[független idősík]

Talán egy csöppnyi kiábrándultság, egy árnyalatnyi fáradtság, egy korty sötétség, ami mérgez. Ki mondta, hogy minden történetnek ártatlannak kell lennie, fénnyel ragyognia és túlharsogni a valóság zaját? Szeretem az árnyékot, a szürkületet, ami lassan elemészti a színeket és szürkék végtelen palettáját hagyja maga mögött. Szeretem, ha valaminek nem kell rivaldafény, hogy magára vonja a figyelmet. Ha a szavak fájnak, miközben elmosolyodsz.

Mikor is kezdődött? A pergamendarab mellett elgondolkodva kocogtatom az asztallapot tollam hegyével, próbálva felidézni. Olvasás közben le szoktam jegyezni azokat a gondolatokat, amikkel nem akarok sokat foglalkozni, amíg leköt a könyv, de elfelejteni sem akarom, számomra ez régi szokás. Hogy mégis hogyan sikerült egy ilyen jegyzetet a lapok között felejtenem, amikor Antoine de Saint-Exupéryt visszavittem a könyvtárba. Az ember földjében sok olyan sor akadt, ami megfogott, vagy amivel vitatkozni támadt kedvem. De úgy tűnik, nem voltam vele egyedül, mert mire észbekaptam, hogy egy jó fél oldalnyi monológot benne hagytam és visszaoldalogtam, hogy kivegyem belőle, a sajátom alatt egy teljesen idegen megjegyzés díszelgett. Egy darabig nézegettem, forgattam, aztán választ kanyarítottam alá és becsúsztattam a kötetet a helyére.

Nem bánnád, ha beszélgetnénk? Csak így, a lapokon keresztül.

Nem tudom, mi ütött belém, talán csak nem volt kihez szólnom, vagy nem tudtam volna mit mondani szemtől-szembe, magányom dacára. Meglepetésemre megint érkezett válasz. És újra és újra. Felálltam, zsebre vágva a mostani választ, hogy majd két óra közötti szünetben, amikor úgyis pang a könyvtár, besunnyoghassak vele.

Vannak kedvenc íróid? Szívesen olvasnék még magyarul, de nem tudom, mit érdemes. Egyébként sem ártana majd kötetet cserélni- a könyvtáros egyre furcsábban méreget, hogy állandóan ugyanazt hurcolászom ki-be.
“I don't want tea," said Clary, with muffled force. "I want to find my mother. And then I want to find out who took her in the first place, and I want to kill them."
"Unfortunately," said Hodge, "we're all out of bitter revenge at the moment, so it's either tea or nothing.”
(Cassandra Clare, City of Bones)
Earl Grey, ahogy ígértem.

Cheshire

Még egyszer átolvastam, aztán félbehajtottam és a lapok közé csúsztattam, otthagyva a polcon. Majd holnap vagy holnapután ellenőrzöm.

[független idősík, Pandora]

Az attól függ, kinek a történetében találnám magam- tudok pár olyan könyvet mondani, amiben semmiképp sem szeretnék élni. Szerintem a  legjobb történeteknek pont abban rejlik varázsa, hogy hétköznapokról tudnak mesélni, nem hétköznapi módon, olyan dolgokról, amik talán lényegtelenek, apróságok, észre sem veszed őket. Persze, ízlések és ficamok...

A kezdetben kurta fecnik lassan egyre hosszabbra nyúltak és az óvatos, tapogatózó kérdéseket felváltotta egy sokkal spontánabb beszélgetés, ahol véletlenszerűen kaptunk rá egyik-másik elejtett témára. Nem kellet sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, mennyivel egyszerűbb így társalogni, mennyivel könnyebb kimondani dolgokat, csak leírva a gondolatokat, ahogy jöttek. Hogy sokkal közvetlenebb,  kevesebb gáttal és gátlással- álruha vagy  macskabunda nélkül is közelebb kerülni valakihez. Annyival könnyebb volt átugrani azokat a falakat, amit külsőm, tanárságom, korom jelentettek, ha megpróbáltam valakivel szóba elegyedni. Ez az arctalanság valahol felszabadított, és talán épp ezért nem éreztem késztetést, hogy megpróbáljam kilesni, kivel is levelezek. Minél tovább meg akartam őrizni ezt az illúziószerű állapotot, bár fogalmam sem volt, vajon hová, meddig mehet el ez a különös kapcsolat.

Való igaz; de nem mindenki szavazna bizalmat egy magából semmit sem mutató lénynek, vagy épp valakinek, aki bármit mutathat. Én pedig szeretek láthatatlan maradni.

Talán ebből a láthatatlanságból, talán félig az írás közben elgondolkodva sokat piszkált karkötőtől jött az ötlet, hogy mikor valamiféle nevet kerestem -az anonymus aláírás túl klisésnek tűnt- akkor a Cheshirét választottam. Elvégre, mi más vagyok, mint egy fel-feltűnő, jókora macska, aki egyesek életében rejtély, másokéban bosszantó nyűg? Vegyük például a könyvtáros hölgyet, aki már egy ízben kitiltott, a fél liter kakaómmal együtt, azonban újra és újra előveszem legszebb -már magamhoz mérten- mosolyomat, ha elsétálok asztala előtt. Takarodó környéke van, alig lézeng erre pár diák, így nyugodtan keresem fel a lassan meghitté váló zugot, hogy a már jól ismert gerincet keressem tekintetemmel, felderülve az épp csak kandikáló papírcsücsök láttán. Kiveszem, törökülésben a polc tövébe helyezkedve- hoztam magammal golyóstollat, úgyhogy itt helyben meg is írom a választ. A sorokat tallózva előbb csak rendszertelen gondolatok cikáznak át fejemen, aztán lassan összeállnak és én papírra vetem őket, kicsit talán girbegurbábban a megszokottnál.

Nem feltétlen kell, hogy legyen, ezért is kérdeztem- érzéseim szerint sokat olvasol és nyugodt szívvel bíznám magam ítéletedre. (Na, ez most úgy hangzott, mint egy középkori lovagregény részlete.)  Végtére, azt sem tudhatom, milyen nyelveket beszélsz vagy kedvelsz.
Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá. (William Shakespeare)
Az emberek szeretnek ezekkel a jelzőkkel dobálózni, s számtalan formában hallottam már, hogy „Légy jó!”. Lehetsz jó, mint szabálytisztelő, jó, mint szófogadó, jó, mint hasznos, jó, mint ártatlan. Minél többet tud és tanul az ember, a dolgok úgy válnak egyre bonyolultabbá; lehet, hogy csak belemagyarázom, de minden ilyet annyira relatívnak érzek. Mi a mérce, ami szerint én jó vagyok? Akkor vagyok jó, ha nem teszek rosszat, vagy akkor, ha kevesebb rosszat művelek másoknál?
Tetszik ez a zöld. Valahol mintha már olvastam volna erről a kőről, talán aventurin a neve? Képtelen vagyok felidézni, hol vagy mivel kapcsolatban. A memóriám egy aranyhalé. Viszont kénytelen leszek kitalálni valamit viszonzásképp – bár ne lennék olyan szerencsétlen barkácsolásban, amilyen. Szereted az édességeket?
Felőlem nyugodtan. Valószínűleg így sincsenek kétségei elmebajomat illetően, szóval nem sokat számítana az se, ha mondókáskönyvvel kezdenék futosni.

Cheshire

Egyelőre visszacsúsztatom a lapok közé, az eddigi helyére- foglmam sincs, tényleg van-e a könyvtárban Tündér Lala, vagy csak a bolondját járatja velem Pandora. Kissé nehezebben tápászkodom fel -a hideg padlón gyorsabban elgémberedtem, mint vártam- majd egy gyors pillantással ellenőrizve, figyel-e épp valaki, feltűnésmentesen visszaállítom a polcra a kötetet. A karkötőt zsebembe csúsztatom, hogy jókedvűen oldalazzak ki az ajtón, mielőtt be találnak zárni ide.

Lyra, majd Alexa

Sejtettem, hogy így fog reagálni és nem tudtam hibáztatni sem az érzésért, sem a döntésért. Belőlem is tiltakozást váltott ki a csere először, bár sosem adtam neki hangot senki előtt- megtanultam, hogyan tegyem az indulataimat a második, harmadik helyre és használjam a józan eszem. Ez mit sem változtatott viszont azon, hogy egyszerre kezdtünk Serennel tanítani és számomra elképzelhetetlen volt, hogy más álljon a katedrán a helyén, hogy mással osztozzam a termemen, mást találjak az irodájában... Ez utóbbi ugyan nem fenyegetett, a helyiség ugyan használhatóvá lett téve a nyáron, mégsem hiszem, hogy bárki is be akarna költözni. De a közös étkezések, a gyűlések alkalmával ezentúl valaki más arcát kell majd néznem, ami pokoli nehéz lesz. Nem sikerült igazán szorossá és meghitté tenni a barátságunk, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy annak tekintett-e, de számomra fontos volt, Eirivel együtt. Űrt hagytak maguk után, önvádat, keserűséget és megannyi negatív érzést, amik megmérgezték az emlékeket is. Mégis, tartottam magam, nem dagonyázhattam önsajnálatban, főleg nem Lyra előtt és bármennyire fájdalmas is, az élet megy tovább.*
- Rendben.-*Feleltem, hasonló hangon- nem akartam itt hagyni, egyetlen porcikám sem kívánkozott most bentre, s lehajoltam, homlokom az övének döntve erőt merítve érintéséből. Hasonlóan gyenge mosollyal adtam egy utolsó, könnyű csókot az arcom simító tenyérbe, mielőtt elszakadt tőlem.*
- Sietek vissza.-*Amennyire csak lehet, de az elsősök ügyeit rendesen el kell intéznem, hogy ne legyen belőle kavarodás és probléma; idén is lesz néhány különleges bánásmódot igénylő, akire nagyon oda kell figyelnem. Lyra közben letelepedett, kicsire húzva össze magát és egy újabb mosolyt adva nekem, búcsúzóul. Nehéz szívvel hagytam ott, méretemhez képest feltűnésmentesen suhanva át a termen, hogy megkerülve az asztalt, a helyemre evickéljek, az utolsók közt, de még épp időben, mielőtt az igazgató szólásra emelkedett volna. Modortalanság, de nem igazán figyeltem arra, amit mond- az itt töltött évek alatt megszoktam, hogy a beszédei adott menetet követnek, egyenletesen folydogálva medrükben, és ha valami, a pontverseny és a tanulmányi eredmények végképp nem érdekeltek ebben a pillanatban. Közvetlenül Alexa mellé ültem, aki megviseltnek tűnt, a gondos megjelenése ellenére is. Nem tudtam, van-e egyáltalán kedve szólni hozzám, de egy egészen kicsit ki akartam zökkenteni gondolataiból, így finoman megérintettem, egy hosszú pillanatig szinte melengetve tenyeremmel a hideg kis kezet. A reakciójára vártam, tekintetét keresve, megadva a lehetőséget, hogy hárítson, kezdeményezzen, vagy csak eltűrje ezt a gesztust.

Alexa

Alexa, majd a becupidózottak

Az emelvényre érkezőket számtalan tenyér éljenzi, megvannak az övék nélkül is. Alexa pár szava is elég, hogy tudjam, büszke a lányára, és nem ok nélkül. Jó ez az érzés, mert ha küzdeni látja, ez a büszkeség nem engedi, hogy csak úgy feladja; de a következő gondolat is kapaszkodó volt. Józanul látta a helyzetet, amire most szüksége is van, de egy egészen kicsit ki kell javítanom.*
- Nem kell süllyedned.-*Ráztam meg a fejem egy egészen pici mosollyal - a rellonosok oly' könnyen gyengeségnek könyvelték el, ha másokra kellett akár csak egy kicsit is támaszkodniuk, s ez alól még ő sem kivétel, úgy tűnik. *- Erőt tudsz meríteni másokból. Elég, hogy mögötted állnak.-*Néha nem kellenek szavak, könnyek vagy nagy gesztusok, mert nem a lelkizésen, pusztán egy vagy több fontos ember jelenlétén múlik, összeomlunk-e. Ismertem erre egy kiváló példát, de mint annyiszor, most sem volt jelen az ünnepségen - minek is jött volna egy emléklapért és egy könyvért? Bíztam benne, hogy Alexa enélkül is megérti az üzenetet, a sorok köztit is; osztoztunk a gyászon, s ha szeretné, osztozunk a harcon is, amit az elkövetkezendő időszak jelent majd.*
- Ezzel a Rellonosok is így vannak szerintem. Nem irigylem az új tanárt.-*Nehéz dolga lesz, ha a magasabb évfolyamok diákjait is meg akarja győzni arról, hogy méltó utódja lesz Serennek. A férfi talán nem az oktatók mintapéldánya volt, de tudása és képességei messze felülmúlták a követelményeket, így aki komolyan vette a sötét varázslatokat, az rengeteget tanulhatott tőle. Ráadásul sajátos maró, szarkasztikus stílusával többnyire az önálló gondolkodásra igyekezett őket nógatni, párbajköröket szervezett... A sárkányok pedig kifejezetten ellenségesek lesznek, ha helyesen ítélem meg őket.
Alexa gondolatai közben pozitívabb irányt vettek, gyakorlatiasabb problémákat és teendőket vehetett sorra, mert a következő kérdése már más volt.*
- Nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e helyettest. Szükségem lenne rá, de valahogy nem kedvez nekem a szerencse.-*Ha egyedül vagyok, több a dolgom, de legalább tudom, hogy mi vár még elintézésre és nem jókora késéssel vagy csak utólag döbbenek rá, mennyi minden nem lett megcsinálva. Jelenleg jobban aggaszt a két megüresedő prefektusi hely...valamint Cupido megjelenése.*
- A keservit!-*Sziszegem, mert nem sokáig húzta az időt és perszehogy pont ezt a pillanatot kellett választania, hogy megpróbáljon zavart kelteni. A két kiszemelt diák nem volt számomra ismeretlen, ráadásul pont kettőnk házaiból választott magának ez az... A bennem támadó dühöt gyorsan fojtottam el, törtmásodperc alatt határozva el magam a közbeavatkozásra, Alexára villantva a tekintetem.*
- A puttó a tiéd.-*Közöltem, mielőtt elengedtem a kezét, felállva és elhagyva a helyem- most a legtöbb szem még Árminra szegeződött, így igyekeztem kihasználni ezt. Egyenest a Rellonos asztalhoz tartok, mivel időközben Annabell érkezett odaérni, sőt, le is telepedett a másik áldozat ölébe. ~ Matilda meg fog ölni...~, nyögtem lélekben, megszaporázva lépteim, ahogy az újdonsült pár egy percet sem vesztegetett. Amint hallótávon belül értem, megkezdtem a feloldódallam dúdolását - Cupido bűbája a mestervarázsok szintjén áll, mert körülbelül mindent elnyom az ösztönös és feltétlen vonzalmon kívül, így nem elég egy puszta hang a megtöréséhez. A maradék méterek nagyjából elégnek bizonyultak ahhoz, hogy befejezzem a sietve alkotott dalt, de még így is közelről szemlélhettem, mint kezd a fiú Annabell vállának csócsálásába - bár talán az imádás pontosabb lett volna. Mielőtt még a helyzet komolyan rosszra fordulhatott volna, megálltam a párocska felett és hangosan összecsaptam a tenyerem, közvetlenül a fülük mellett. Nem a legkellemesebb módja az ébresztésnek, de ennek elégnek kellene lennie, hogy magukhoz térjenek és remélhetőleg szétrebbenjenek.*

Alexa
Máricus 11. estéje

Maiával karomban sétálok fel-alá a gyengélkedő előtti folyosórészen, ingadozó hangulattal - hol belefeledkezem lányomba, hol az ajtóra esik pillantásom és elkomorulok, hogy a folyosó vége felé tekintgessek, várakozva. Mostanában egyre kevésbé szokatlan a látvány, ha valahol többedmagammal jelenek meg, minden eleganciát mellőzve és minden zsebem valamilyen más, túléléshez szükséges játékot vagy egyéb apróságot rejt. Lyra vizsgázik, felügyelet nélkül pedig nem akarom hagyni még, főleg nem most - egyébként is ébren van és a trikóm egy megkínzott csücskét nyomorgatja, miután sokadszorra is meggyőződött róla, hogy se nem finom, se nem ehető. Mostanában mindent visz, amit elér és egyre inkább el tudja kapni, úgyhogy a hajam is egérfarknyi copfba kötöttem, mielőtt azt kezdi csócsálni, helyette pedig felajánlottam egy zörgő-csörgő, de puha labdát. Arra ügyelek, hogy az egész ne hallatsszon be, kezdetleges játékunk hangjai nem illenek most ide, de meg kell tanulnom együttélni ezzel a kettősséggel, mégsem akaszthatom a gyermeket - sem képletes, sem konkrét módon - a szögre, amíg megoldódnak a dolgok.
Amikor végre felhangzanak valahonnan a lépcsőház felől a léptek, fellélegzem, messziről intve Alexának, bár egyébként sem hiszem, hogy csak úgy elsiklott volna felettem. Én hívtam ide és nem sok magyarázatot adtam, mert úgy éreztem, jobb lesz személyesen megbeszélni az ügyet, mivel tőle kellene a legnagyobb szívességet kérnem és ezen kívül is szót akartam már váltani vele, de az én részem még várhat.*
- Szia! Ne haragudj, hogy csak így ugrasztottalak, de több okból is szükség van rád. Az egyik tanoncodról van szó, Gilbertről.-*Intettem fejemmel a gyengélkedő felé, kaparó torokkal.*- Nem tudom, kiszivárgott-e már az eset híre, de sokáig biztosan nem lehet takargatni, írnom kell a szülőknek is.-*Megerősítést vagy kérdést várok, mert bár a gyógyító nagyon diszkrét volt, három diák is sérült és így közel sem kettőnk titoktartásán múltak a dolgok, ráadásul a kastélyban az utolsó téglának is füle van. Csak annyit tehettünk, hogy nem engedtünk kíváncsiskodókat alkalmatlankodni.*
- Jó lenne, ha beszélnél vele, amíg ébren van, mert nincs senki más, aki igazán értene a lelki sebek felméréséhez. És nem tudom, mit és hogyan tovább... -*Érdekelt a lélektan, de a gyógyítás helyett végül a tanítást választottam, így limitált tudás állt csak rendelkezésemre, arra semmiképp sem elegendő, hogy botor módon megpróbáljak belekontárkodni bármibe. Jelenleg iskolapszichológus sincs, akivel konzultálhatnék, vadidegent pedig aligha fogadna el a fiú.

Alexa
Máricus 11. estéje

Maia érdeklődve nézegette az ismeretlen arcot és kicsit ficergett a simogatásra, de nem ijedt meg - tekintve, én hogy festek, nehéz is lenne valószínűleg. A beszédre valamit motyorog vissza, egérmaki módon próbálva beszállni a társalgásba, de a labda mégis szórakoztatóbb, így nem kerül sok erőfeszítésbe arra terelni figyelmét.*
- Szóval te sem tudtál semmit.-*Vonom le a következtetést, mert ezek szerint nem csak engem ért derült égből villámcsapásként az egész. A srác mindig csöndes volt, talán túlságosan is egy átlagos Eridonoshoz mérten, bár furcsaságokban nem szenvedett hiányt, de nem okozott problémákat, sőt, segített, ha tudott, tanult és dolgozott is. Épp ezért álltam nagyrészt értetlenül az egész előtt. A kérésre csak sóhajtottam, nem fenyegetett, hogy kezem-lábam törve rohanjak pergamenért és tintáért.*
- Még messze nem tartok ott, hogy megírjam. Tegnap nagyrészt itt ültem, ahogy ma is. Merkovszkyval is beszélnem kell, aztán az igazgatóval, a teaház tulajával...-*Az időzítés nagyon rossz volt, vizsgaidőszakban egyébként is nehéz koordinálni a dolgokat, de megtettem minden tőlem telhetőt, a fontossági sorrendet tartva szem előtt. Legalább Noahban bízhattam, hogy addig felügyeli helyettem az Eridont, ami most nagy segítségnek számított. Lefejtettem a kicsi mancsát a ruhámról, hogy a másik karomra fektethessem, bólintva Alexa kérdésére.*
- Nem akartam, hogy híre menjen. Dióhéjban: összevesztek és -verekedtek Nathaniel Blackwooddal, akinek elszabadult az elementárja. Ezt is csak attól a diákodtól tudom, aki valahogy belekeveredett az egészbe, Nathból egy szó nem sok, annyit se tudtam kihúzni és azt hiszem, elvesztette a pyromágiáját is.-*Hogy átmenetileg vagy végleg, képtelen lettem volna megmondani, nem sokszor volt dolgom elementármágusokkal, de bizonyos pontig hasonlóan működött az erejük, mint a melodimágia. Talán érzéketlennek tűnt ez az összefoglalás, de jelenleg nehéz lett volna máshogy beszélni, kontroll alatt kellett tartanom az indulataimat és kiutat keresni, amit csak úgy lehet, ha tárgyilagos és józan maradok. Ráadásul, alig pár perce léptem ki az ajtón és még élénken él mindent bent töltött pillanat.*
- Az egész tegnapelőtt este történt, de Gilbert csak ma tért magához és még most is több benne a fájdalomcsillapító, mint az egészséges. Az égései...-*nem tudtam rá igazán megfelelő jelzőt, így inkább átformáltam a mondatot.*- Ha lassan is, helyre fog jönni, de biztosan maradnak hegei. Viszont valami másnak is kell a háttérben lennie, mert kimerült és még az alkatához mérten is le van fogyva. Nathaniel a tanársegédem és elég sokat beszélgettünk, Gilberttel szobatársak és barátok, amennyire tudtam...-*Egy tanácstalan vállmozdulattal jeleztem, mennyire nem értem, mi történt és mennyire felkavart az egész. Csak két ötletem volt, vagy családi ügy, vagy az illúziómágia és egyik sem csengett túl biztatóan - azt tudtam, hogy a szülei elváltak, de ez önmagában még nem jelentett semmit.

Alexa
Máricus 11. estéje

- Attól tartok, itt az előzményekről senki sem tudott.-*Intek nemet, mert ez nem a felhalmozódó feladatok kérdése - akármennyire is szeretnénk, nem lehetünk mindig mindenhol ott és nem ismerhetjük valamennyi diákunkat annyira, amennyire kellene. Abban sem vagyok biztos, hogy maguk az érintettek tudták, hogy erre tartanak, ahhoz túl hirtelen és érthetetlen ez a csapás. Ha ez előre látható lett volna, akkor szerintem megpróbálták volna elkerülni, segítséget kérni; itt legalább részben az Eridonos forrófejűség dolgozott - valahonnan jött egy szikra és ennyi elég volt a robbanáshoz.
- Rutherford kisasszonyt arról kellene értesíteni, hogy Gilbert egy darabig nem tud dolgozni. Az igazgatóval Nathaniel további sorsáról kell beszélnem, bár nem tudom, mennyit tehetek érte. Ha innen repül, nem sok lehetősége marad. De ez már az én gondom...-*Intettem, mielőtt újra belelovalltam volna magam azokba a gondolatkörökbe, amiket már második napja róttam, mint a ketrecbe zárt tigris. Reméltem, hogy meg tudom oldani, hogy meggyőzhetem arról, hogy ami történt, nem fog ismétlődni és nem kell megbélyegezni miatta a fiút, nem jobban annál, amennyire saját tettével már sikerült. Mert ezt semmi sem mossa le róla, lénye mélyéig megrázta, máskülönben nem vesztette volna el az elementárját.
- Igen, általában nagyon visszafogott, de nem hiszem, hogy ez természetes lenne.-*Ezért is gondoltam azt, hogy a Blackwood testvérek jó hatással lesznek rá, mintha nyitott is volna egy kicsit a világra, elvégre az álarcát is elhagyta az éven...De mi van, ha én értettem teljesen félre és valami egészen másnak a jele volt mindez?
Alexa döbbenete tisztán érezhető - nagyon hasonlóan reagáltam, amikor Chaske közölte velem a történteket reggel, hogy még azelőtt beszélhessek a fiúkkal, mielőtt elengedi őket a gyengélkedőről. Kétharmad részt az én felelősségem volt, Avery pedig nem igazán követett el semmit, ami miatt a házvezetője elé kellett volna idézni. Ám két nap elteltével sem jártam közelebb az egész megfejtéséhez, mint abban a pillanatban.*
- Semmilyen mágia esetében sem jó jel.-*Ráztam a fejem, bár a klasszikus varázserő volt a legkevésbé érzékeny a lelki folyamatokra, így annak a megmaradása biztató. Amikor beszéltem - vagy legalábbis, próbát tettem rá - vele, tudatában volt a tettének, az egész súlyának, de nagyon elveszettnek és kuszának tűnt, sok időre lesz szüksége, hogy megtalálja a kiutat, hogy újraépítse azokat a hidakat, amiket - szó szerint - felégetett. Nem tudtam mást adni, mint egy ölelést és felajánlani, hogy bármikor felkereshet, ha úgy érzi, beszélni szeretne valakivel.*
- Amikor magához tért, megpróbálta lemarni a sérült bőrt, úgyhogy emelni kellett a dózist, hogy ne tegyen kárt magában.-*Nagy a felület, még ha nem is mindenhol olyan súlyos, fájdalmas. Érzem a neheztelő gyanakvást Alexa hangjában, de nem hiszem, hogy Tsosie valaha akár egy pillanatig is kísérleti nyúlként kezelt volna diákot, a szükség diktálta ezt. Ha fel is tudom gyorsítani valamennyire a gyógyulást, hosszú folyamat lesz, és ez csak a testi része az egésznek.
A következő kérdésre válasz helyett csak a fejemet rázom, nem tudom és találgatni sem merek. Nath nem tágított Gil ágya mellől, amíg el nem kezdett ébredezni, csak utána tűnt el és talán jobb is, túl korai lett volna a szembesítés, képtelenség megjósolni a következményét. Pár pillanatnyi csönd ékelődött közbe, mielőtt Hanna összeszedte volna magát, hogy elinduljon.*
- Ebben reménykedem. Ha végeztél, gyere fel hozzám, kérlek.-*Sok megbeszélnivalónk van ugyanis érzéseim szerint, de nem itt és nem most, a folyosó közepén, ahol csak a hangokat elvonva remélhetem, hogy a portrék nem kezdenek pletykákat terjeszteni. Szótlan búcsút követően nézem, amint Alexa mögött becsukódik az ajtó, majd elindulok a keleti szárny felé, Maiának dünnyögve útközben.