× megérkezés × welcome to the party ×
Én is épp ugyanúgy érkezem meg az iskola falai közé, mint mások. Pont ugyanabban az időpontban, évkezdésre, semmi különös. Nem igaz?
A tetoválásaim nem rejtettem le a vonatútra, így egy privát kabinban utazhattam el e putri ország gyönyörű mágusiskolájába, mely innentől kezdve az otthonom lesz, még jó sok évig. Hajam épp seszínű szőke, azért mégis úrigyerek vagyok, a rikítózöldet egyelőre hanyagolom, nem kell nagyobb feltűnést kelteni, mint muszáj, ugye. Elegáns srác vagyok, fekete ingem feltűrve a karomon, a bakancsom is tisztára sikálva, katonai zsákomon, mely az oldalamon lóg, pedig hatalmas Slipknot felirat hirdeti, hogy nem skinhead vagyok, hülyegyerek, ha nem ismernéd fel magadtól.
Mégis az utolsók közt érek fel a kastélyba - elbámészkodom még Bogolyfalván, ami egy város, körülnézek a kirakatokban, a felfelé vezető úton elszívok egy cigit. Érdekes hely ez, utánaolvastam - itt is a házas hülyeség, hogy az embert be lehet kategorizálni négy típusba, mindjárt vonalkódot ne kapjunk? Körbekérdeztem, s alapvetően a következő megállapításokat tettem: a sárkányosok az ijesztőek, a lovasok (jó, unikornis) a "cukik", a madarasok a hőskomplexusos banda, a szfinxesek pedig az okos-csendes csapat. Ennél mélyebb értelmet nem kapcsolok hozzájuk, majd megismerem őket, de legalább azt tudom, másoknál mit jelentenek az emblémák, még ha nekem egyelőre nincs is, mert itt fogom megkapni a beosztásom.
Valamiért nem akad útitársam tehát felfelé menet, szóval egyedül ballagok békésen a hatalmas építmény felé. Nyugisan szemügyre veszem a rétet, az erdőt, ahol majd az illegális tevékenységeim űzöm, a felfele ballagó, röhögcsélő tinilányokat, akik, amikor meglátnak, elhallgatnak. Egy lovas, kettő szfinxes. Nem nézek rájuk.
A talár, ami az iskolai egyenruha részét képezi, kilóg a hátizsákomból, a felvételi levelem, igazolványaim a kezem ügyében, ha valaki nem akarna beengedni a suliba - ám végül sikeresen bejutok, s megállok a bejárati csarnokban, hogy szemügyre vegyem azt is.
A tetoválásaim nem rejtettem le a vonatútra, így egy privát kabinban utazhattam el e putri ország gyönyörű mágusiskolájába, mely innentől kezdve az otthonom lesz, még jó sok évig. Hajam épp seszínű szőke, azért mégis úrigyerek vagyok, a rikítózöldet egyelőre hanyagolom, nem kell nagyobb feltűnést kelteni, mint muszáj, ugye. Elegáns srác vagyok, fekete ingem feltűrve a karomon, a bakancsom is tisztára sikálva, katonai zsákomon, mely az oldalamon lóg, pedig hatalmas Slipknot felirat hirdeti, hogy nem skinhead vagyok, hülyegyerek, ha nem ismernéd fel magadtól.
Mégis az utolsók közt érek fel a kastélyba - elbámészkodom még Bogolyfalván, ami egy város, körülnézek a kirakatokban, a felfelé vezető úton elszívok egy cigit. Érdekes hely ez, utánaolvastam - itt is a házas hülyeség, hogy az embert be lehet kategorizálni négy típusba, mindjárt vonalkódot ne kapjunk? Körbekérdeztem, s alapvetően a következő megállapításokat tettem: a sárkányosok az ijesztőek, a lovasok (jó, unikornis) a "cukik", a madarasok a hőskomplexusos banda, a szfinxesek pedig az okos-csendes csapat. Ennél mélyebb értelmet nem kapcsolok hozzájuk, majd megismerem őket, de legalább azt tudom, másoknál mit jelentenek az emblémák, még ha nekem egyelőre nincs is, mert itt fogom megkapni a beosztásom.
Valamiért nem akad útitársam tehát felfelé menet, szóval egyedül ballagok békésen a hatalmas építmény felé. Nyugisan szemügyre veszem a rétet, az erdőt, ahol majd az illegális tevékenységeim űzöm, a felfele ballagó, röhögcsélő tinilányokat, akik, amikor meglátnak, elhallgatnak. Egy lovas, kettő szfinxes. Nem nézek rájuk.
A talár, ami az iskolai egyenruha részét képezi, kilóg a hátizsákomból, a felvételi levelem, igazolványaim a kezem ügyében, ha valaki nem akarna beengedni a suliba - ám végül sikeresen bejutok, s megállok a bejárati csarnokban, hogy szemügyre vegyem azt is.