Sűrű napokon voltam túl. Voltak sokkoló, voltak horrorisztikus és vicces percek is, de összességében elmondhattuk, hogy rám járt a rúd, de rendesen. Kimerült voltam, mondhatni kevesebb életerőm nem is lehetett volna. Hulla fáradtan és éhesen zuhantam be a szobánkba, és mielőtt elkényelmesedtem volna, összeszedtem magam és útnak indultam. Egyértelműen a konyha felé vettem az irányt.
    Szokásos formámmal ellentétben totál nyúzottan baktattam előre. Nem arról van szó, így is kifogástalan volt a külsőm, csak annyi különbség volt felfedezhető, hogy meggyötört lett az arckifejezésem. Jó ideje nem ettem rendesen, így a konyha felé tartva összefutott a nyál a számban. Választok valami íncsiklandozó fogást és betolom, aztán pedig elégedetten bedőlök az ágyba és alszom 48 órát egyhuzamban. Egész jó kis terv volt.
    A konyhába érve a manók körém sereglettek, hogy lessék a kívánságaimat, de én csak egy hatalmas adag palacsintát kértem. Oké, nem nevezném rendes kajának, és előtte kellett volna még kérnem valamit, de olyannyira kívántam az édeset, mintha legalábbis terhes lettem volna, pedig nem voltam. Ismertem a helyzetet, a nevelőm három gyerekkel volt terhes, ebből kettőnél végig otthon voltam. Annyit evett, mint egy elefánt, ráadásul a legképtelenebb kajákat. Komolyan mondom, életemben nem ettem még tormás kalácsot téli szalámival, de az után a látvány után már biztos nem fogok. Mondjuk a sajtos tészta ketchuppal sem nyerte el a tetszésem, de ha neki ez kellett, szíve joga. Én nem voltam ennyire elvadult, plusz egészségesen ettem – ha ettem -, így nálam nem állt fenn a veszély, hogy megalkotok valami olyasmit, ami felkerül a világ legundorítóbb kajáinak listájára.
    Miután lezsíroztam a manókkal, hogy mi lesz a menü, lehuppantam az egyik székre és a még kért teámat szürcsölgettem. Az idő egyre hűvösebb volt, amit a kastélyon belül is lehetett érezni. Csendben, merengve vártam, hogy kihozzák a hatalmas adag palát.

    Zsebre dugott kézzel baktattam a suli felé. Zalánnal volt találkozóm a legilimencia miatt, amit sürgősen meg kellett már ejtenünk. Állítólag valami egészen különleges és rendhagyó dolgot akar velem megbeszélni és valami harmadik személyről is szó volt. Az óra nem ma lesz, de a megbeszélés ez esetben igen, így időben elindultam és komótosan sétáltam felfelé. Nem különösebben kedveltem a tavaszt, de ez már az a része volt, amikor lengébben lehetett öltözni és nem volt szükség nagykabátra. Csak kicsire.
    Az iskola kapujához érve füst szállt fel a levegőbe, jelezvén, hogy tiltott dolgot művelek, de semmi több. Már hónapok óta nem éltem a lehetőségemmel, így itt volt az ideje. Annyi minden történt, az Edictumban lehozott cikk, Oroszország, a megannyi felesleges veszekedés, meg ugye a pompás hírek. Csoda, hogy az elmém még ép – már amennyire -, és nem alakultak ki szuicid hajlamaim. Már csak a testvérem kéne és esküszöm megkeresném Murphy-t, hogy elbeszélgessek vele, akár a pokolba is utána mennék. Tuti fix. Elnyomva a csikket beléptem az ajtón és ismét zsebre vágtam a kezem. Hol is van pontosan a tanerő szobája? Nem rémlik.
    Beljebb merészkedtem, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami baj lesz. Valami egészen rendellenes és értelmetlen dolog fog történni, csak arra nem tudtam rájönni, mi lesz az. Ezt hívom egyébként női hetedik érzéknek, ami az esetek majdnem egészében helytálló. A többi a statisztikai hibahatáron belül helyezkedik el. Megindultam a lépcső felé, hogy ne késsek túl sokat, amúgy is keresgélnem kellett még.

    Gondolataimba mélyedve indultam meg a lépcső felé, ami elvitt volna a keresett helyiséghez, csakhogy valaki nekem ütközött. Ugye ez is nézőpont kérdése, de részemről nem terveztem patáliát csapni, míg meg nem hallottam a rendkívül kedves jelzőt. Nos, nem vallom magam ribizlinek, így háztársam bizonyára összekevert valakivel. Higgadt mosolyt erőltettem magam és én is végigmértem.
- Bagoly mondja verébnek – bólintottam félre a fejem, de a görbe továbbra is ott csücsült rajtam. Na nehogy már nyuszika rohanjon el a puskával. Azért álljon meg a menet. Láthatóan tökéletes összhangba kerültünk, már ami egymás utálatát illeti, így a közös jövőt megalapozottnak tekintettem. Kölcsönösen mértük fel a terepet, míg mindketten azonosítottuk a másikat. Ő szólalt meg előbb, ami okozott némi fejfájást nekem. Eddig csak tervbe volt véve, hogy melegebb éghajlatra küldöm el, de most már egészen biztos volt. Sok mindenre szükségem volt, csak egy hisztis hárpiára nem.
- Először is törpilla fogjál vissza a stílusból. Másodszor pedig próbáld meg kulturált ember módjára elárulni, hogy mi bajod van – azt már nem tettem hozzá, hogy legszívesebben egy flakon Domestost borítottam volna a szájába, hogy öblögessen azzal. Pedig esküszöm a nyelvemen volt. Fogalmam sem volt, mire fel ez a nagy utálat, tekintve, hogy jóformán nem is beszéltünk soha. Hiába csikorogtak a kerekek, egyszerűen nem jutott eszembe semmi épkézláb magyarázat a dologra, szóval az inkompetens, buta libától várhattam az igen értelmesnek ígérkező választ.
- Már miért kéne? Csak azt ne mondd, hogy te jelentesz rám veszélyt – annyira lesajnáló volt a hangom, hogy az amúgy is idegbajos lánynak a maradék türelme is elfogyhatott. Nem különösebben érdekelt persze ez a tény, viszont mivel sejtettem, hogy nekem fog esni záros határidőn belül, így jobbnak láttam pontosan megtudni kirohanásának okát. Kicsit beleolvasgattam a fejébe – ne tudjátok meg… soha többé – és sikerült kihámoznom, hogy Olivér miatt pipa rám. Amiatt, ami ezer éve nincs. Sőt, soha nem is volt. Egyszerűen széles mosolyra húztam a számat, majd keresztbe font karral farkasszemet néztem vele.
- Nem érzed úgy, hogy gáz olyasmire féltékenynek lenni, ami nincs? Persze nem várom el, hogy a csöppnyi agyaddal megértsd mindezt, csak úgy felmerült bennem a kérdés – töprengő arckifejezést vágtam, mondhatni egyenesen élveztem. Kinek kéne Olivér? Na ne röhögtessen már. Ő volna az utolsó hím a földön, akit elfogadnék magam mellé bármilyen szinten. Az meg, hogy a házi pincsije is vakkantgat nekem, igazán nem hoz lázba. Neki kínosabb.

    Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam megverni, és egy Avada Kedavrával leszerelni VÉGLEG. Csakhogy hiába jött a következő cseppet sem kedves megjegyzése, mivel hazugság volt, nem hatott meg. Lesajnálóan pillantottam rá.
- Innen is látszik, hogy egy buta liba vagy. A te szádba is sok minden járhatott, csak sajnos a Domestos nem, pedig nemcsak a mondandód miatt érné meg fertőtleníteni. Már szinte rá is állt a formája a napi rutinra – hagytam, hadd higgye azt, hogy nekem ezernyi partnerem van. Kár is lett volna tagadni, mert alapjáraton akármit mondok, nem hisz nekem. Elvből gyűlöl olyasmiért, amit nem is csináltam, innentől kezdve pedig falra hányt borsó. Mindenesetre pincsi létére egész kis harapós, tetszetős darab, úgyis régen szópárbajoztam már gyerekkel. Itt az ideje helyretenni a dolgokat, amíg még nem túl késő. A nevetésére többen odafordultak és most már igen élesen hegyezték a fülüket, mert a pletyka szagára az emberek mindig gyűlnek. A beszélgetések elhalkultak körülöttünk, csendben hallgatóztak, hátha valami hírt kapnak a balhéról. Végtére is két rellonos igen ritkán esik egymásnak, főleg a csarnok kellős közepén. Arról nem beszélve, hogy ilyen triviális és jelentéktelen dolog miatt. Kész vicc az egész.
- Az állapotom jól van, te viszont nyúzottnak tűnsz. Szerelmi bánat? – mosolyodtam el ártatlanul, mert teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi a gyenge pontja. Egyértelműen Olivér és, ha valahol meg tudom fogni, az ez a pont lesz. Itt kell a földbe döngölni, különben még azt hiszi, hogy előrébb jár. A legilimenciának köszönhetően téved. De kár! Csak figyeltem a szédelgését, nem reagáltam neki semmit, már vártam a következő epés megjegyzését. Ha nagyon akartam volna, megsértődhettem volna, de nem tettem, főleg nem stabil párkapcsolattal a hátam mögött. Nyilván David érdeklődve hallgatná végig, pluszban pedig porba átkozná Sofiát. Nem sajnálnám a lányt. Ha már a Taigetosz nem működik, legalább máshogy szelektáljuk ki a nyomorultakat. Bár egyszer a darwinizmus következményeképp úgyis kicsinálná magát, nem kéne a segítségünk. Végighallgattam az újabb sértésnek szánt valamit és immáron egészen fölényesen mosolyodtam el.
- Ez rád is vonatkozik. Nem mellesleg nem én vagyok Olivér játékszere, akit egy-egy alkalomra felhúz, mert arra ugye azért még jó, aztán arrébb dob – kacsintottam rá. Köztudott, hogy összejárnak éjszakára, de ennél több nincs köztük. Ácsingózhat Sofia egy kapcsolatért ezzel a szoknyapecér tahóval, de esélytelen, mert Olivér teljesen alkalmatlan a feladatra. Neki nincs szüksége ilyesmire, soha nem is volt, játszani szeret, erre pedig a libuska éppen megfelelő.
- A fejed tetejére is állhatsz, akkor is csak egy eszköz, egy játékszer leszel. Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi – olyan halkan beszéltem neki és olyan szánalommal, hogy az már tényleg fájdalmas volt. Legalábbis neki az lehetett, én végtelenül élveztem a beszélgetésünket.

    Csak egy icuri-picurit tapintottam a lényegre. De tényleg nem nagyon. Végül is kit zavar, ha a fejéhez vágják, hogy egy éjjeli pillangó, ráadásul azt is megkapja, hogy sosem fogják viszont szeretni, mert csak egy játékszer? Nos, Sofia azok közé tartozhat, akit ezek a dolgok meghatnak. Reakciója, miszerint tőlem tanult, lepergett rólam. Kissé kínosan fedeztem fel a körénk gyűlt tömeget, nem szerettem a felhajtást. Az egész annyira nonszensz volt, hogy az elmondhatatlan, egyszerűen nem fért be a hajam alá, hogy ezt miért itt, miért most és miért mindenki előtt kell tisztázni. Jah, és azt meg sem kérdeztem, hogy a kedves mondandóját miért így kell elővezetni. Azt hiszem, nagyjából ezzel zárult is a problémakör, mármint részemről.
    Meg kell mondanom, ellenfelem szívós, nem adja fel egykönnyen. Ritkán találkozni ilyesmivel, azonban tekintetbe véve, hogy jelenleg épp a sértegetésem terén akar brillírozni, nem tudtam elismerni, vagy akár szimpatikusnak találni. A gyomrom fordult fel attól a cirkusztól, amit csapott, nem is csoda, hogy számomra végszóként funkcionált az utolsó két mondatom. Mivel ingoványos talajra léptem, így jobbnak láttam, ha bebiztosítva szállok szembe Sofiával, amit jól is tettem. Könnyedén keltette fel a figyelmemet ökölbe szorult keze, majd a pillanatnyi lefagyása, számítottam arra, hogy valamelyik oldalról meglendíti a kezét és megpróbál bemosni nekem. Talált, süllyedt. Áldom magam és a reflexeimet, mert pár centivel az arcom előtt elkaptam a kezét és bár a szele elég erősen megcsapott, sőt, még súrolt is a keze, egy hátratántorodáson kívül több nem történt. Összeszűkült szemmel néztem rá. Picit éreztem az állkapcsom, de hála a magasságosnak nem talált telibe, mert akkor egészen valószínű lenne, hogy büdös bogárként kiterülve fetrengenék a csarnok kövén.
- Ejnye Sofia, fáj az igazság? – vasmarokkal tartottam a kezét és felkészültem rá, hogy ha ismét nekem esne, akkor védekezhessek. Részemről nem szándékoztam verekedésbe bocsátkozni, több szempontból sem. Így is megfagyott körülöttünk a levegő, főleg, hogy a vitánk tettlegességig fajult. Másrészt viszont elég sápadt a lányka és valószínű, hogy egy enyhe suhintás is kiütné, én pedig nálam gyengébbel nem kezdek. Erős volt talán, amit mondtam neki? Nyilvánvalóan. Azonban magára vessen, hiszen az ő érdeme, hogy kiprovokálta.