Iván
Hűvös reggelre virrad. Az ablakok bepárásodtak, és beszéd közben látni a leheletemet. Éjszaka csak forgolódtam az ágyban, és képtelen voltam aludni. Mindig járt valami a fejemben. Hol egy kósza gondolat, hol egy megválaszolatlan kérdés...
Mire valamelyest kivilágosodott, már készen voltam arra, hogy órára menjek, bár még a többiek durmoltak a paplanok alatt.
Hátrahagytam hát a szobát, hogy ne zavarjam az alvó társaimat. Egy ideig bolyongtam a folyosókon, aztán a Déli Szárnyban végre megtaláltam a helyet, amire éppen szükségem volt. Hogy kiürítsem a fejem.
Az erkély mindig is alkalmas volt arra, hogy eltöprengjek.
Kiléptem a teraszra, ahol a vártnál picit hűvösebb volt, így zsebre dugott kézzel álltam meg a korlát mellett.
A terasz egy bogolyfalvai utcácskára nyílt.
Eltöprengtem azon, vajon mennyire hiányzom az otthoniaknak? Igazából másik két gyerek mellett nem igazán voltam a figyelem középpontja sosem, amit amúgy teljesen megértek, amúgy sem szeretek feltűnősködni.
Kifújtam a tüdőmben maradt levegőt. Észre sem vettem, hogy bent tartottam a lélegzetem. A számból apró felhő tört elő.