Negyedik éve vagyok már az iskola tanulója, és még soha semmilyen naaaagy iskolai rendezvény, bál vagy tudom is én, milyen elnevezésű esemény sem mozgatott meg különösebben. A navinés álarcos bált leszámítva legalábbis nem emlékszem ilyenre. Egyszerűen nem rajongok az ilyen programokért, meg a kiöltözésért. Persze vannak csinosabb ruhácskáim, de egyik sem olyan, amit hivatalos eseményre illő lenne felvennem, amelyiket meg illene, azt senki nem tudja rám imádkozni. De elérkezett a pillanat, hogy meg kell jelennem egy ilyen összejövetelen és mi több, már azóta készültem rá, hogy sikerült megszereznem a jelentkezési lapot. A készülésem tulajdonképpen abból állt, hogy bagolyban elújságoltam a családomnak, hogy egyáltalán jelentkeztem a Tusára, és tudattam, hogy szükségem van valami ruhára. A nagyim pedig azonnal ráharapott a témára és elvitt dísztalárt venni. Jó volt kicsit kimozdulni a suliból, bár a családom jobban izgul értem, mint én magam. Persze nagyon szeretnék bekerülni, elvégre nem csak viccből jelentkeztem, de igyekszem nem beleélni magam a dolgokba.
Elégedetten nézegetem magam a tükörben, mielőtt még Ákossal együtt elhagynánk a hálótermet. A ruha, ami ilyen nagy elégedettséget okoz, egy egyszerű szabású, karcsúsított derekú okkersárga dísztalár, amely szegélyeit sötétzöld indák futják be.
Végre aztán befejezem a tollászkodást, cipő, smink, frizura, minden megvan. Leballagunk a nagyterembe, ahol a mi érkezésünkig már egész sokan összegyűltek. Köszönök minden ismerősnek, aztán leülünk az asztalhoz.
Miután megtelt a terem, az igazgató kezd beszélni, úgyhogy én is abbahagyom a környezetemmel folytatott csevegést, figyelek az idős úr szavaira és megtapsolom a megnevezetteket. A nevemet hallva széles vigyor terül szét az arcomon és az este folyamán már szinte le sem tudom vakarni. Kilibegek a tanári asztalhoz a jelvényért, majd vissza Ákoshoz. Eddig nem izgultam az egész miatt, de most kicsit megrémít az egész. Pedig tudom, mire vállalkoztam és végig akarom csinálni, csak épp sosem engedtem még magamnak, hogy belegondoljak, mi lesz, ha már bejutottam.
Elégedetten nézegetem magam a tükörben, mielőtt még Ákossal együtt elhagynánk a hálótermet. A ruha, ami ilyen nagy elégedettséget okoz, egy egyszerű szabású, karcsúsított derekú okkersárga dísztalár, amely szegélyeit sötétzöld indák futják be.
Végre aztán befejezem a tollászkodást, cipő, smink, frizura, minden megvan. Leballagunk a nagyterembe, ahol a mi érkezésünkig már egész sokan összegyűltek. Köszönök minden ismerősnek, aztán leülünk az asztalhoz.
Miután megtelt a terem, az igazgató kezd beszélni, úgyhogy én is abbahagyom a környezetemmel folytatott csevegést, figyelek az idős úr szavaira és megtapsolom a megnevezetteket. A nevemet hallva széles vigyor terül szét az arcomon és az este folyamán már szinte le sem tudom vakarni. Kilibegek a tanári asztalhoz a jelvényért, majd vissza Ákoshoz. Eddig nem izgultam az egész miatt, de most kicsit megrémít az egész. Pedig tudom, mire vállalkoztam és végig akarom csinálni, csak épp sosem engedtem még magamnak, hogy belegondoljak, mi lesz, ha már bejutottam.