*Nem vagyok kifejezetten a hivatalos összejövetelek híve, ez tény. Ennek ellenére úgy érzem, mégiscsak illendő lenne megjelennem a tanévnyitón. A vizsgaidőszakban érkeztem az iskolába, így az sem elképzelhetetlen, hogy vannak diákok, akik azt sem tudják, van gyógyító az iskolában. Így nem árt megmutatni magam, még ha nem is válik majd a szokásommá az iskolai rendezvények látogatása. Egyébként is hajt a kíváncsiság, hogy egyáltalán, hogyan is zajlik egy ilyen esemény. Nekem ugyanis még nem volt szerencsém részt venni hasonlón, hiszen nem jártam mágus iskolába.
Hajam lófarokba kötve, dísztalár feszül rajtam, ami sosem volt a szívem csücske, most, hogy elértem a nagytermet, felerősödik bennem a vágy, hogy visszamenjek a szobámba, de azért hősiesen elindulok az asztalok között. Komoly arckifejezéssel méregetem a szünetről visszatért, csevegő diákokat. Az őrült kviddicsmeccsről felismerek pár arcot, de egyébként az egész terem egybeolvad nyüzsgő-zsibongó diákok tömegévé. Remélem, azért mindenki elcsendesedik majd, ha az igazgató kezd beszélni.
Aztán hirtelen egy átokcsóva száguld el mellettem, és egyenesen hátba találja a néhány méterrel előttem lépkedő férfit. Gyorsan kiderül, hogy egy csiklandozó átok találta el. Nem egy szörnyű átok összességében, de elég nagy meggondolatlanságra vall, ha valaki tanárokat átkoz. A közelben állók közül többen felneveznek a professzor szenvedésén, én azonban nem találom mulatságosnak a helyzetet. Csak úgy, névtelenül a tömegből átkozódni nem nagy dicsőség. Kifejezetten gerinctelen dolog. Már feltételezve, hogy az illető ténylegesen a professzort célozta. Azt hittem, ennél magasabb itt a színvonal. Előkotrom a talárzsebemből a göcsörtös pálcám, amit egy hozzáértő már inkább múzeumban állítana ki, és nem használna, de nekem tökéletes. Mostanában kezdek rászokni, hogy a kastélyban magamnál hordjam, hiszen ezt most más közeg, mint ahogy eddig éltem, és rá kellett jönnöm, hogy egyre több helyzetben lehet szükségem a fadarabra. Bár ha nem muszáj, továbbra sem használom. Most viszont muszáj, mert csak nem akarom hagyni a professzor további megszégyenülését. Igez vannak olyan kristályok, amik képesek megszüntetni varázslatok hatását, de ilyen most nincs a zsebemben, így marad a pálca. Elmorgom a varázsigét, és megszüntetem a csiklandozó bűbájt. *
- Bizonyára nagyon népszerű vagy! * jegyzem meg, miközben kezet nyújtok a férfinak, miközben az angolnak hála a magázás kérdése fel sem merül. *
Hajam lófarokba kötve, dísztalár feszül rajtam, ami sosem volt a szívem csücske, most, hogy elértem a nagytermet, felerősödik bennem a vágy, hogy visszamenjek a szobámba, de azért hősiesen elindulok az asztalok között. Komoly arckifejezéssel méregetem a szünetről visszatért, csevegő diákokat. Az őrült kviddicsmeccsről felismerek pár arcot, de egyébként az egész terem egybeolvad nyüzsgő-zsibongó diákok tömegévé. Remélem, azért mindenki elcsendesedik majd, ha az igazgató kezd beszélni.
Aztán hirtelen egy átokcsóva száguld el mellettem, és egyenesen hátba találja a néhány méterrel előttem lépkedő férfit. Gyorsan kiderül, hogy egy csiklandozó átok találta el. Nem egy szörnyű átok összességében, de elég nagy meggondolatlanságra vall, ha valaki tanárokat átkoz. A közelben állók közül többen felneveznek a professzor szenvedésén, én azonban nem találom mulatságosnak a helyzetet. Csak úgy, névtelenül a tömegből átkozódni nem nagy dicsőség. Kifejezetten gerinctelen dolog. Már feltételezve, hogy az illető ténylegesen a professzort célozta. Azt hittem, ennél magasabb itt a színvonal. Előkotrom a talárzsebemből a göcsörtös pálcám, amit egy hozzáértő már inkább múzeumban állítana ki, és nem használna, de nekem tökéletes. Mostanában kezdek rászokni, hogy a kastélyban magamnál hordjam, hiszen ezt most más közeg, mint ahogy eddig éltem, és rá kellett jönnöm, hogy egyre több helyzetben lehet szükségem a fadarabra. Bár ha nem muszáj, továbbra sem használom. Most viszont muszáj, mert csak nem akarom hagyni a professzor további megszégyenülését. Igez vannak olyan kristályok, amik képesek megszüntetni varázslatok hatását, de ilyen most nincs a zsebemben, így marad a pálca. Elmorgom a varázsigét, és megszüntetem a csiklandozó bűbájt. *
- Bizonyára nagyon népszerű vagy! * jegyzem meg, miközben kezet nyújtok a férfinak, miközben az angolnak hála a magázás kérdése fel sem merül. *