Bakker Hátezegy Dusán
Oké, szóval az a helyzet, hogy nem bírtam megülni otthon a fenekemen nyugodtan, szóval az első vonat (igen, tudom, mindig sírok, hogy nem tudok felkelni, de most izgatottságomban még ez is összejött) ablaküvegét lehelem telibe ahogy orromat nekinyomva bámulom a kinti életet. Fa, fa, bokor, máshogy kinéző fa, hopp egy nyuszi, MÉGEGY NYUSZI, őzike, ŐZIKE, tóóó, úú de jó lenne most úszni egyet. Nos, útitársaim kitűnően szórakoznak rajtam, ahogy lelkesedve, pirosló arccal igyekszem kiszúrni megállónkat, mint a kincses szigetet a kalóz az árbóckosárból.
Idén úgy döntöttem, hogy már a nulladik pillanat előtt edzésbe kezdek - legalábbis ez a fedősztorim arra miért iramodok meg hol futva, hol sípolva a hegyre, rángatva magam után cókmókomat. Természetesen csupán a futástól dobogó szívvel esek be a bejárati csarnokba, nézek körbe, keresgélve, szívom be a jó öreg dohos kastély szagot... Najó, viccelek, nem dohos, de mégis van az egész helynek egy kellemes, barátságos, ismerős, és nagyonnagyon hiányolt illata. Jó újra itt. Mosolyogva indulnék meg a körletem felé, reflexből, ám tervem végük befuccsol, ahogy türelemre intenek valamiféle tájékoztatóig. O-óó, rosszul hangzik. Visszabattyogok tehát az ajtó mellé, hogy a falhoz halmozzam cuccaimat, s úgy ahogy vagyok, egyenruhástól kellemestül rávessem magam, előhalászva pálcámat. VÉGRE. Egész szünet alatt nem varázsoltam, így talán nem is olyan csoda, hogy amint belépek a kastély területére máris ezen töröm a buksimat. Nem is törődik velem senki, nem is akar megállítani senki, kutakodó szemeim egy várt arcot sem találnak (ami azért mondjuk csalódottá tesz egy picit), így a reményképeket erőszakkal kiűzöm fejemből, s egymás után kezdem sorra venni a bűbájokat. Hatalmas vigyorral arcomon élvezem a játékot, néha-néha tartok egy kis szünetet, hogy aztán újult erővel kezdjek bele.
Áttáncikálok a bejárati ajtó másik oldalára, holmi képzelt ellenféllel csatározva, majd ahogy az ajtó jobb oldalán hagyott táskám jelentette célpontra szegezvén pálcámat elhangzik egy magabiztos aguamenti, nyílik az ajtó, éééééés... Ó hogy a kumkvatok kövér királya szaladna el velem.
Mentegetőznék, de csak egy akaratlan nyüszítés tör fel belőlem, ahogy elkerekedett szemekkel bámulom a frissen belépő ismeretlent, és a róla hulló cseppeket. Láttál már kisegeret akinek pihegő mellkasa pontosan mutatja, hogy tudja, másodperceken belül a mögötte suhanó kígyó vacsorája lesz? Na. Üdv, ez itt adiscovery channel álá Bagolykő.
Oké, szóval az a helyzet, hogy nem bírtam megülni otthon a fenekemen nyugodtan, szóval az első vonat (igen, tudom, mindig sírok, hogy nem tudok felkelni, de most izgatottságomban még ez is összejött) ablaküvegét lehelem telibe ahogy orromat nekinyomva bámulom a kinti életet. Fa, fa, bokor, máshogy kinéző fa, hopp egy nyuszi, MÉGEGY NYUSZI, őzike, ŐZIKE, tóóó, úú de jó lenne most úszni egyet. Nos, útitársaim kitűnően szórakoznak rajtam, ahogy lelkesedve, pirosló arccal igyekszem kiszúrni megállónkat, mint a kincses szigetet a kalóz az árbóckosárból.
Idén úgy döntöttem, hogy már a nulladik pillanat előtt edzésbe kezdek - legalábbis ez a fedősztorim arra miért iramodok meg hol futva, hol sípolva a hegyre, rángatva magam után cókmókomat. Természetesen csupán a futástól dobogó szívvel esek be a bejárati csarnokba, nézek körbe, keresgélve, szívom be a jó öreg dohos kastély szagot... Najó, viccelek, nem dohos, de mégis van az egész helynek egy kellemes, barátságos, ismerős, és nagyonnagyon hiányolt illata. Jó újra itt. Mosolyogva indulnék meg a körletem felé, reflexből, ám tervem végük befuccsol, ahogy türelemre intenek valamiféle tájékoztatóig. O-óó, rosszul hangzik. Visszabattyogok tehát az ajtó mellé, hogy a falhoz halmozzam cuccaimat, s úgy ahogy vagyok, egyenruhástól kellemestül rávessem magam, előhalászva pálcámat. VÉGRE. Egész szünet alatt nem varázsoltam, így talán nem is olyan csoda, hogy amint belépek a kastély területére máris ezen töröm a buksimat. Nem is törődik velem senki, nem is akar megállítani senki, kutakodó szemeim egy várt arcot sem találnak (ami azért mondjuk csalódottá tesz egy picit), így a reményképeket erőszakkal kiűzöm fejemből, s egymás után kezdem sorra venni a bűbájokat. Hatalmas vigyorral arcomon élvezem a játékot, néha-néha tartok egy kis szünetet, hogy aztán újult erővel kezdjek bele.
Áttáncikálok a bejárati ajtó másik oldalára, holmi képzelt ellenféllel csatározva, majd ahogy az ajtó jobb oldalán hagyott táskám jelentette célpontra szegezvén pálcámat elhangzik egy magabiztos aguamenti, nyílik az ajtó, éééééés... Ó hogy a kumkvatok kövér királya szaladna el velem.
Mentegetőznék, de csak egy akaratlan nyüszítés tör fel belőlem, ahogy elkerekedett szemekkel bámulom a frissen belépő ismeretlent, és a róla hulló cseppeket. Láttál már kisegeret akinek pihegő mellkasa pontosan mutatja, hogy tudja, másodperceken belül a mögötte suhanó kígyó vacsorája lesz? Na. Üdv, ez itt adiscovery channel álá Bagolykő.