kommentáltam csak úgy magamnak, értetlenkedve. Kicsit furcsa volt elképzelni a szituációt.
A következő két mondatot követően pedig bizonyára valami igen megdöbbent arcot produkálhattam, és alig győztem keresni a szavakat.
- Mi az, hogy majdnem leestél? Ugye csak túlzol? Remélem csak túlzol! - vágtam közbe, és fejcsóválva néztem, hogy olyan semlegesen adja elő az egészet, mintha a répaültetésről beszélne, nem pedig arról, hogy több tíz métert zuhant.
A kviddics miatt is féltem eléggé, de ott legalább van seprű alatta, és ahogy hallottam, nagyon ügyes is, ráadásul figyelnek rájuk végig. De kiesni egy óriáskerékből más tészta.
És tudom, nem kéne ennyire meglepődnöm, sem az előadásmódján, sem azon, hogy csókolózott. Ha egyszer van valakije, persze, hogy csókolózott vele, a fiatalok ezt szokták csinálni. És hát elég nagy már, ideje lenne nem úgy gondolnom rá, mint kislányra, akinek be kell kötni a cipőfűzőjét.
Azért átnyúltam az asztalon, és megfogtam a kezét, és legyűrve kavargó érzéseimet, rámosolyogtam. Aztán megint alaposan elképedtem.
- Lédának..? Mármint..? Várj, várj, hogy érted, hogy beadta a derekát?
Túl sok volt az információ, ráadásul nem voltam benne biztos, hogy jól értem őket. Teljesen kiment a fejemből, hogy el akartam tűnni néhány perccel ezelőtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Már teljesen megfeledkeztem arról, hogy miért is jöttem a könyvtárba. A papírok ott voltak a kezemben, de már csak ösztönösen szorongattam őket, egyáltalán nem voltam tudatában az ottlétüknek, hiszen a legkevésbé sem számítottak.
Annabell számított, ő, aki félretéve minden ellenségeskedését, és távolságtartását velem szemben most mesélt, kedélyesen előadva, és megvigyorogva azokat a részeket, melyekre látható meglepettséggel reagáltam. Mint például arra, hogy kis híján lezuhant egy óriáskerékről, de ez számára abszolút apróság volt. Csak egy történeti elem, mely kellett a teljes képhez. És persze az elképedésemhez.
- Talán!? - hápogtam megrökönyödve. Persze valahol éreztem, hogy csak ugrat, de azért elborzasztott a lehetőség, hogy mégse, és tényleg máskor is kimászna, valami teljesen érthetetlen okból.
De egyébként nem nagyon vágtam a szavába, csak hallgattam, örültem, hogy itt van, és megosztja velem az életét, nem lök el magától. Ha csak az állapotomnak köszönhetem is, örültem, hogy így van, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mindennek meg kellett történnie hozzá.
És akkor elérkezett a történet azon pontjára, amin ismét meglepődtem. Nem mintha olyasmit mondott volna, ami elképzelhetetlen lenne, vagy rossz, mint, hogy kimászott egy óriáskerékre. Nem, egyszerűen csak új volt. A húgom együtt van egy másik lánnyal. És ahogy beszélt róla, úgy tűnt, nagyon is kedveli őt.
Pislogtam párat, emésztettem az információkat, és egyszerre azon kaptam magam, hogy a nyakamba ugrik, és megölel, boldogan, úgy, ahogy már nagyon régóta nem.. talán.. nem, nem emlékszem mikor történt ilyesmi utoljára. Talán nem is történt soha még ilyen.
- Úgy örülök, Ann! - mosolyogtam a hajába, majd mikor kibontakoztunk az ölelésből, rámosolyogtam. - Boldognak tűnsz.
Nem nagyon tudtam, mit mondhatnék még. Nekem az ilyesmi kimaradt az életemből, valahogy elkerült. Voltak, akikhez nagyon kötődtem, de ők a barátaim voltak. Lori is például.. ő ugyan nem emlékezett rám, én viszont őrá igen, és mióta újra találkoztunk, a kapcsolatunk úgy éreztem, egyre erősebb. Vagy talán csak én kapaszkodtam annyira belé?
Végül kénytelen voltam visszazuhanni a valóságba, a jelembe, ami nem lett volna baj, hisz Annabell ott volt továbbra is, de megint rólam kérdezett.
- Nem.. nem mesélnél inkább Lédáról? - próbáltam kitérni, és ekkor feltűntek a papírok is a kezemben. Rendezgetni kezdtem őket, majd nehézkesen felálltam, hogy elinduljak kifelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Tényleg boldog volt, látszott rajta, sugárzott belőle, és minden bizonnyal ez hozhatta elő belőle az irántam való szeretetét is, aminek rettenetesen örültem, de még sokkal jobban örültem volna, ha nem éppen most tör fel benne ennyire erősen, ennyire követelőzően, mert nem eresztett, olyan volt, mint amilyen én szoktam lenni ővele. Márpedig nem akartam most ezt.. nem így.
- Nem tennél olyat! - meredtem rá döbbenten, és valószínűleg sejtette, hogy inkább a könyvtár lerombolására célzok elképedve, mintsem arra, hogy elcipelne a pszichológusnőhöz.
Mondata végére azonban összeszorult a torkom, és lassan visszaereszkedtem a padra, habár képtelen voltam még megszólalni. De elmenni sem így. Itt hagyni őt, vagy legalábbis megpróbálni, miközben ő ezt nem akarja. Ez fordítva szokott lejátszódni.
- Annabell.. nem tudsz segíteni. Engem tönkretettek. - Elnéztem a közeli ablak irányába, a beszűrődő fényben kavargó ezernyi kis porszemet figyelve. - Nem leszek többé olyan, mint voltam.
Összeszorult a torkom. Nem voltam kész arra, hogy elfogadjam valamennyi következményét a történteknek, de nem is akartam. Nem számítottak, mert a legjobban az elvesztett emlékek helyén tátongó űr fájt, melyet nem hozhatott helyre semmi. Illetve szinte semmi.
- Talán jobban se leszek... - lemondóan sóhajtottam, majd gyorsan rámosolyogtam testvéremre. - Köteleztek rá, hogy eljárjak Chaskéhez, tudod, ilyen gyógytornára, utókezelésre, hogy megerősödjenek az izmaim, de mindegy, így is megerősödnek majd szép lassan, nem kell ehhez rabolnom az idejét.
Lesütöttem a szemem, és megint nekiálltam rendbetenni a papírokat a kezemben, pedig azok már teljesen rendben voltak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Kissé megrettentem. Tudtam, hogy nem mindig viselkedik jól, és az óriáskerékre kimászása is ezt támasztotta alá, de azért kárt tenni a könyvtárban.. ez még tőle is soknak tűnt. Szóval biztos voltam benne, hogy meggyőző-faktornak szánta kijelentését, de legalábbis nagyon reméltem.
De így elszomorítani nem akartam. Olyan boldog volt az előbb! Ezért nem akartam maradni, ezért kellett volna eltűnnöm, amíg lehetett. Mert nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, márpedig sok kellemes pillanatot nem tudok most szerezni.
Elszégyelltem magam a kijelentésem miatt. Nem kellett volna rázúdítanom.
- Ne haragudj, de.. nem ilyen egyszerű. Persze, hogy kedvelem, a kollégám - éreztem, hogy elvörösödöm, mert kiéreztem a hangsúlyából, hogy ő kicsit másra próbál célozgatni. De hát az nonszensz! Honnét gondol ilyeneket..? -, de nem akarom ezzel terhelni.
Rájöttem, hogy elszóltam magam, hogy nem kellett volna elmondjam, hogy nem járok el hozzá. De egyszerűen nem akartam, hogy Chaske így lásson.. nem értem, miért, hisz bizonyára látott nálam rosszabbakat is, de akkor is. Nem úgy néztem rá, mint gyógyító.. ha egy idegen lett volna, könnyebb lett volna, de ahogy Annabell tekintetében, úgy az övében sem akartam látni a sajnálatot, amiért így lát.
- Nem kell.. tényleg.. rendbe fogok jönni, magamtól is. Már most is sokkal jobban vagyok, mint nemrég! - Próbálkoztam, és egyszerre szégyenérzet töltött el. Rettentő, fojtogató szégyenérzet. Csak nem megint hazudtam neki!?
Könnybe lábadt a szemem, és sietve kitöröltem, miközben elmosolyodtam. Nagyszerűen hangzott, amit mondott, és ismét visszatért a mosolya. Talán csak meggyőzésként, de őszintének tűnt.
- Az nagyon jó volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem nagyon tudtam mit felelni. A könyvtár felgyújtásának ötlete csak sokkolt kissé (vagy talán annál valamivel jobban), de érvei, melyeket rá nem jellemző türelemmel sorolt számomra, olyanok voltak, amikkel nemigen tudtam szembeszállni. Még saját magamnak se igazán tudtam megmagyarázni, miért nem kerestem Chaskét. Nem is igazán arról szólt, hogy ismerem, és egy idegen érintését szívesebben vettem volna, ha épp meg kell mozgatni a tagjaimat, mert dehogyis... Viszont, ahogy elképzeltem a szituációt, teljesen összezavarodtam, és éreztem, hogy nem jó, nem helyes. Talán ostobaság volt, és képzelődtem, de úgy éreztem, van köztünk valami, amitől teljesen összekuszálódtak a fejemben a gondolatok. És nem tudtam velük mit kezdeni.
Akárcsak most Annabell szavaival és kérlelő tekintetével. Melyben könnyek csillogtak, kiemelve szemeit, de egyúttal könyörtelenül megmutatva a bánatát is. Nem megjátszotta magát, azt tudtam milyen, ráadásul ahhoz már jópár éve nem mellékelt könnyeket.
- Sajnálom. Igazad van, nem fogok csak úgy magamtól rendbe jönni, és fordított esetben én magam rángatnálak el hozzá. - Kedvesen és kissé szomorkásan rámosolyogtam, és megsimogattam az arcát.
Nem csak úgy mondtam, komolyan gondoltam. Az egész elbújós-menekülős "hadműveletem", az egész magamba fordulásom, amit műveltem, azért volt, hogy ne lássanak így, hogy ne nézzenek rám sajnálattal. De Annabell most rávezetett, hogy milyen bolond voltam, hiszen éppen ezzel értem ezt el. Nem akartam őt szomorúnak látni, és az, hogy én vagyok, aki elszomorította, nagyon bántott. Ezt helyre kellett hozzam. Érte, de magamért is.
- Elmegyek.. egy gyógyítóhoz - mondtam, egy pillanatra megakadva. Továbbra sem voltam biztos, hogy képes lennék Chaskével végigcsinálni, de hirtelen ráébredtem, hogy talán más módja is van a dolognak. Úgyis tartoztam egy látogatással.
- Aztán pedig nyaralunk egyet így tél közepén. Jó lesz így? - Megtöröltem a szemem, és ismét csak mosolyogtam rá. Ott motoszkált a fejemben a gondolat, de nem emlékeztem rá, hogy miért játszott szerepet Annabell és hogyan abban, hogy az történt velem, ami, de el kellett eresztenem ezt is. Vége volt. Ideje volt továbblépni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Különös, hogy milyen váratlanul, és hirtelen üthet be valami, akár egészen apróság képében is, és zavarhat össze teljesen, teheti tönkre a kedvem. És éleszthet fel bennem olyan gondolatokat, és kétségeket, melyekről már azt hittem, megfeledkeztem, eltemettem őket mélyen, hiszen nem számítanak többé. Pedig olyan jól alakult mostanság minden.
A dupla nyaralást követően kipihenten, gondtalanul és boldogan tértem vissza a kastély falai közé, levitásaimmal újra birtokba vettük a nem is olyan kis tornyunkat, Hanna és Albert boldogan köszöntöttek minket. És ott volt az a másik dolog is, ami miatt az első néhány napban kiürítettem a szobámat a másodikon, és minden cuccomat (ez ugye leginkább könyveket jelentett) átköltöztettem a faluba, a legkedvesebb házba, amit csak ismertem. Persze talán csak azért volt az a ház az, ami mindegyiknél csodálatosabbnak hatott, mert Lorié volt. És.. azt hiszem, mostantól kicsit az enyém is lesz.
Egyelőre azonban nem töltöttem ott sok időt, elvégre bár mi nyaraltunk, a hátrahagyott feladatok, intéznivalók csak gyarapodtak, és bizony a szellemek, vagy más lények, akik a kastélyban maradtak, még a könyvtárt is teljesen átrendezték, gondolom mókából. Szóval volt mit tenni, bőven akadt feladat, és miközben a helyzeten próbáltam úrrá lenni, a könyvtárba érkező diákokat is ki kellett természetesen segítenem. A Madagaszkáron felállított ideiglenes könyvtár nyilván nem tudta oltani tudásszomjukat, vagy épp most, hogy vége volt a nyaralásnak, döbbentek rá sokan, hogy rövidesen a nyakukon lesznek a vizsgák, és lehet, nem kizárt, hogy tanulni is kellett volna a szigeten egy keveset.
Akárhogy is, nem sok időm volt csendben meghúzódni, és olvasgatni, vagy Lorival tölteni az időmet, a mai nap is a könyvtárban talált, miután egész éjjel fent voltam, és rendet takarítottam. Nem volt időm, és mégis azt tettem.
Egy kisebb könyv pihent a kezemben, kinyitva, lapjain míves gyöngybetűkkel szedett írás, egy különösen művelt ember naplója. A nagyapámé. Azé az emberé, akiről semmi, de semmi emlékem nem volt. És aki miatt most minden felborulni látszott bennem.
Egészen elkalandoztam, így csak abban a pillanatban néztem fel, mikor az az asztalomhoz lépő fiatalember összecsukta a kezében tartott könyvet. Kicsit meg is ugrottam.
- Ó jaj.. ne haragudj! - mondtam, mosolyt erőltetve arcomra. - Örvendek, Rémi, én Matilda vagyok. Még nem láttalak itt, új vagy, igaz?
A könyvért nyúltam, magam felé fordítottam, és kinyitottam, hogy elővegyem a fedlap belső felébe csúsztatott könyvtári jegyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Koránt sem olyan állandósággal, mint korábban, de újabban sikerült egészen sok időt eltöltenem a könyvtárban. Nem voltam boldogtalan, de hiányzott, hogy egész napokat töltsek el a polcokon roskadozó tudáshalmok mellett, így arra számítottam, hogy most majd le sem lehet lőni engem, pörögni-sürögni-forogni fogok a kötetek között, háromszor is rendet csinálok, takarítok, és minden betévedő diákot körül ugrálok, hogyan és mit segíthetek neki.
De nem így történt, furcsán nyomottnak éreztem magam, és gyengének, mintha nem aludtam volna napok óta. Csak leültem az asztalom mögé, és a papírmunkát húztam magamhoz. Volt abból is elég, felhalmozódott, miután a kényszernyaralás után hirtelen mindenki pánikszerűen rohamozta meg a könyvtárat a náluk maradt könyvekkel.
Monoton körmöltem, szinte oda sem figyelve, csak akkor kaptam észbe, hogy már két tucat papírral végeztem, mikor elfelejtettem megmártani a pennát a tintában, és az karcolni kezdte a papírt. Az üveg felé nyúltam, és keményen nekiütöttem kezem, mire az természetesen felborult, elárasztva fekete lével az asztalt. Kis híján az éppen lepakolt könyvet is elérte, amint egy nagyobbacska katica ült.
Egy pillanatig csak pislogtam, aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy bizony kiöntöttem a tintát, ezért kapkodva, és ügyetlenül a kezembe vettem a pálcám és eltüntettem a folydogáló veszélyt.
- Ne haragudj.. szia! - emeltem fel a tekintetem a lányra, mert bizony a könyvvel a visszahozója is érkezett. - Egy kicsit ügyetlen vagyok ma.
A kötetért nyúltam, ami bizonyára nehezebb volt, mint számítottam, mert alaposan megremegett a kezemben, és a rajta ülő katica is lepottyant róla.
- Hoppá.. ó! Ez már jó régen esedékes - nyitottam fel a kötetet, aztán a tekintetem megint megakadt szegény katicán. Jó nagy volt katicához képest.
- Ezt nekem..? - kérdeztem bizonytalanul. Aztán megint a könyvbe pillantottam, és elmosolyodtam. - Nyugi, nem kell édességgel lekenyerezned, diákokat nem eszek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Kisebb koromban jópár könyvszemlén, felolvasáson és egy-egy regény kitárgyalásán vettem részt, mindig is foglalkoztatott mások látásmódja. Én ugyan egyetlen alkalommal sem vettem aktívan részt ezeken a könyvklubokon, csupán beültem hátulra, meghúzódtam valahol a szélen, vagy egyszerűen belestem az ablakon (főleg olyankor, mikor felnőttek részére szervezték csak az eseményt, és a közelébe se engedtek). Akárhogy is, csupán hallgattam, és figyeltem, és aztán egy időre meg is feledkeztem ezen tapasztalataimról. Most azonban felmerült az igény rá, és hirtelen azon kaptam magam, hogy én magam szervezek meg egy ilyen könyvklubot.
Nem akartam túl későn kezdeni, mert tudtam, hogy nagyon bele lehet egy-egy vitába melegedni, viszont azt se szerettem volna, ha megéhezünk közben (mivel a könyvtárból szigorúan kitiltottam minden enni- és innivalót), ezért ebéd után, kora délutánra tettem az eseményt, és az alkalom kedvéért még a helyet is kicsit átrendeztem. Persze semmi komoly változtatás, mindössze felszabadítottam némi teret, hogy egy nagyobbacska körben tudjunk leülni. Asztalra nem volt szükség, csupán ülőhelyre, sok kis érdeklődő könyvmolyra, és egy könyvre, amit mind ismertünk.
Én magam már húsz perccel kezdés előtt elfoglaltam a helyem, elvégeztem minden dolgomat, és izgatottam vártam az első, általam szervezett könyvklub résztvevőit. Ölemben ott pihent egy példány a mai alkalom témájául szolgáló, és az Száz fű és lé címet viselő regényből. Nem olyan régen jelent meg, és egy trilógia befejező része volt, mely igen nagy népszerűségnek örvendett. Számos, különféle motivációval rendelkező szereplője volt, és fordulatokkal teli története, igazán érdekes témának ígérkezett a kibeszélése.
Ahogy lassan minden szék megtelt, megköszörülve torkom bele is fogtam.
- Szeretettel üdvözlök mindenkit, örülök, hogy eljöttetek! Szeretném előre leszögezni, hogy ez nem párbajszakkör, szóval kérlek ne essetek egymásnak, ha nem értetek egyet - mosolyogtam szavaim mellé, de valóban reméltem, hogy nem lesz semmi baj, mert kiskori emlékeim közt szerepelt pár hasonló alkalomról olyan eset, melyen már csak a pálca előrántása volt hátra, mielőtt feloszlatták volna az vitafórumot.
- Vágjunk is bele - csendült lelkesen hangom, miután elült kicsit a székmozgás és halk beszélgetés moraja. - Mit gondoltok, a főszereplő, Milo Silver milyen erényekkel rendelkezik, és mely rossz vagy épp jó tulajdonságai idézték elő, ami történt? Mert ugye az egész biztos, hogy nem egy eseményekbe belecsöppenő illető, sokkal inkább azokat okozó férfiú.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem mintha az én érdemem volna, nem mintha együtt tanultam, készültem volna valamennyi kis szfinx-szel, hajtva, hajszolva őket, a maximumra törekedve, de ennek ellenére is, hogy a részem nem vettem ki belőle, végtelenül büszke voltam valamennyi kék dísztaláros lányra és fiúra, nőre és férfire, egyszóval a diákjaimra.
A terem ugyan még nem öltötte fel a kék-bronz díszítést, mikor beléptem, és a tanári asztalhoz siettem, de tudtam a pontverseny állását, és azt is, hogy az igazgató beszédében mit fog ez jelenteni. És mintha csak születésnapom lett volna, úgy izgultam. Sőt, jobban, mert a születésnapjaim miatt igazán sosem izgultam, legalábbis azóta biztosan nem, mióta magam vettem a könyveimet.
Egész felderülve láttam azt is, hogy Dwayne az alkalom kedvéért egészen ünnepibe szedte az öltözékét, még nyakkendőt is vett fel, ami meglepően normálisan állt a nyakában. Rámosolyogtam, és a sugárzó örömömből adagoltam a lelkesen ujjongó levitásoknak is, mikor Rabbot végül oda ért beszédében, hogy bejelentette a ház győzelmét.
Már fájt ugyan kissé a tenyerem az eddigi folyamatos taps közepette, amit a többi ház is igazán kiérdemelt a munkájával, mégis rákapcsoltam, és úgy megtapsoltam a szfinxeket, hogy úgy éreztem, tűzmágus leszek menten, mert kigyulladnak a tenyereim.
Átvettük a kupát (ami nem olvadt meg a kezemben szerencsére) Rabbottól, aminek rettentően jól esett a hűs falát fogni, és nem csak azért, mert az égő fájdalmat enyhítette. És még sokkal jobb volt a Levita színeket látni mindenhol. Igen, büszke voltam, hogy ilyen végtelenül kivételes és nagyszerű fiatal boszorkányok és varázslók közé tartozónak mondhattam magam.