Bia ^^

Húga mindig is mondta, hogy azzal a mennyiséggel, amennyit Noel képes eltüntetni, ha egy mamutcsorda nem is, de egy falunyi afrikai kisgyerek biztos jóllakna, mire a fiú többnyire kedélyesen harapott egyet az aktuálisan előtte lévő valamiből. Amennyit fut, meg úgy általánosságban mozog, az elhízás veszélye körülbelül annyira fenyegeti, minthogy másnap rázuhan egy csapat rinocérosz.
Bár lehet, utóbbi jobban.
Ezen a gondolaton felbuzdulva, ebéd után két-három órával már ismét a konyhában ül, ezúttal egy szendvics szeme közé nézve fenyegetőn. A manók már megszokták a jelenlétét, bár Noelt földöntúli módon irritálja a sipítozás, és hogy úgy körbeugrálják, mintha egy spanyol főnemes jött volna látogatóba, holott mennyivel jobban érezné magát, ha arra lenne kötelezve, hogy lopkodja az ennivalót a konyháról? Legalább nem csökevényesedne el a vadászösztön.
Kihasználva közkedveltségét, eleinte random pillanatokban ruhákat adott szerencsétlen iskolai dolgozókra, akik nem tudtak menekülni Noel orvtámadásai elől, de a fiú kénytelen volt kelletlenül konstatálni, hogy bizony nem azért dolgoztatják a manókat, mert beszűkült a munkaerőpiac, úgyhogy minden egyes felszabadított lény után egy újabb szervilis manó jött, tehát erőfeszítései arra, hogy konyhásnénikkel népesítse be a területet, teljesen feleslegesek voltak.
Merengését egy hangosan énekelve és táncolva érkező lány szakítja félbe, akiben gond nélkül ismeri fel Biancát. Ahány büntetőmunkát a lány kapott, Noel akkor is ismerné, ha kézzel-lábbal tiltakozna ellene.
Háztársa szemmel láthatóan nem veszi észre őt, úgyhogy a fiú szendvicsét rágcsálva hallgatja a valószínűleg sok fürdőszobapróbát megélt produkciót.
 - Mindjárt segítek felgyújtani a konyhát, de előbb befejezem a szenyám - közli olyan hangon, mintha a holnap esti járőrözést tervezné, visszautalva a So let's set the world on fire sorra, miután a lány befejezte a házi áriáját.
Végül is, a prefektusi manuálban nincs szóról szóra leírva, hogy "ne gyújts tüzet a kastély semelyik pontján", úgyhogy...akár meg is teheti, nem?
A magyartanára mindig is mondta, hogy hajlamos sajátos értelmezésekkel előállni.

Eseménytelen napot tudhat maga mögött, lényegében nemrég kelt; tanítási időszakban sem látta sok értelmét nap közben felkelni, most pedig végképp semmi kedve, úgyhogy többnyire inkább éjszaka van fent, hogy megfelelő megvilágításban fedezhesse fel az erdőt.
 - Mhm... - hümmög egyetértően, de kissé szűkszavúan Lyra történetét hallgatva, bár őszintén szólva csak fél füllel figyel arra, amit a lány mond. Újdonsült prefektustársa sajátos morális értékrendjéről tesz tanúbizonyságot, amit Noel egy egyetértő vigyorral fogad; Lyra már azzal is több, mint kegyes volt, hogy a fele pénzt ott hagyta a boltosnak.
Békésen viseli, hogy a lány parancsolgasson neki, és követi - mástól valószínűleg nem tűrné el, de Lyra részéről ezt nem tekinti sértésnek, úgyhogy zsebre dugott kézzel követi a mestertanoncot.
Mielőtt még végighallgatná, ahogy a lány kissé élesen, de megkéri őket - nocsak, talán mégis maradt valami levitás szokáscsökevény? -, elmorog két varázsigét, két Capitulatust, ugyanis nem úgy ismerte meg Biát, mint aki csak úgy engedelmesen leeresztené a pálcát, amikor valami helyzet adódott, hogy használja. Hacsak kettejük közül valaki nem látnok, esetleg nincsenek villámgyors reflexeik, Noel megkaparintja a két pálcát.
Amira varázseszközét nemes egyszerűséggel zsebre vágja - nem különösebben zavartatja magát amiatt, hogy a lány idősebb és szintén prefektus, ugyan, a megfelelő tiszteletadás soha nem tartozott a fiú rossz tulajdonságai közé -, Bia pálcáját pedig elgondolkodva forgatja az ujjai között. Mintha olvasta volna valahol, hogy ezt a fát kifejezetten átkokra és rontásokra lehet jól használni, az elméletet pedig alapvetően nem lenne rossz tesztelni.
A szeme előtt kibontakozó jelenet nem különösebben érdekli, a szerelmi perpatvarok sosem kötötték le Noelt, úgyhogy nem is fordít figyelmet arra, hogy a navinés srác - jé, van itt ilyen is? eddig észre sem vette - esetleg milyen ellenérveket próbál felhozni az őt ért vádakra.
Noel vet egy oldalpillantást a kiscsikóra, tekintete leginkább egy macskáéra emlékeztet, aki azt fontolgatja, vajon prédája elég érdekességet rejt-e ahhoz, hogy megérje játszadozni vele, mielőtt kicsinálja.
 - Urticaria - mutat rá Bia pálcájával, elvégre a lényeg ott van, hogy kipróbálja. Egyszerű, ámde kellemetlen csalánártás, semmi különösen érdekes, csak teszt.

Bár a navinés fiúnak minimum Clark Kent gyorsaságára volt szüksége ahhoz, hogy elővegye a pálcát és ki is védje az átkot annyi idő alatt, amennyi ideig a csalánártás felé haladt, de Noel nem csinál ügyet a helyzetből, látott ő már ennél nagyobb furcsaságokat is. Újabb támadást nem készül intézni, a párbaj nem az ő műfaja, ugyanis ott szabályokhoz kell igazodni, ő pedig sosem volt kifejezetten jó ebben a tekintetben, úgyhogy részéről felesleges Lyra beavatkozása.
Közönyösen állja Amira pillantását, kissé talán provokatívan, azt kérdezve, hogy ugyan miért nem kellene, de mire ezt verbalizálhatná, Lyra mozgásba lendül és kikapja a pálcát a zsebéből, majd átnyújtja Mirának.
 - Te aztán teátrális vagy - ráncolja a homlokát, miközben Amira "mondd meg neki" szónoklatát hallgatja, de nem tesz további megjegyzéseket, azt pedig szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy a prefekta falhoz keni a kissrácot. Ez nem az ő napja.
Az érkező tanárt válaszra sem méltatja, rangon alulinak tartja, hogy leálljon vele vitatkozni, vagy megjegyezze, hogy ha pontosak akarunk lenni, akkor négyen támadtak a kissrácra, lévén Bianca is épp a vérét kívánja, de jobbnak látta ezt az információt megtartani magának.
A tanár valami egészen különleges áradatot indít el maga után, csak úgy sorra jönnek a bámészkodók, először Ophelia, majd Botond, és végül Zoé - vagy Zora? - is befut.
 - Megérkeztek a Bagolykő gáncstalan lovagjai - morogja finnyásan elhúzva a száját, neki ez már kezd kicsit sok lenni a jóból, ennyi ember felesleges és irritáló egy helyen, ráadásul elrontják a megérdemelt szórakozást.
 - Dehogynem, nekünk tökéletes - veti oda foghegyről Botondnak, és elgondolkozik rajta, hogy tud-e valami varázslatot, ami a fiú elé teremt valami vérengző, gigantikus pulykát - a kviddicsmeccsen jutott fülébe a szokatlan fóbia -, de végül úgy dönt, egyelőre hajlandó eltekinteni az ilyesfajta szankcióktól. Bár egyébként nem lenne rossz vicc, még megfontolandó a teljesítése  későbbiekben. Kedve lenne kikergetni a világból a srácot, nem tetszik neki a modora.
 - Kösz, de nem igényelem a pesztrálást - közli Amirával, Noelt ugyanis vajmi kevéssé érdekli, hogy egy nála idősebbel húz ujjat.
A pálca követelésére egy kissé sajnálkozó pillantást vet Amirára.
 - Azt lesheted - néz a prefektára szemtelenül, majd Biához fordul. - Ha kell a pálcád, várlak büntetőmunkára holnap délelőtt a vadőrlakban. Amennyiben nem jelensz meg, sok szerencsét a felkutatásához a rőzsében - jegyzi meg vigyorogva, majd hátat fordít a kis csapatnak, és röhögve elvonul, menet közben Bia pálcáját dobálva a levegőbe. Kész bolondokháza ez a kastély.

Ophelia - az agyahagyott népgyűlés után


Még egyszer utoljára a levegőbe hajítja Bia pálcáját, majd zsebre vágja az eszközt, sajátjával együtt. Nem erőlködik, hogy léptei zaját legalább minimálisan mérsékelje, úgyhogy a környék összes festménye morogva szitkozódik, ahogy elhalad mellettük, no nem mintha különösebben zavartatná magát emiatt.
Ismerős hangot hall a háta mögött, s megfordul, hogy bevárja Opheliát. Neki semmi baja nincs a lánnyal, nem akar tőle elmenekülni, miért is tenné? Őt mélységesen hidegen hagyták az ex-navinés szavai, talán egy kicsit irritálták, de még haragudni sem haragudott - nincs hát oka arra, hogy ne forduljon meg és nézzen kíváncsian a lány szemébe, arcán féloldalas vigyorral.
Le merné fogadni, hogy a tanerő, aki az előbb egrecíroztatta a bandát - és egyébként leginkább csak saját magát égetve mindenki előtt, amiatt, ahogy a helyzetet kezelte -, most szép hosszú levélben közli Alexával prefektusai inkompetenciáját, de nem zavarta túlzottan. Ahogy szinte semmihez, ehhez a poszthoz sem kötődik, ahogy az iskolához, vagy az itteni emberekhez sem. Jól szórakozik, de semmi több.
A kérdő tekintetre Ophelia válaszol, nem is akárhogy - Noel le merte volna fogadni, hogy újdonsült háztársa valószínűleg inkább megfullad a büszkeségben, minthogy bocsánatot kérjen, amit egyébként ő maga nem is igényelt, csak a lány volt képtelen hozzászólni az elmúlt időszakban, Noel pedig hagyta. Talán tényleg ennyire szeretne elindulni a változás útján, és ez az első lépés, mindenesetre azért...a gyakorlatlan, na.
 - Gyűrűt ne adjak a kezedbe? - kérdezi vigyorogva, majd megvonja a vállát. Az ilyen és ehhez hasonló szavak egyszerűen leperegnek róla, és bár nem utasítja vissza a lányt, érezteti vele, hogy neki nem jelent most sem többet, sem kevesebbet, mint két hete. Nem ismerik egymást, és bár Noel bírja Ophot, barátnak még korántsem nevezné, és noha szívesen lóg vele, egyelőre semmiféle lojalitást nem érez felé.
 - Itt vagyok, ha szükséged van valamire, de ugyanolyan formában, mint eddig, azt pedig te döntöd el, ezzel mit akarsz kezdeni. Nem fogok nagy dolgokat ígérgetni - jelenti ki, hogy Oph tudja, hányadán állnak. Semmi kedve olyasmivel hitegetni a lányt, amit nincs szándékában megtartani, és nem fog kimondani valamit csak azért, mert jobb színben tüntetné fel. Az, hogy mindez mire elég Ophelia számára, már nem az ő dolga. Nem erőlködik mások helyett, többet nem.

Bius

Tetszik neki Bia közvetlensége, és ő is hasonlóan viszonozza a lány köszönését; ez a vonás nagyon megfogta a háztársában, kevés rellonos van, aki képes ilyesmire, és még kevesebben, akik nem tesznek meg mindent, hogy a másiknak sejtése se legyen erről a tulajdonságukról. Arról nem is szólva, hogy a lány tekintetébe pillantva nem kell folyamatosan szembesülnie sajnálkozással vagy undorral, ami egyébként nem zavarja túlságosan, de egy idő után fárasztó és monoton, utóbbival pedig soha nem volt kibékülve.
Bólogatva nyugtázza Bia terveit.
 - Hasonlókon járt az agyam, azzal a különbséggel, hogy előbb szeretném stoppolva körbeutazni a világot, és csak aztán férjül menni bárkihez is, de a világ leigázására szerintem tudok majd szakítani időt mindenképpen - gondolkozik el látványosan. - Kivéve szerdánként, az egyszerűen nem alkalmas ilyen tervek megvalósítására - teszi még hozzá, elvégre a szerda olyan semmilyen. Nem lehet utálni, mert a hét elején van, de szeretni se, mert még nem a hét vége; a szerda a legátlagosabb nap a héten, egy átlagos napon pedig hogy lehetne meghódítani a földet? Ugye.
 - Legközelebb kipróbálom - vigyorog Biára, és bár elsőre hihetetlenül agyament és ehetetlen ötletnek hangzik, a keretek nem nagyon zavarják Noelt, az csak még vonzóbbá teszi a lehetőséget. Ez a mentalitás hajlamos belevinni hülyeségekbe, de az esetek nagy többségében sikerül ki is kaparnia belőle magát valahogy, úgyhogy egyelőre nem érzi, hogy változnia kellene.
 - Nem bírták el a lehetőséget, hogy egy ilyen tehetség érkezik. Most képzeld el, milyen gáz lenne nekik, évek óta ezt csinálják, van tapasztalatuk meg minden, erre jön egy újonc, és asztal alá színészkedi őket. Halál gáz lenne. -
Harap még egyet a szendvicséből, ami ezzel a végszóval el is tűnik, úgyhogy a teája felé fordul, amiben a kanál is megáll függőlegesen a temérdek cukor miatt, de nem zavartatja magát túlzottan - az ő életvitelével a diabetesnek nem lesz ideje kialakulni, annál valószínűleg hamarabb sírba viszik a képtelen ötletei.
 - Igen, ez volt a tűzkeresztség. Valahogy én hamarabb lettem prefi, minthogy ezen átessek, de szavamat adom, soha nem leszek szabálytisztelő - jelenti ki hivatalos hangon, elvégre ez a minimum. Jó dolog a prefektusság, ha jogok mögé bújva akar szívatni valakit, de egyébként ez sem igazán tántorította el attól, hogy biztostűvel nyitogassa a tanárok fiókjait, vagy viszketőport öntsön egy gólyalakos srác tusfürdője helyére. Valahogy élvezi hallgatni a sikoltozást, zene füleinek.
A megjátszott plázacicát tettetett rosszallással figyeli, zord arccal csóválva a fejét, ahogy a göndörödő haj gyötrelmei kerülnek szóba. Ó, fájdalom, hogyan is lehetne elviselni egy ilyen borzalmat?!
 - Pedig meg sem csaltalak Karennel, Dorisszal, Melisszával, vagy a legjobb barátoddal, Kimmel - sóhajt, idézve egy reklámszöveget, bár fogalma sincs, hogy Biának mennyi jártassága van a mugli világban, de régen ez nagy sláger volt arrafelé.
 - Hát ajánlom is neki, hogy ne legyen rellonos. Ha a pincében látok egy ilyen lányt, biztos, hogy soha többé nem fog tudni bejutni a klubhelyiségbe - jegyzi meg, és feltett szándéka beváltani a fenyegetését, ha esetleg ilyen helyzet állna elő. Még nincs kifejezett terve, de ez nem gátolja semmiben, nyilván.

Nem titkolja, hogy meglepte Ophelia bocsánatkérése, nem számított rá, hogy a lány ilyesmivel rukkol elő, arra meg főleg nem, hogy mindezt szemtől-szemben fogja tenni - úgy tippelt volna, még legalább hetekig kerülgetik majd egymást az üvegházban, míg végül elsimulnak a forrongó kedélyek és Oph is képes lesz a szemébe nézni.
 - Hát itt a bibi. Hogy várhatod el, hogy komolyan vegyelek, ha se gyűrű, se csokor? - kérdezi felont szemöldökkel, elvégre ez volna a minimum, ha már ilyen mélységekig vitték a kapcsolatuk fonalát. - Nem tudom, mi lesz velünk így - sóhajt teátrálisan, majd a lányra vigyorog, hogy elvegye a helyzet élét. Nem akarja annyira megbeszélni, amit Oph a fejéhez vágott a lepukkant kis szobában, nem érdekeli a téma eléggé, elvégre pontosan tudja, hogy az ex-navinés igenis komolyan gondolta, amit mondott, bár ennek ellenére nem készül elsétálni mellette, sem máshogy viszonyulni hozzá, mint eddig.
 - Túl van tárgyalva - jegyzi meg a bocsánatkérésre végül, mert valóban úgy érzi, nem kell megtárgyalniuk semmit, legalábbis részéről, ám a saját függetlenségét hangoztató mondatra érkező kérdésre egy szemforgatással felel.
Felsóhajt, nehéz úgy megbeszélni valamit a másikkal, ha az elhülyéskedi, amikor az előző pillanatban még egy véresen komoly bocsánatkérést hallhatott, amire mellesleg személy szerint szüksége sem volt, mert nem érezte, hogy a másiknak van bármi oka is arra, hogy kifejezze a sajnálatát a történtek miatt, amikor Noelt szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta a viselkedése.
 - Csak közöltem, hogy ne számíts rám, és ez továbbra is áll - vonja meg a vállát. - Egyébként felesleges volt bocsánatot kérned, mondtam, hogy nem tartozol nekem semmivel, és úgy is gondoltam - teszi még hozzá. A lány tőle azt csinál, amit akar, őt nem érinti meg a kiakadása sem most, sem a jövőben: kedélyesen elhaverkodik vele, abban hiba nincs, de nem veszi magára a problémáit és nem érez kényszert arra, hogy megmentse a lányt önmagától. Elég neki a saját élete, érdeklődésen kívül nem foglalkozik a másikéval, és előbbi tekintetben is csak azért, mert kíváncsi, hogy reagálnak az emberek bizonyos helyzetekre. Csúnya kifejezéssel azt is lehetne mondani, hogy játszadozik.
 - Te. Tanultál - mereszt rá nagy szemeket, ilyenről még Ophelia pályafutása során nem nagyon hallott. - És ugyan mit? Még szünet van - ráncolja a homlokát zavartan.
 - De jó, csináljunk valamit. Van ötleted? - vigyorog a lányra, mert...mert szabálytisztelő, jól nevelt prefektus ez a Noel.

Lassú léptekkel rója a folyosót, inkább lézeng, mint ténylegesen halad; nem mintha nem lenne mit csinálnia, most, hogy tisztelt prefektus úr hajlandó visszatolni a képét az iskolába, de nem sok kedve van bármi ilyesmivel foglalkozni - legfeljebb büntetni; ahhoz nem kell hangulat, valahogy jön magától -, így próbálja minél inkább odázni a pillanatot, hogy hozzá kelljen kezdenie a pótlásokhoz. Bár valószínűleg könnyebb lenne egy az egyben megszabadulni a jelvénytől, főleg így, hogy lényegében alig tartózkodik a kastélyban, tehát semmi hasznát nem veszi, csak a nyűg van vele. Annyira pedig nem mazochista, hogy a kiváltságok hiányával is csinálni akarjon bármi hasonlót.
Megigazítja a táska pántját, mert bár nincs sok cucca, elég fáradt ahhoz, hogy így is megérezze a vállára nehezedő súlyt, és mivel még csak az imént lépte át a kastély bejárati ajtaját, nem volt még lehetősége varázslattal könnyíteni a problémán.
Az ismerős hangra megfordul, tekintete néhány pillanatig az érkező lányon pihen, míg az mellé nem ér, majd egy nemtörődöm vállrándítással válaszol a szarkasztikus megjegyzésre.
 - Miért, nem? Esik az eső, minden tiszta takony, hideg van; szerintem simán elmegy ősznek - bizonygatja. - Kertészkedésre nem kiváló, de ültethetünk levitást, annak mindegy, ha megrohad egy kicsit a földben... - teszi még hozzá egy vigyorral.
Végtelenül fáradt, de ennek nem látni nyomát, sem hangján, sem mozdulatain, főleg most, hogy látja, figyelik. Nem zavarja a lány pillantása, viselkedése nem lesz tőle mesterkélt, hisz nem próbál titkolózni; az elmúlt pár hónapban nem sok minden változott az eddigiekhez képest, így ő sem lett más, csak ne lenne ez a fene ingázás, ez meríti ki ennyire. Soha ennyire még nem kívánta, hogy tudjon két helyen egyszerre lenni, de mivel ez igencsak megoldhatatlan, inkább utazik, folyton - egyedül, a húgát egyszer sem volt hajlandó még magával vinni, és nem is tervezi.
 - Nincs egy kicsit még korán a nyaraláshoz? - kérdezi, Oph bőröndjére pillantva, ajkain féloldalas mosollyal. Neki nem okoz gondot, hogy kifejezze az érdeklődését. Nem tudja, a lány mikor lépett le, se azt, hogy miért - az utóbbi időben a kastélylakók közül senkivel nem foglalkozott behatóan önmagán kívül, és ezen nem is kíván változtatni, esze ágában sincs vállára venni más baját is. Nos persze ez nem azt jelenti, hogy nem is érdekli - kevés olyan dolog van, ami nem köti le a figyelmét, és Oph nem tartozik bele a nem túl hízelgő kategóriába, úgyhogy kíváncsian várja, hogy a lány mit lép: elvicceli a megjegyzést, vagy közli, miféle kiruccanásban volt része.

- Látom, aktívan készülsz a nyárra - szegezi a pillantását a kötött sapkára. Oké, nincs meleg, de nem túlzás ez egy egész kicsit?
Nem kerüli el a figyelmét a lány fáradtsága, de nem tesz megjegyzést, minek? Arra számít, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni az okát, és nem is kell csalódnia.
 - És meglett? - teszi fel rögtön a kérdést, majd egy bólintással konstatálja a nemleges választ.  - És mi lett volna, ha megtalálod? - dönti kicsit oldalra a fejét, a rá oly jellemző mozdulattal, miközben tekintete a lány arcán pihen. Igaz, ő ismeri a saját apját, de már közel tíz éve nem látta, és nem is indított utána kutatóexpedíciót, bár fogalma sincs, él vagy hal az öreg, ahogy öccséről sem sok infóval rendelkezik, de őszintén nem is erőlteti a kapcsolatépítést. Noel nem az a típus, aki képes, vagy egyáltalán akar megbocsátani.  
 - Most mi lesz? Feladod? - vonja fel a szemöldökét. Ha a lányban már megfogalmazódott, hogy meg akarja találni a férfit, sőt, el is indult, hogy felkutassa, nyilván nem azért tette, mert nem akad jobb szórakozása. Valamiért fontos neki, még ha ez az érzés nem is feltétlenül pozitív - a sikertelenséggel pedig ez nem szűnik meg, legfeljebb elfojtani lehet.
Oph megjegyzését hallva megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés nélküli, passzív érdeklődést, elvégre ha a lány valamire kíváncsi, legyen már képes kérdéssel kifejezni - nem olyan nagy kunszt, tényleg -, de végül úgy dönt, Oph nevelgetése nem az ő reszortja, és egyébként is fáradt ahhoz, hogy az ilyen kis nüansznyi különbségeket figyelembe vegye.
- Ezt pótolni kell - válaszolja néhány bólintás kíséretében. - És én még azt mertem hinni, hogy tartják a frontot, amíg távol leszek...! - morzsolja el a képzelt könnycseppeket a szeme sarkában. Nem mintha egyébként ő volna a rellon réme, közel sincs ezen a pozíción, és soha nem is szeretné elérni, de ő is kiveszi a részét a gólyák életre nevelésében: elvégre nem ez a feladata prefektusként? Lehet, hogy a munkakör feltalálója nem arra gondolt, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt az elsősök - meg egyébként minden egyéb évfolyam szülöttei - likvidálásában, ezzel tanítgatva őket az önvédelemre, de egy kis kreativitás még nem bűn.
 - Csak kicsit hazaugrottam. Hiányzott a büdös városi levegő, meg a szmog, ezt a sok fát-hegyet nem bírja az ember tüdeje - vigyorog. Képtelen komoly lenni, még ezzel sem.

- Télen ugyanolyan jól állna - mutat rá a vitathatatlan tényre. Ez a divattéma tőle nagyon messze áll, nem is igazán érti, hogy működik, mert soha nem is foglalkozott vele, ami valószínűleg a ruhatárában is tükröződött, lévén egy angol puritán lélekvezető is megirigyelné az egyszerűségét.
 - Jó indok - vigyorodik el, bár ő biztos nem állna neki valaki után kutatni egy random országban csak azért, hogy közölje vele, mekkora senkiházi. Az illető valószínűleg egyébként is tudja magáról, csak nem érdekli, vagy szimplán nem veszi észre magát, de úgy meg teljesen felesleges közölni vele.
 - Kíváncsi vagyok azért, meddig fogsz tudni így élni - jegyzi meg félvállról; ha a lány ezzel tisztában van, miért nem tesz ellene? Persze, könnyű ezt így kijelenteni, de nem érzékeli, hogy Oph minden erejét megfeszítve próbálkozna.
Az őszinte kijelentésre, miszerint a lány nem tud mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, egy vigyorral válaszol.
 - Nem kell semmit. Nem mindig kell kezdeni bármit is egy helyzettel, csak ússz az árral, aztán majd lesz valami. Nem muszáj skatulyázgatni - vonja meg a vállát újfent. Lehet nem túl érett életfilozófia, de ő nem szereti fogalmi keretekbe szorítani a dolgokat, és főleg az embereket; így könnyebb őket olyannak látni, amilyenek.
 - Nekem nem volt kedvem lelépni, kezdjük ott - jegyzi meg, némi fintorral az arcán. Ő alapvetően szívesen van itt, nincs sok kifogása a kastély ellen azon kívül, hogy messze van és sokat kell vonatoznia, és most, hogy húga is beiratkozott az elemibe, tényleg egyetlen személy miatt csinálja mindezt. És nem bánja, a legkevésbé sem; nem igazán jut el a tudatáig, holott tisztában van vele, hogy ez közel sem normális, de határozottan hiszi, hogy képes megcsinálni. Most egy darabig itt marad - a legsötétebb felhők pillanatnyilag elúsztak a fejük fölül -, keres munkát, és valamennyivel máris előrébb lesznek. Terve van, határozott célja, amit el is fog érni.
 - Minek jöttél vissza, ha nem akartál? - kérdezi. Persze, lehet kicsit erős kifejezéseket használ - túl fáradt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon, nem mintha egyébként jellemzően visszafogná magát -, de tényleg nem érti, hogy ha valakinek ennyire nyűg itt lennie, miért dekkol még mindig a kastély falai között.
 - Gondoltál már arra, hogy kávézás helyett esetleg aludnod kéne? - néz rá felvont szemöldökkel, vigyorogva. - Nem mintha bele akarnék szólni, de elég alapvető emberi szükséglet - teszi hozzá egy vállvonás kíséretében. Pillanatnyilag valószínűleg egyikőjüknek sem volt fontosabb dolga, mint elvonulni aktuális hálóhelyükre és bevágni a szunyát, de úgy tippelte, valahogy egyikőjüknek sem volt kedve ezt meg is tenni.

Bia <3

Mentor vagy sem, elég gyéren tájékoztatják a fejleményekről; ennek ellenére időben megjelenik a nagyteremben, mert valami olyasmit hallott rebesgetni, hogy itt lehet majd nézni a tusa eseményeit, ezt pedig egyértelműen meg kívánja tenni, úgyhogy hoz egy pokrócot és letelepszik az asztaloktól kicsit távolabb, mert esze ágában sincs egy széken ülve kivárni az órákat, amíg Bia megérkezik. Példáját egyébként sokan követik, miután eltelik egy adag idő, és rájönnek, hogy veszettül kényelmetlenek a nagytermi ülőalkalmatosságok, így a földön csövezve figyeli a kivetítőn zajló eseményeket.
Van itt minden, de érthető okokból ő főként Biára koncentrál, meg járulékos veszteségként Gergőre, csak tudná, miért rakják folyton ezt a bájgúnárt a lány mellé, de úgy dönt, ésszerű magyarázattal sem most fog előállni.
Bia sikeresen szemen böki a trollt, de hála a jó égnek ez nem végzetes a lény látószervére nézve, mert ez sok diáknak okozna heveny gyomorbántalmakat, és rohangálnának a mosdó felé ebédköszöntőre. Azt is el kell ismernie, hogy Gergő következő lépése is ügyes volt, így el tudtak szelelni, és Bia még egy kulcshoz is jutott hamarosan.
Valami definiálatlan mértékű idő elteltével kezdenek a tusások megérkezni, Noel pedig már a napi ötödik étkezésénél jár - nem tehet róla, szervezete alapállapotban is igényli a temérdek mennyiségű ennivalót, még szerencse, hogy egy kajáldában dolgozik, különben félő lenne, hogy éhen halna - így is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy egyáltalán háromdimenzióban létezzen. Tekintetével követi a lányt, ahogy megérkezik és lerakja a kulcsot, majd Alexához fordulva átölelik egymást. Bia végül felé indul - mit indul, repül.
Szorosan karjaiba zárja a remegő lányt, jóleső megkönnyebbüléssel simítva végig a hátán. Eddig észre sem vette, hogy milyen feszülten, ugrásra készen figyelte az eseményeket - simán berontott volna az erdőbe, fenébe Maurice-szal meg a tusával is, ha Biát meg akarja kóstolni egy troll vagy valami egyéb csúfság, akkor itt megtorlás lesz, de még milyen. Most tudatosult benne igazából ez a kavalkád, hogy meglátta Alexát és Biát, és hirtelen elmúlt a gombóc a torkából, melynek létezésére eddig nem is figyelt fel.
Nyomott egy puszit a lány homlokára és hátára terítette a pulóverét, mert kellemetlenül sokan bámészkodtak, az esőzések miatt pedig kifejezetten hűvös volt az idő.
 - Te voltál a legjobb - vigyorog a lányra, pedig nem sűrűn szokott dicséreteket osztogatni, és ez se épp ékesszólásával fogja megdobogtatni a másik szívét, de őszintén gondolta, hogy Bia páratlanul oldotta meg a feladatot, bár van némi kavar a fejében mindenféle nyolc órákról meg kentaurokról, de ettől inkább eltekint, biztos ő nem figyelt eléggé.
 - Megsérültél valahol? - teszi fel a kérdést, mert a kivetítőn az ilyesmit annyira nem lehetett megállapítani, hacsak nem volt látványos és kifejezetten véres, de egy ilyen közeli találkozás egy ilyen randa trollal biztosan hagy nyomot.