Navinés Kisasszony
Végre van egy lyukasórám. Már alig vártam, hogy legyen pár percnyi pihenőm elolvasni a baglyot, amit Tőle kaptam. Naponta legalább kettőt váltunk, mert sajnos találkozni azóta a szombat óta nem tudtunk. Apró törtető lépteimmel, lebegő talárral viharzok végig a folyosón remélve, hogy üresen találom ilyenkor tanítási idő alatt az Erkélyt.
Benyitok, pontosabban inkább ki a szépséges későőszi napfényben fürdő balkonra majd pár apró mozdulat után már kinn is vagyok. Sajnos azonban nem egyedül, s ennek most valahogy tényleg nem tudok örülni. Társam a kilátás élvezetében nem más mint egy diák, ha jól emlékszem Navinés lehet.
Tőlük szokatlan a lógásnak még a fogalma is, így inkább élek a gyanúperrel, hogy neki sincs épp órája, de akkor hol vannak a társai? Teszem fel magamnak a kérdést, ám nem tudom a választ, s úgy döntök őt magát kérdezem meg erről. Magamra öltöm a zsebemben lapouló levél tartalmán gondolkozó ábrándos nő helyett a szokásos morózus professzornői magatartásomat és érzelmektől mentes hangon egy rövidke köszöntés után, mert annyira bele van merülve könyvének olvasásába, hogy talán észre sem vette jöttömet, rákérdezek ittlétének okára.
- Jó napot Kisasszony! Önnek nincs most órája, hogy itt napfürdőzik tanítási idő alatt?
Nem épp szívélyes ismerkedés ez részemről, de én nem a diákok barátja, hanem elsősorban a tanára vagyok. Jó, persze ebből a helyzetből is ki lehet jönnie úgy a lánynak is és nekem is, hogy ne legyünk eztán egymás első számú közellenségei. De lássuk előbb mit reagál kérdésemre, hogyan szólal meg, mit veszek észere testtartásából, hangjának lejtéséből, hiszen az rengeteget elárul az emberről és általában nem hazug próféta, így csak nézek átható fahéj szín íriszű szemeimmel az ifjú hölgyre és várok.