Valami furcsát érzek. A tekintetem levándorol, olyan elmosódott minden, mintha visszhangoznának a mozdulatok. Kicsit fehér fényük van, olyan, mint amikor időutazol, bár én még sosem jártam sehol máshol, csak itt. Kivéve akkor, mikor eszembe jut Joel. Már épp felsóhajtanék. Érzem, hogy kinyílik a szám, és akkor tényleg eljut hozzám, hogy valami furcsát érzek, úgyhogy felcsendül egy hang, az én hangom, ahogy kuncogok. Hallom, hogy nagyon be vagyok tépve, és ezt még viccesebbnek találom, mint a furcsa érzést, hogy Mini hozzám ért. Pedig amúgy nem idegen tőle, hogy hozzám érjen, sőt, tökre megszokott, tudatosul.
- Ez izé... - jön ki belőlem, mert nem tudom, milyen szót akarok használni. Nézem Mini ujját a bőrömön, ami már nincs is ott, csak én látom úgy, mintha. - Még mindig érzem magamon... a... téged... - mondom nagyon lassan, és figyelem az ujjakat. - Szerintem... khmm - krákognom kell, mert a hangom iszonyú rekedt a sok cigitől, de aztán már be sem fejezem.
Micsoda? Elveszek az odabent megszólaló dolgokban, mintha valami hangszerek lennének - Emily, mikor játszik, ő jut eszembe róla, csak van vagy száz Emily, száz különböző hangszeren. Mégse hallom a zenét, pedig nagyon szeretném hallani, egyenesen tökéletes lenne, ha hallhatnám. Akaratlanul is a karomhoz nyúlok, mert viszket, de már észre sem veszem, csak Emilyre gondolok és a zenéjére, mert ez mindig nagyon megnyugtat. Mintha hullámok lennének, mintha beledobtál volna egy kavicsot a víztükörbe, csak nem szabályos kis karikákat vet, hanem sok-sok furcsa rezgést okoz... ilyenek a gondolataim most Emilyről. Össze-vissza vannak teljesen, pedig ha beledobsz egy követ, akkor annak szabályos mintázatot kell adnia, de közben ez mégsem az, hanem kusza vonalak csak, szétfolynak, és szinte agresszívak...
- Mmh...? - Most fel kell néznem, mert Mini hozott valamit. Nézd, egy pohár van nála. Eszembe jut, hogy régebben mindig bekészítettem magamnak egy liter vizet. Most smirglipapírhoz hasonlít a szám, és nem készítettem be semmit, mert tökre nem fontos... hogy igyak vizet...
Kinyújtom a kezem, de elmosódnak a körvonalai, mert azt hiszem, remeg. De ezt csak gondolom, fogalmam sincs, tényleg így van-e, és átfut az agyamban, hogy igazából talán fel se emeltem a bal kezem, úgyhogy felemelem a jobbot is, biztos ami biztos, hogy ne ejtsem el a poharat. Mondjuk kedvem lenne a földhöz vágni most amúgy is. De aztán rájövök, hogy nincs erőm hozzá, és álmos vagyok.
- Kössssz... - sziszegem elhalványuló hangon, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy kimondtam. - Kösz... kösz... - Így már talán kimondtam. De nem biztos. De úgyis érti. Ha csak egyszer mondtam ki, vagy ha egyszer sem, akkor is érti, mert Mini mindig érti...
- Rosszat fogok álmodni... - motyogom magam elé. - Érzem... mert... szerintem mindig rosszat álmodok. Mert... ennek is álomnak kell lennie. Talán repülhetnék is...
Aztán azt veszem észre, hogy már egy teljesen másik birodalomban vagyok. Nincs már a kezemben semmi sem, de ott van előttem valaki, egy magas, barna hajú fiú, izmos, aki engem néz a nagy szemeivel, könnyes szemeivel, és mint egy kísértet, csak áll előttem. Egy alak, egy másik barna hajú, vékony férfi megfogja a kezét, és ő megüti.
- Adrian... Ne csináld, Adrian... - kérem, de nem hat rá. Hallom, ahogy megszólal a Candy Shop, az a szám, amire mindig és együtt, ő pedig rám néz, és azt mondja, hogy nem kéne ezt csinálnom, mert felvágja az ereit. - Adrian... Adrian... Adrian... Adrian...
Aztán valahogy minden más lesz. Olyan nyugodt. Sokkal nyugodtabb vagyok. Elragad a sötétség.
Nem sokkal később ismét megjelenik valami, egy másik alak. Barna haja van. Neki is. De ő teljesen más. Kicsit sugárzik a teste, olyan fehér, barnás-fehér, és kiveti rám a fényét. Azt mondja, régen látott.
- L... én... nem...
Aztán elragad a sötétség.

- Fúúúbazdmeg... - szuszogok. - Aztakurva... büdösrohadt... - köhögni kezdek, mert baromira ki van száradva a torkom, olyan, mint egy sivatag. Széthasad a fejem, és mintha egy kicsit égnék belülről, mintha lázas lennék, de ez csak az, hogy kiment belőlem a fű, jövök rá, és nagyon akarom a cuccot. Fáj a csípőm is, biztos megint felhoztam valami faszit...
- Mmmmmmmm... - könny szökik a szemembe, fogjuk a reggeli traumára. Víz után kutat a kezem, és ha megtalálom a palackot, iszok belőle. Lassan pislogni kezdek.
- Mínea...? - Asszem' félholt vagyok, olyan fátyolos a hangom, hogy azt is hihetnéd, hogy halálos betegségem van. - Hol a füvem...? - kérdezem bágyadtan, a zsebemhez nyúlnék, de nincs rajtam semmilyen pulcsi, vagy kabát. Nabazdmeg... Körülnézek. Legalább hazataláltam. Ez fasza. Ez több, mint amit kívánhatnék.

Emily írt, hogy jönni fog. Hamarosan este hét óra lesz, én pedig már elkezdtem elpakolni a festményeim, mert ha Emily jön, nem akarom, hogy lássa. Nem mutattam meg neki ezt a kiállításanyagot még, de hamarosan kész van. Van három félkész képem, és ha az megvan, akkor mindent befejeztem. Mínea már megbeszélte a galériával a részleteket, ahol valószínűleg tárt karokkal fognak fogadni, és akkor talán megint megszedhetem magam egy kicsit, mint a múltkor, mikor sikerült eladni pár képet.
Ma lettem 200 napos. Tegnap a csoportterápián erről is dumáltunk a srácokkal, szokás szerint meg lettem dicsérve, meg ünnepeltünk. Mondjuk ezt csak onnan tudom, hogy másokkal hogy viselkedtünk, mert én még sosem voltam 200 napos. Elég sok ez a 200 nap. Több, mint fél év. Azt tartom, hogy jó ötlet volt nem bezárva lenni egy házba, hanem ezt a megoldást választani, különben megkeserítettem volna mások életét, elég keményen. Mondjuk így se könnyű velem asszem', egy csoportnak. Sosem voltam híve a nyavalygásnak, és nem is tudom, előtte hogy tudtam józan maradni, mármint Ems nélkül. Mert miatta mentem el újra. Amiatt a köcsög Black miatt csúsztam bele megint, és Ems miatt fogom újra abbahagyni - pontosabban miatta döntöm el minden egyes nap újra, hogy ma nem függök.
Elég durva este volt, miután eldöntöttem, hogy elég lesz. Emlékszem, hogy álltam annak az épületnek a tetején, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor lépjek-e előre vagy nem, mi is legyen pontosan. De elég jó volt, mármint lassan teltek a percek, szóval azt éreztem, egy csomó időm van még ezt eldönteni. A kezeim festékesek voltak, mert előtte itthon szétvertem pár régi képemet. Durvák voltak a színek.
Nem tudom, hogy utána mit csináltam, csak arra emlékszem, hogy az utcán tértem magamhoz a saját hányásomban, és még arra sem volt elég kapacitásom, hogy elcsodálkozzam, hogyan nem fulladtam meg benne. Persze, azt csak feltételezem, hogy a saját hányásom volt, az is lehet, hogy valaki rámküldte a gyomorsavát, mert elég undorító voltam. Tudtátok, hogy a nyílt sebekben csíp a hányás? Nekem új volt, na mindegy. Szóval hazamentem, mert nem szolgáltak ki a nemzeti dohányboltban, de már remegett a kezem, mert elkezdtem kiürülni, már a cucc belőlem. Nem emlékszem rá, hogy hogy jutottam haza, csak arra emlékszem, hogy öntudatra ébredek a kádamban. Attól a látványtól, ami a kádban és a lakásomban fogadott, attól döntöttem el, hogy aznap este elmegyek egy csoportba. Azóta újrafestettem a falakat, szóval legalább a nyomok nem emlékeztetnek arra a nyomorúságos éjszakára.
Éppen teát csinálok, mikor ezen merengek. Emily kedvenc teáját, bár csodálom, hogy nem unja még, mert mindig ezzel várom, mikor egy héten egyszer beugrik. A Cézár már kész van, a pulton pihen. A falak tiszták. A képeim összegöngyölve egy dobozban. Ahogy kiviszem a teáskancsót a nappaliba, körbenézek a nemrégiben berendezett nappaliban. Mostanra már nem csak egy kanapé van középen, egész sok minden található itt... Úgy néz ki, mint egy lakás, amiben élnek. Miután elkezdtem csoportba járni, akkor csináltam, csináltuk. Minivel, Emilyvel és Cattel jártuk az Ikeát szorgalmasan, hogy most így nézzen ki. Még szobanövényem is van. Bár nem az én ötletem volt...

Szóval kétszáz nap. Nem tudtam elképzelni, hogy lesz ilyen, és persze ez a kétszáz nap sem jelent semmit, mert a függő mindig is függő marad. Amikor ezt először hallottam, hogy "örökké" - itt hittem el először és utoljára, hogy ez tényleg végleges marad. Javulni javulhatsz, kimászhatsz a gödörből, de valami örökké kísérteni fog, és ha nem vigyázol, újra belecsúszol.
Halk kopogást hallok meg, de egy ideje már nem szólok ki, hogy "ki az", mert tudom, hogy Ems jön. Az elején mindig megkérdeztem, mert sokáig nehéz volt elhinni, hogy a húgom újra része akar lenni az életemnek, amiről már én is azt hittem, hogy szanaszéjjel csesztem, és már a darabjait sem leszek soha képes összekapirgálni. Szóval már elhiszem, hogy tényleg ő fog az ajtó túloldalán állni ilyenkor, és nem az alsó szomszéd, hogy rámhívja a rendőröket, ha nem kussolok, vagy a harmadik-harminckettes alatt lakó őrült csaj, aki kitömeti a macskáit, miután meghaltak.
- Hali - tárom ki előtte az ajtót, reflexből meg is ölelném, ha nem lépne be rögtön mellettem egy dobozzal. Odakint valami még zizeg, Ems pedig már akcióba is lendül, hamarosan térül-fordul, mert "van még". Ahogy kifordulok, egy lebegő kétszázas számot pillantok meg. Kínosan mosolyodom el, nevetni is kezdek zavaromban. A húgom pedig már csacsog is, hogy a bababoltban járt, ott szerezte ezeket a cuccokat... Zavartan megvakarom a tarkóm, de azért próbálok mosolyogni.
- Nullásat...? Hát... - Igazság szerint semmi értelmes nem jut eszembe, amit mondhatnék, a húgom már meg is jelenik mellettem.
- Egy... kicsit, ja. - Zavartan vakarom meg a tarkómat. Egy kicsit tényleg sok. - Nem olyan... szóval... nem kellett volna... - Kezdek el szabadkozni, pedig valljuk be, ez nekem nem szokásom. Mondjuk fair enough, mert a szokásaimat meg éppen próbálom abbahagyni, kell helyette másik.
- Khm... izé... gyere be... szia, Ems - ölelésre tárom a karom, miután becsuktam mögötte az ajtót, és miközben átkarolom, szusszanok egy aprót. - Gyere, csináltam teát... ömm... - El is indulok a nappali felé, majd zavartan dobom le magam a kanapéra.
- Kedves tőled ez... aranyos vagy. - Végül egyelőre csak ennyit mondok, és rámosolygok. Éppen tanulom egyébként, hogy ezt hogy kell. Járok pszichológushoz, a faszi mindig elvont magyarázatokad ad és hülyeségeket dumál, de azt akarta, hogy kipróbáljam, milyen, amikor ezeket mondom is, vagyis megpróbálom érthetően így... szavakba önteni. Szóval próbálom. Mert nem éri meg elkezdeni magyarázni, hogy ugye tudja, hogy bármikor visszaeshetek, és hogy lehet, hogy sosem lesz vége. Ő most örül, és ez jó.

Számíthattam volna a heves válaszra, de valahogy mégsem tettem. Egy kisebb sóhajjal bólintok - oké, kellett, nem vitatkozom nőkkel, a húgommal meg pláne nem. Fisherekkel nem érdemes vitatkozni, mindannyian kurvára makacsok vagyunk, ebből igyekszem most feladni kicsit. Ha úgy érzi... legyen így.
- Győztes?... Végülis... igen, az vagyok - motyogom a hajába, miközben ölelem. Hát, mondjuk így nem nehéz elhinni, ezekre a percekre és órákra, mikor Ems itt van. Így tényleg nem cseng idiótán ez a mondat. Nem tűnik úgy, mintha hazudni próbálnék vele.
Nem igazán tudom, hogy mit kezdenék nélküle. Nélküle, meg Mini és Cat nélkül szerintem még mindig egy árokban fetrengenék, de az is lehet, hogy már nem fetrengenék sehol sem, max olyan helyen, ahol már nem tudnék az oldalamra fordulni. Egyébként egy olyan szemét, önző geci vagyok, hogy fogalmam sincs, mit keresnek még ezek az emberek körülöttem, amikor egy időben mindent megtettem, hogy mindenkit elmarjak magamtól. Semmit sem tettem értük, ami fontos lett volna, és mégis maradnak. Ők azok, akiket sikerült bevonzanom és a bűvkörömben tartanom? Megrázom egy kicsit a fejem, mert nem akarok most erre gondolni.
Nincs időm ledobni magam a kanapéra, mert Ems egy kis csendes ölelés után odarángat (odaterel) a konyhapulthoz, ahol lerántja a leplet arról, hogy mi van a dobozban, én pedig... nos, nézek egyet.
- Hű... ezek mi vagyunk - állapítom meg. Hájas kis pofám örömtől ragyog, ahogy Ems éppen próbál fülsüketítően húrokat pengetni. - Meg fogjuk enni magunkat? - Jön egyből a logikus kérdésem, de aztán rájövök, hogy ennek az egésznek valószínűleg nem ez lesz a lényege. Úgy értem, a gesztusnak. - A... aranyos vagy, köszönöm. - Átkarolom fél karral, és nyomok egy puszit a feje búbjára, közben pedig lelesek a kiskori képre. Azért itt már nem voltam annyira dagadt.
Csinált tortát, lufit hozott, csak mert kétszáz napig nem nyomtam be. Rohadtul nem fair vele, hogy egyszer is megtettem. Mennyire örül neki, hogy most józan vagyok többé-kevésbé, annyira, hogy tortát süt meg lufit vesz, pedig ez csak kétszáz nap, és ha sokáig fogok élni, akkor el kell jutnom négyszázig, ötszázig, ezerig és tízezerig is.
- Nagyon édes vagy Ems, köszönöm. - Egy kicsit halkabban motyogom a hajába, és még jobban magamhoz vonom. Kurvára mérges vagyok magamra. Ő belebújik a vállaimba. Mostanában fokozatosan visszaszoktattam magam a mozgáshoz, még kviddics csere is vagyok a Kastélyban. Már nem úgy nézek ki, mint egy ropi.
Örül nekem, erre kényszeredetten elmosolyodom, mert még mindig ideges vagyok magamra - aztán felpillant rám. Az ereimben a vér is megfagy erre a mondatra.
- Ezt ne, Ems... - mondom halkan. - Nem vagyok szuper ember azért, mert szerhasználó lettem, és most próbálok nem használni. Ne legyek a példaképed, mert ha fele olyan dolgokat fogsz csinálni, amiket én... - kiráz a hideg. - Kedves tőled, hogy ezt mondod, de nem lettem szent attól, hogy próbálkozom. Bármikor visszaeshetek. - Kicsit elkomolyodik a tekintetem, miközben nézek le rá. - Te is tudod.

- Ja, neked okosabb fejed van - mondom, miközben megborzolom a haját és jól megnyomkodom a fejét, amolyan tesós módon. Ritkán csinálom ezt, de olyankor elég kielégítő.
Furcsa érzések fognak el egyébként még mindig, mikor ezekre a kiskori képekre nézek, mert egyrészt szar gyerekkorom volt, másrészt meg ott volt Ems, akivel baromi sok jó cuccot csináltunk. Néha Iván (a már emlegetett pszichomajom) is kérdezget róla, de mázlija van, hogy elég eszes ahhoz, hogy ne erőltesse rám.
Mikor úgy beszél, mint valamiféle lifecoatch, akkor néha nehezen tűröm - nem azért, mert idegesít, amit mond, vagy hogy pozitívan áll hozzá az egészhez. Nem, csak annyi, hogy néha nem képes máshogyan látni, vagy lehet, hogy csak nem akarja mondani, tök mindegy - rohadtul féltem, hogy megint pofára esik miattam.
- Ems... nézd... - szusszanok egyet, majd csak bólintok teás javaslatra. Akkor kezdek el újra beszélni, mikor már leültem a kanapéra, és a cigis cuccom a kezemben van, hogy formáljak belőle egy szálat. - Baromi jó hogy így látod és ennyire szurkolsz, meg mellettem vagy, meg... ilyenek. - Rágyújtok, kifújom a füstöt. - De értetted, amit mondtam az előbb? - Ismét felpillantok, hogy a szemébe nézzek. - Egy függő mindig is függő marad, eltelhet bárhányszáz nap. Érted ezt?
Annyira tönkre fog menni, ha mégegyszer belecsúszom. Néha elgondolkozom, hogy lehet, tényleg jobb lett volna, ha elmegyek egy kibaszott elvonóra, de utálom a bezárt helyeket, hogy nem mehetek oda, ahova akarok, meg akkor odalett volna a munkám is. Így is csoda, hogy nem basztak ki. Lehet, hogy el kellett volna mennem, az kevesebb stressz, hogy teljesíteni kell, hogy nem szabad, és... Lassan kifújom a levegőt. Remélhetőleg felfogja, amit mondtam.
Csak hátradőlök aztán, mikor a napomról kérdez. A kétszázadik nap, hát... nos... Hogy is telt?
- Semmi különös. Vettem füvet - bökök a kis pakk felé az asztalon. Szerváltással egyszerűbb, egyelőre ez a legjobb opció, ezt Ems is tudja, hiszen muszáj volt beavatnom. Majd később leváltom valami rágózásra, vagy tököm tudja. - Tegnap voltam csoportban, előre megünnepeltük a kétszázadikat. - Nyelek egy aprót. - Hajnalban értem haza melóból, szóval nem olyan rég keltem. Festettem kicsit, meg... oh, csináltam Cézár salátát, ha kérsz.
Előredőlök, hogy töltsek egy kis teát neki is, meg magamnak is, közben néha a lufikra terelődik a tekintetem. Egyáltalán nem sok ez a 200 nap.
- És te? Te mit csináltál ma?

Aszondja "hörcsög". Szusszanok egy aprót, olyan nevetősen, úgy bámulom tovább a tortát, figyelem a látszólag gondtalan arcunkat. Ha valaki ezt a képet látná csak rólunk, talán azt hinné, hogy full normál gyerekkorunk volt, semmi különös és megrázó, két egészséges valaki van a képen. Mondjuk az ilyen szarságok, amik velünk történtek, nem látszhatnak egy régi felvételen, ezzel a gondolattal pedig kicsit meg is nyugszom, hogy ez az elkapott pillanat nem azt igazolja, hogy soha nem történt semmi különös.
- Nem is vagy olyan szőrös, mint egy hörcsög. - Szállok vitába a húgommal. Tudom, hogy mikor az a picsa ezt mondta neki, akkor is valami hasonlót sikerült kinyögnöm, amivel, azt hiszem, még meg is nevettettem. - Egyébként meg már ezerszer megbeszéltük, hogy nincsenek húsevő hörcsögök, szóval fúrom az állítást. - Mert ugye tök logikus. Emily húst is eszik, nem csak magvakat vagy zöldségeket mint a Fisher család nagy része, így a hörcsög-cucc már alapból bukott ügy. És amúgy Emsnek erre konkrétan büszkének kéne lennie.
Beleiszok a teámba. Óvatosan kell kezelni ezt a szart, amibe kevertem magam, főleg mások előtt. Még ha sikerült is ez az elmondhatatlanul hosszúnak tűnő idő, a 200 nap, akkor sem szabad hamis reményeket táplálni. Tény, hogy azért én is kurva büszke vagyok erre az időre, hogy kétszáz, mert több mint fél év. Csak nem akarom, hogy ha megint önző fasz lennék véletlen, akkor azt a húgom szenvedje el. Fel akarom készíteni rá, hogy sosem fogok meggyógyulni, csak tünetmentes lehetek. Sosem lehet teljesen kimászni ebből a gödörből, ha egyszer beleestél, mindig fölötte fogod lógatni a lábad. Túl szép, ami benne van.
A húgom szavait csendesen hallgatom, enyhén felszisszenek a végére. Kissé elfordítom a fejem. Utálom ezt a terepet, mindkettőnknek baromi érzékeny téma. Azt hiszem, hogy most azt mondta, hogy értelmetlenül ragaszkodom ehhez a jelzőhöz, hogy csak azért használom magamra, hogy tudjam magam mivel címkézni, és ettől most kicsit megkövültem. Jópár pillanatig nem akarok válaszolni.
- Fasza lenne, ha így lenne. - Mondom csendesen. - Ha csak ezért mondogatnám. Király lenne. De nem azért mondogatom, mert emögé a szó mögé bújok. Ez egy tény, Ems. Ezek tények. - Óvatosan pillantok fel a kétszázas lufikra. Egyszer majd Emily már nem fog lufikat hozni, mert meg fogja szokni, hogy tiszta vagyok. Egyszer már nem lesz olyan nagy szó, hogy nem csinálom. Akkor lesz vége mindennek, ha már abban az időszakban csúszom vissza. Nem mondhatom azt, hogy soha többé nem fogom újra csinálni. De azt sem mondom, hogy fogom. Ezt csak így lehet.
A hülye bambulásom a húgom szavai szakítják meg. Rápillantok, kell pár másodperc, amíg felfogom, amit mondott. Halványan elmosolyodom. Mostanában igyekszem sokat mosolyogni, de úgy érzem, még mindig baromi idiótán néz ki az arcomon ez a kifejezés.
- Igen, ez igaz. Örülök, hogy van miért örülni. - Jegyzem meg végül, kicsit olyan békeajánlatosan. Mert tényleg van ma minek örülni. Sok nap a kétszáz. Nagyon sok nap. - Bocs, hogy erről beszéltem, csak nem akarom, hogy csalódj, ha... Szóval nem akarom, hogy bármiből te jöjj ki szarul, amit csinálok. Érted. Csak ennyi.
Végül aztán Ems elkezdi tömni a kis arcát a salátával, és amúgy még mindig tök jó nézni, ahogy a húgom eszik. Olyan gusztán tudja csinálni, az embernek megjön az étvágya attól, hogy mennyire szeret kajálni. De én még dohányzom, majd utána. Közben hallgatom, ahogy a napjáról csacsog, és mint mindig, most is úrrá lesz rajtam valami erős érzés, amit nem tudnék behatárolni, de kicsit szomorú és kicsit boldog, és ettől lesz olyan hülyén mély. Hogy így... a húgom felnőtt, és én ezt láthatom is.
- Tök jól hangzik - bólogatok. - Szerencsések a kiscsajok, hogy téged kaptak. Jól bánsz az emberekkel. - Mert ugyan a tanításhoz lófaszt se értek, de Emilyt ismerem, és azt tudom, hogy ahol ő van, ott mindenki egy kicsit jobban érzi magát, mint ahogy nélküle tenné. Ezt tudom.
Amikor azt említi, hogy elszívja a füvem - nyilván viccelődik, hiszen ő sosem élt ilyenekkel, de akaratlanul is fájdalmas grimaszba rándul az arcom, mert a függőségek tárgyával viccelődni még nem megy, kétszáz nap után sem, és azért nem tudok nevetni, mert mind tudjuk, mi lenne abból, ha valaki elszívná az adagom.
- Ha-ha. - Próbálom elvenni az élét az egésznek. - Emily betépve... aztakurva, mi lenne abból... - Csak a fejem csóválom, azért egy gyenge mosoly is van az arcomon, mert eléggé sokkoló látvány lenne valóban, ahogy a húgom valami szarságon nevetve nyolcszor annyi kaját töm magába, mint egyébként tenné. - Óvjon meg minket ettől a jóisten.

A hörcsögök bénák, persze... Mosolygok magamban halványan erre, mert mégiscsak állatok, Ems régebben megőrült mindenért, ami szőrös. Azóta azért sokat változott. Nagyon sokat. Ettől most olyan, mintha lenne bennem valami szar lyuk, ez a mellkasban lévő tátongó cucc; sokan használják ezt a leírást, baromi klisés, dehát sosem voltam jó a költőiségben. Szóval most épp ettől a gondolattól így érzem magam.
- Ezért sem vagy hörcsög, mert nem vagy béna. - Folytatom az okfejtést, mert valljuk be, igazam van. Ems sosem volt béna, az én szememben legalábbis semmiképp sem volt az, azt nem tudom, ő hogyan látta magát. Nekem mindig is ő volt a hős, és a gyerekkori mesékben, ha épp voltak, akkor sem úgy képzeltem el, mint az idióta, agy nélküli királylányokat, ő sokkal badassebb volt annál. Mondjuk valami Merida féle, leszámítva, hogy nincs az az utálatos szín a hajában.
Amikor hallom a szavait, kicsit összeszorul az arcom, aztán a plafon felé emelem a tekintetem. Nem idegesen, csak kínomban csinálom, mert nem tudja, nyilván nem tudhatja, minek mond most ellent. A csoportok, a leszokás alapszabályainak, hogy el kell ismernem, hogy függő vagyok, ennek mond ellent. És a környezetemnek is el kell ismernie. Nem mondhatjuk azt, hogy sosem történt meg. Még csak azt sem, hogy egyszer nem leszek. Csak így lehet csinálni.
- Emily... aranyos, hogy idealista vagy, de el kell ismerned, hogy ez mindig is így lesz. Sajnálom. - Halkan mondom. Talán kicsit kíméletlenül is. - Lehet azt mondani, hogy csak elbújok ezek mögé, de nem így van. Esk-... - Nem. Nincs esküdözés. - Komolyan mondom, hogy nem így van. Sok minden elől próbáltam dolgok mögé bújni, de ez nem az. Nem azért mondom, mert kényelmes nekem ezt szajkózni. - Kis szünetet kell tartanom, mert hirtelen ideges lettem. Kényelmes. Na persze. Én is utálom ezt mondani magamra, baszki. Szar érzés. De folytatnom kell, hogy megértse, mit akarok mondani.
- Faszságokat csináltam. Kárt okoztam nektek. Mert függő vagyok. Nem véletlen kezdik úgy az emberek a csoportokban, hogy "XY vagyok és függő". Tudnunk... kell. - Nem... nincs általánosítás. - Illetve... tudnom kell. Értenem kell. El kell fogadni. Nem csak nekem. Nektek is, akik közel állnak. - Nyelek egy aprót, beleiszok a teámba. Hallgatok egy kis ideig. - Egyébként... vannak... csoportok. Hozzátartozóknak. Vannak telefonszámaim. Ha... ha gondolod.
Elnyomom a cigim, és újabbra gyújtok, vagyis csak fogok. Rakok bele egy kevés füvet is, de nem sokat. Tényleg nem sokat, az én mértékeimhez. Szinte hatással sem lesz rám. Csak kell valami, és most ez van. Ez lesz, aztán egy idő után ez sem, hanem valami más lesz helyette. Ez az egyetlen út, ezt látom egyedül magam előtt. Szerváltás. Így hívják. És segít. Ezekbe a mondatokba tudok kapaszkodni.
Amikor elkezdtem a csoportot, a tizenkét lépést, akkor azt hittem, nem fogok semmin nagyon kiakadni. Az első lépés még oké. "Beismertük, hogy tehetetlenek voltunk függőségünkkel szemben, és életünk irányíthatatlanná vált. Fair enough. Tényleg azzá vált. De a másodikkal megszenvedtem lelkes ateistaként. "Eljutottunk a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyre tudja állítani józan gondolkodásunkat." Ez a második lépés. Mennyit szenvedtem vele, te jó ég. Nem azt akarom mondani, hogy Allan Colton Fisher egy csapásra hívő keresztény lett vagy bármi, meg hogy rögtön jó útra tértem, és én lettem az ügyeletes jókisfiú. Azt akarom mondani, hogy kurvára próbálkozom. De ettől még nem lesz megbocsájtható az, amit a múltban tettem.
- Jó... lehet hogy meg tudod. Csak arra gondoltam, hogy... lehet egy csoport mégis jót tenne neked. Nem muszáj. Csak ott azt is megtudod, hogy... hogy kell ezeket kezelni. - Nem nézek fel rá. Beleszívok a már elkészült cigibe, utána meg beleiszok a teámba. Most tuti úgy nézek ki, mint egy suttyó. Támaszkodom a térdemen, görbe a hátam, a vállaim előreestek. És nem merek felnézni.
Azért mikor a gyerekvállalást említi, akkor nézek egyet. Annyira nem bírom felfogni, hogy a húgom ilyen nagy lett. Azt a gondolatot pedig elvből elutasítom, hogy kis Black és Fisher keverékek rohangáljanak valaha körülöttem. Kiráz a hideg, még a gyomrom is összeszorul. Témát váltok.
- Velem is jól bántál, mikor gyerekek voltunk, pedig én aztán problémás voltam. - Dobom fel. - Mondjuk mindketten kicsik voltunk, de mégis. Érted. - Azért az tény, hogy gyerekkorunkban Ems egyszerre volt az anyám, a húgom, a nővérem és a legjobb barátom. Ezért lett ilyen koravén, de mégis van benne valami naivság, még így is. Ennek amúgy örülök.
- Fhhuh... majd egyszer. - Mosolyogok. - De ahhoz sajna más bábát kell keresned, én nem tudnék vigyázni rád. - Ismét beleszívok a cigibe és lent tartom a füstöt. Tök érdekes amúgy, mert a fűre nem vagyok rászokva szerintem. Megvagyok nélküle, legalábbis egész életemben megvoltam, pedig 14 éves korom óta csinálom. Mondjuk olyan is volt, hogy akár egy évig nem, vagy ilyenek. De legalább a fűről könnyebb lejönni.
- Örülök, ha ízlik. Tudtam, hogy valami húsos salit kell csinálnom, ha jössz. - Jegyzem meg, de még mindig nem nézek rá. Lepöccintem a hamut a cigimről, aztán felkelek, hogy kinyissam az ablakot, és ott folytassam tovább a dohányzást. Nem akarjuk, hogy Emily a szagától is betépjen.

Még érzem a szagát.
Látom a lábnyomait. Kifele vezetnek a házból. Két pár lábnyom, de engem most csak az egyik érdekel. A nagyobb. Lehetnék olyan, mint egy kutya. Szagot foghatnék. Nagyjából négy napot adnék neki, mire rájön, hogy mit keres annak a nőnek a szemeiben. Hogy majdnem ugyanolyan színű, mint az enyém. Hogy hasonlít az alakja. Ezt keresi az a fasz. Csak ezt, és nem mást. Persze ezt csak ő tudja. Az nem fontos, hogy Ems mit gondol.
Ha most bekopogtatnék hozzá, négy nap múlva már az én ágyamban terülne el álmos-elégedett fejjel. Négy nap múlva már én hallgathatnám a kéjes nyögéseit és az én hajamba markolna bele, mikor fáj, és az én fülembe súgná, hogy csináljam még. Négy nap múlva az enyém lenne, csak az enyém. Aztán apró darabokra zúzhatnám a csontjait, a mellkasa besüllyedhetne. Elég lenne csak azt mondanom, hogy sosem kellettél másra. Elég lenne csak annyi, hogy sosem leszel jobb annál, amilyen most vagy, hogy sosem tudtad a húgod gondját viselni, és miattad beteg. Sőt, talán még azt is mondhatnám, hogy a lyukán kívül soha semmi más nem fog kelleni senkinek, mert ő ilyen ember, így született, és így is fog meghalni. Hogy az emberek nem azért viselkednek vele szörnyetegként, mert az emberek ilyenek – hanem mert egyszerűen ezt érdemli, vagy talán még ezt sem.
Persze nagyon kedvesen mondanám. A füleibe suttognám mézes-mázos hangon, miközben ott vagyok benne és már majdnem vége, már majdnem tökéletes minden. A körmei a húsomba marnak és hátraesik a feje. Pontosan egy pillanattal előtte.
Remeg a kezem, kitisztul a kép. A nappaliban ülök, kezemben a telefonom. Kitöröltem belőle a dílerem számát, de sajnos tudom fejből. Igazából mindenkiét tudom. Adrianét is. Mosolyra húzódnak az ajkaim.
Nagyon remeg a kezem. Már 48 napja tiszta vagyok.
Az első lépés. „Beismertük, hogy tehetetlenek voltunk függőségünkkel szemben, és életünk irányíthatatlanná vált.” Itt tartunk. Az első lépésnél. Ó, beismerem én. Most is tehetetlen vagyok. Sosem fogom tudni megváltoztatni magam. A második lépés. „Eljutottunk a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyre tudja állítani a józan gondolkodásunkat.” Ismét elmosolyodom. Hát persze. Nálunk felsőbb erő. Remeg a kezem, és mikor lenézek, a szám már be van írva a telefonba. Nem is emlékszem, hogy én pötyögtem volna be. Nesze neked, felsőbb erő.
Azt hiszem, nem tudnám megölni Adriant. Talán a szavaimmal meg tudnám. Talán lecsúszna mellém, és sosem tudna többé elhagyni, mert azt hinné, hatalmam van fölötte, mint ahogy akkor sem tudott elhagyni, mikor mellettem volt. Csak dühből volt képes kimondani, amit mondott, és mindig figyeltem rá, hogy sose legyen dühös, maximum szomorú. A szomorúság néha felváltja a dühöt, ezt már megtanultam.
Lenyomom a zöld gombot. A pulzusom az egekben.
- Hallo, tessék.
- Csá, Tom. Itt Cole beszél.
- Oh, Cole, hali… - hallok egy kis pimasz mosolyt a hangjában. Ő már előre tudta, hogy nem fog sikerülni.
- Tíz gramm. Van?
- Hah… tíz?
- Ne szórakozz, Tom. Kurvára ne szórakozz velem.
- Jó-jó, csigavér, nyugi van. Mikorra kell?
- Mikorra? Most, most kell, bazdmeg. – Érzem, hogy az ereim feldagadnak, elönti az arcomat vörösség. Remeg a kezem, beletúrok vele a hajamba.
- Jó, de kicsit drágább lesz.
- Drágább? Mi a faszról beszélsz?
- Le akarod rabolni az egész készletem, a többieknek nem fog maradni, ezért kárpótlást kérek.
- Jó, baszd meg, Tom, adok, amennyit akarsz, csak találkozzunk már. – Már a hangom is remeg. - Hol vagy? Már indulok.
- Jézusom… Oké, egy óra múlva az Adynál.
- Egy óra?? Egy óra?
- Nyugodj le, sietek.
- Mennyi pénzt hozzak, te köcsög?
Pár pillanatig csend van. Hallom, ahogy a saját lélegzetem már lassan zihálássá változik. Túl közel került hozzám a cucc. Annyira közel, hogy nem tudom visszafogni, hogy akarjam.
- Másfélszer annyit. Ott tali.
Kinyomta.
Nem bírok a seggemen ülni addig sem. Lemegyek a boltba és veszek piát, valami olcsó kell, mert minden pénzemet el fogja vinni ez a szemét geci. Annyit veszek, amennyit csak tudok, és leülök inni egy padra. Részegnek kell lennem.
Nem igazán tudnám leírni azt az érzést, amikor először meglátom a dílerem, ahogy közeledik a pad felé, ahol ülök. Én eddigre már fullosan lerészegedtem, szerencsémre, különben nem bírtam volna elviselni azt az egy órát, amíg hozzájutok. Felpattanok, de megingok, amikor meglátom.
- Hoztad?
Leül a padra, és megvillantja a zacskót. Jóleső bizsergés fut végig a testemen, a gerincem mentén, ahogy zavartan és kapkodva a zsebem mélyére nyúlok, hogy kikaparásszam belőle az utolsó vagyonom. Mindet a kezébe nyomom.
- Elég lesz? – Kérdem. Bólint. Mosolyt villant.
- Öröm veled üzletelni. Egészségedre.
Hallom a zacskó zörgését, ahogy elsüllyed a zsebemben. Megmarkolom, Tommal pedig mindketten más irányba megyünk tovább, ki-ki a saját dolgára. Én használok, ő meg… leszarom, mit csinál.
Otthon remegő kézzel töltöm meg a pipát. A telefonomon hat nem fogadott hívás. Louis és Emily is hívott. Nem válaszolok nekik. Senkinek sem fogok.

Fogalmam sincs, milyen nap van. Amikor felkelek, rögtön a zacskóm után nyúlok, még van benne. Beveszek két xanaxot keléshez a kávé mellé. A csoportban már biztos aggódnak, ha-ha. Sosem fogok visszamenni.
A telefonomon hetvenkét nem fogadott hívás. Emily, Louis, Mínea, Cat, az apám, pár haverom. Munkahelyi telefonok. Apám biztos rájött, hogy elloptam a spórolt pénzét otthonról. Lehúzok egy kis rövidet, az még van itthon. Fogalmam sincs, mennyi ideje nem mentem ki itthonról. Hat nem fogadott hívás óta.
Megtöltöm a pipát.

Egy épület tetején térek magamhoz. Kurva magasan vagyok. Ha most előrelépnék, tuti lebeghetnék egyet, de biztosan nem élném túl. Ezt még tudom. Kilógatom a lábam a szélén. Egy lábon állok. Sokáig imbolygok így, mert jól esik. Az is lehet, hogy csak egy pillanatig, nemtom’, de… fáradtan sóhajtok. Ha ezt csinálom, előbb-utóbb valaki kihívja a zsarukat, akkor meg már amúgy sem ugranék. Mi értelme tehát itt álldogálni?
Filmszakadás.
Egy járdaszegélyen térek magamhoz. Kurva büdös van. Hányásszag van, rajtam van. Először még nincs erőm hozzá, hogy felemeljem a fejem, de aztán mégis megpróbálom. Tele vagyok hányással. A dohányboltban nem szolgálnak ki, rögtön kiküldenek, faszom. Pedig csak egy doboz cigit akartam, de akkor mindegy. Találok a zsebemben, de a pénztárcámat ellopták. Nagy dolog.

Amikor felébredek a kádban, vérszagot érzek. Vérszagot? Mi a fasz… Lötyög a kádban a víz. Biztos valaki engedett nekem, mert én tuti, hogy magamtól nem fürödtem volna le.
Kell xanax a keléshez. Kinyitom a szemem.
Hogy lett minden véres? Mindenhol vér van, a vízben is, és ondó, mindenhol. A hajamban is van, ahogy belenyúlok, meg vér is. Lenézek magamra. A kádban vér van, nem csak vér, de vér. Magamra nézek, felemelem a kezem, és látom, hogy a karomból jön, vagyis csak jött, mert vágások vannak rajta. Mély vágások.
- Mi a fasz…?
Kicsit felülök. A víz hideg és véres. A kádban is van ondó. A falak… a falak összekenve. A karomon vágások. Kicsit felemelkedem a vízből, hogy lássam magam. A hasamon is vágások, pont ott van az egyik, ahol Valery hason szúrt kölyökkorunkban. Felemelem a lábam, a combomon is van egy. Mély.
Kábán körbenézek, a földön is. A földön ott van a húsvágó kés.
Mentők… ki kell hívnom… a mentőket.
Basszameg. Elkezdem érezni a fájdalmat a tagjaimban. Basszameg… Hol van a telefonom…? Van telefonom? Véres a víz. Vérben fekszem. Mellettem a húsvágó kés.
- Akurva… mi a fasz… - nyelek, mert érzem, hogy gyenge vagyok és álmos, és sosem fogok már kijutni ebből a kádból. – Édes kurva istenem, add, hogy most ne haljak meg, és leteszem, basszameg…
Amikor megpróbálok kikászálódni a kádból, ráesek a késre, de nem sérülök meg. Fújok. Kúszok kifelé. A meztelen testem vér és ondónyomot húz maga után a hányástól, portól és kávétól mocskos földön. Hol a faszban van… a telefonom…
A nappaliig jutok, de tovább nem.
- Kurvaélet… kurvaélet… leteszem… eskü leteszem, bazdmeg, csak… valaki hívjon kibaszott mentőt…
Aztán elvesztem az eszméletem.

Egy fehér szobában ébredek. Remegek, mint az állat. Nincs bennem semmi, bazdmeg, semmi. Pánikolva próbálok körbenézni, de nem fókuszálok rendesen.
- Uram? – visszhangosan beszélnek hozzám. Próbálok odanézni, de csak egy elmosódott alakot látok. – Uram, magánál van?
- Mi a fasz… hol…?
- Mentők hozták be napközben, kórházban van, uram.
- Mi? Miért… ki?
- Az egyik szomszédja hívta ki önhöz a mentőket, miután nem reagált, de a kulcsa kívülről a zárban volt.
- A halott macskás liba…? Bazdmeg…
A plafonra pillantok. A nővér nem érti, hogy min vagyok kiakadva. Nézek felfele és nyelek. Muszáj lesz… mától nem… muszáj leállnom. Végleg le kell állnom. Kibaszottul megígértem.

- Áh, Dominik! Örülök, hogy újra köztünk vagy. – A csopvez üdvözöl barátságos mosollyal, és az itteni nevemet mondja, mert ez egy anonim csoport. – Gyere be.
Ismerős a hely, mert amikor negyvennyolc napig jutottam, akkor is mindig itt voltunk, ebben a pincében. Leülök egy székre, a többiek barátságosan üdvözölnek, nekem meg ég a pofám. Visszaestem, bazdmeg. Iszonyúan szégyellem magam.
Hozzám ér a kör, szusszanok.
- Dominik, ha van kedved, mutatkozz be, és mondj magadról valamit. – A csopvez kedves velem. Mindig kedves. Úgy sajnálom. - Nem muszáj persze, csak ha szeretnéd.
- Sziasztok, Dominik vagyok, függő…
- Szia, Dominik – hangzik mindenhonnan a válasz. Páran azért vannak újak, akik nem ismernek.
- Legtöbben ismertek… Visszaeső vagyok. – Összeszorul a torkom. Érzem, hogy lever a víz. – Mindenfélét használtam, amit el tudtok képzelni, kristály, meth, fű, kis gyógyszer, alkohol… Azért vagyok itt, mert majdnem megdöglöttem, és akkor megfogadtam, hogy lerakok mindent, ha túlélem. Túléltem.
Érzem, hogy a tekintetek a vágásokra terelődnek a karomon, amik kurvára látszanak. Lesütöm a szemem.
- Köszönjük, Dominik. Örülünk, hogy itt vagy.

Semmi különös nincs abban, hogy éppen az addiktológián ülök. Eléggé megszoktak az elmúlt 206 napban annyira, hogy semmivel se keltsek feltűnést - én pedig azt szoktam meg, hogy várni kell. Elhoztam a jegyzetfüzetem, és azzal mulatom az időt, hogy rajzolok bele a váróban. Ez akár órákig is eltarthat, hiába van időpontom, mert ha az eset sürgős, akkor sürgős. Nem izgatom magam miatta, Iván rohadt elfoglalt szakember, mázlim van, hogy bekerültem, meg hogy Mínea, mint a mecénásom, fizeti ezt.
Mostanában kevesebb csávót rajzolok és több nőt, mert van ez a furcsa jelenség, hogy néha hazaviszek nőket az ágyamba. Nem teljesen értem én sem. Anno Minivel kezdődött, akkor alaposan kiborultam, emlékszem - mi az, hogy feláll, mikor buzi vagyok, érted. Aztán Mini házas lett (najó, nem, de olyan), szóval más szórakozást kellett keresnem, de a nőkre nem vágytam, mert nem, aztán megjelent Cat. Hát, aztán ő is eltűnt egy kis időre, szóval érdekes volt, amikor... az első alkalommal betalált egy nő, akit nem ismertem. Amúgy nem csinálok belőle rendszert. Baromi ritkán tud megfogni egy nő. Ezt rakd össze. Mindegy, ettől még amúgy melegnek gondolom magam, aztán kész, ennyi.
Mindennek ellenére most épp egy kerek női mellet árnyalok a vázlatfüzetemben, aminek hatására a mellettem ülő férfi, mikor belenéz a cuccomba, arrébb is húzódik. Hát, magának akarta. Kellett neki vájkálni. Amúgy őt is ismerem, gyakran látom erre. Ha tippelnem kéne, szerencsejáték és frontin, vagy mondjuk valami pörgető. Alkohol nem. Sőt, az is lehet, hogy pornó- vagy szexfüggő, a reakciói alapján.
Najó, ez mégis csak egy Addiktológiai Inzétet. Lapozok egyet, hogy ne érezze kellemetlenül magát a faszi, aztán a papírra pillantok. Emily említette, hogy kéne terveznem magunknak egy közös tetoválást, ennek okán kezdek firkálni a füzetbe mindenféle elrontott ötleteket. Néha fel-felnézek, esetleg kimegyek egy cigire, ha megunom az ücsörgést.

Szóval Ems csak ül itt, hallgatja, amit én vért izzadva mondok ki. Mosolyog, vagy legalábbis nagyon nyugodt, nem tudom eldönteni. Nem értem, miért teszi, amikor én alig tudom összekaparni a szavakat, ezzel szenvedek kábé minden nap, amióta lejöttem, és most is baromira próbálkozom, ő meg ilyen nyugodtan csak ül, és hallgatja, hogy mi van. Ez mondjuk rendes tőle, hogy végigtűri, de tényleg, és biztosan próbálja is megérteni, hogy mi a faszt akarok mondani.
Persze, tudtam, hogy pszichológia meg önismeret meg minden ilyesmi, de akkor azért felszalad a szemöldököm és megnyúlik az arcom, mikor a húgom egyszerűen közli, hogy ő jár csoportba. Jár csoportba. El is némulok hirtelen, csak egy kis idő múlva szívok bele még mindig kissé meglepetten a cigimbe.
- Ja?... Akkor... akkor jó. - Bólintok. Tényleg meglepett. Lehet, hogy valóban nem tudná így kezelni az egészet, ha nem járna. - Jó, de akkor azt is tudod, hogy mi a tizenkét lépés, meg hogy mire kell figyelnem, nem? - Kérdem a magától értetődőt, de nyilván igen lesz a válasz. Akkor viszont tényleg nem értem azt, hogy miért hangzott el, hogy elbújok a "függő" szó mögé. Szarul esett.
Azért nem hittem volna, hogy Ems magától megcsinálja - mondjuk hihettem volna, mert a húgom egy talpraesett nő aki mindig is tudott annyira vigyázni magára, amennyire csak kellett, sőt, még másokra is tudott. Talán még jobban is, mint magára. Bátor ember, aki nem fél szembenézni a sok szarral, és ezért egyébként baromi hálás vagyok neki, akkor is, ha épp haragszom rá, vagy nem beszélek vele, vagy tudja a franc. Ezt már letisztáztam magamban.
Lesütöm a szemem, mikor ismét megszólal. Ja, igen. Kicsit talán tényleg túlzásba viszem. Rohadtélet. Sosem voltam jó a szavakkal, és most kell elkezdenem megpróbálni annak lenni.
- Igen, tudom és... nem is akarom. Sajnálom, ha túlzásba estem. - Pillantok fel óvatosan. - Csak sosem tudom, hogy állnak hozzá körülöttem. Apánkat se tudom. - Szusszanok egy aprót. Az nyilván nem tett jót a kapcsolatunknak, hogy kivettem a széfjébe elrakott rengeteg pénzt, meg hogy eljött megnézni egyszer a kiállításom, onnan tudta meg, hogy meleg vagyok, és én nem voltam neki hajlandó felvenni a telefont két hónapig ezután. Ő is még... egy olyan ember, akinek jóvátételt kell nyújtani, de ehhez még nem szedtem össze a bátorságom. Tulajdonképp baromi gyáván viselkedem, ha róla van szó. Mondjuk a kilencedik lépésnél még nem tartok, mert három-négy hónapja még mindig a harmadiknál vagyok leragadva. " Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk." Mindezek ellenére nem használok. Király.
Ems megint megszólal, és biztos okosakat mond, de nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, amit sikerül napvilágra hoznia. Felszisszenek az egész példafelhozatalra, és el is lököm magam az ablakpárkánytól, picit elfordítom a fejem, így fordulok félprofilba, amiből nem lát semmit, mert hirtelen fontos bámulnivalóm akadt.
- Ezt... ne. Bocs. Köszi. - Jelzem, hogy érzékeny terepre érkeztünk, de csak ennyivel. Nem tehetek róla, szívesen hallgatnám a húgomat, hogy kivel hogy szexel, de tényleg, mert bármit szívesen meghallgatok, ha akarja, de ezt a témát azzal a faszkalappal egy lapra hozva élből elutasítja a szervezetem. Még a gyomrom is felkavarodik, mert vizuális típus vagyok. Megpróbálok inkább a maradék mondanivalóra koncentrálni. Azt viszont, azt hiszem, értem. Így már világosabb az egész.
- Igen... aha, igen. Igaz. - Szusszanok.
A semmiből jut eszembe Anglia, a lepusztult gettók, amikor még abba a gusztustalan gangbe tartoztam. Nevettem rajtuk és megvetettem a függőket, akik a dílerük csettintésének megfelelően éltek vagy haltak. Nevettem rajtuk, sajnáltam és szántam őket, mert én annyival feljebbvalónak éreztem magam. Közben meg én is cigiztem. Tök szánalom. Akkoriban is két kézzel vertem volna a bolt ajtaját, ha bezárt volna, és nem tudtam volna emiatt cigihez jutni. Na, akkoriban fekete-fehéren láttam a világot. Most nem tudom.
- Igazad van, és szerintem értem, hogy mire gondolsz. - Bólintok, és felnézem rá. - Tök példaértékűen csinálod ezt az egészet. Respect, sis. - Vicceskedőnek hangzik, bro-zósnak, de mindketten tudjuk, hogy komolyan gondolom. Ismer, mint a rossz pénzt.
- Na, annak... örülök. Szar keresztapa lennék, tekintve, hogy ateista vagyok és nem is kereszteltek meg. - Mondjuk az tény, hogy egy kurva gyerekét nem biztos, hogy előnyös megkeresztelni, ebben egyet kell értenem az apámmal. Vagy pont hogy emiatt lett volna jó? Fasz tudja. És részemről remélem, hogy ennyivel le is tudtunk minden témát, amihez Blacknek véletlenül vagy áttétesen köze van.
- Azt tudom, hogy szeretsz. - Elmosolyodok halványan. - Nagyon jól csinálod. Mindenkinek jobb, aki körülötted van. Szerintem ez valami X-Men szupererőd. - Bólogatok, mintha tudományosan adnám elő magam, aztán kicsit elgondolkozva meredek ki az ablakon. - Hamarosan elkészül az új kiállításanyagom. Az egyik galériával már majdnem minden le van zsírozva. - Mondom a semmiből. Biztos örülni fog neki, hogy elfoglalom magam valamivel.
A tetoválásra rápillantok, aztán elmosolyodom. Tetoválás. Tényleg elönti valami hülye meleg érzés a mellkasomat, mert jól esik, amit mond. Aztán...
- Várj, ki a tököm az a Dávid? - Vonom fel a szemöldököm, aztán csak legyintek. Elindulok visszafelé az ablaktól, hiszen a nehezebb témákon eddigre túl vagyunk. - Egyébként baromi jó lenne egy közös tetkó. Valamivel el kell fedni a ballépéseim. - Emelem fel a meztelen bal karom, amin látszanak a hegek, amiket bódulat alatt ejtettem magamon még fél évvel ezelőtt. Azért beforrtak, de rohadt feltűnőek. - Bár azon is gondolkoztam, hogy megtartom őket, vagy csak kikontúroztatom az összeset egyenként. Badass tigrisminta lenne. - Röhögök. Mekkora egy tróger vagyok...

Pontosan tud mindent. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy álljak hozzá ehhez az egészhez - hiszen ha tudja, akkor mindenről tud, minden kis szarról amin átmegy ilyenkor az ember... vagyis. Minden kis szarról, amin átmegyek. Nincs általánosítás. Szóval érti és átérzi, mi van, és nyilván így jobb, meg minden, közös gyógyulás és feldolgozási folyamat meg ezek. Akkor sem tudom, mi van ilyenkor, mármint benne. Sajnálat? Szánalom? Megvetés? Ezekre nincs szükségem...
- Ah... aha. - Bólintok, ahogy processelem az infót, hogy nem ért mindennel egyet. Ems amúgy is egy elég öntörvényű nő. Mondjuk nem biztos, hogy pont ebben kéne annak lennie, de mindegy. Ahogy gondolja. - Örülök, hogy eljársz. Tök király. Sajnálom, hogy... emiatt is járnod kell valahova. - Mármint, hogy miattam még ezzel is bajlódni kell, de úgyis érti, mert a félmondataimat is érti, és még jobban be tudja fejezni őket, mint én. Tényleg nem tartok még a jóvátételnél, de vannak olyan emberek, akiknél egyszerűen muszáj előbb elkezdeni; mint például Ems, vagy Mini, akit egyébként simán lecsukhattak volna, mert adott pénzt, amit én szerre költöttem, és ez is tulajdonképpen bűnrészességnek számít. Mondjuk az szerencse, hogy az apja auror, meg hogy volt annyi eszem, hogy ezt az infót ne említsem meg kedves rendőr kollégáinknak.
Amikor Ems itt van, általában eláraszt valamiféle nyugalom. Kurva kellemes egyébként, mert magától a ténytől, hogy a nappalimban henyél és zabál, olyan, mintha ez a hely még inkább a sajátom lenne, így... az "otthonom" (fúdeklisés ez a szó). Pusztán attól, hogy itt van. Ilyenkor minden más kizáródik az életemből és full nyugodt leszek. Nem érdekel, hogy kivel vagyok gyáva felvenni a kapcsolatot, nem érdekel, hogy ki kószál körülöttünk mint egy kibaszott fekete hiéna, nem érdekel, hogy sokszor fogalmam sincs, hova a picsába is tartok tulajdonképpen. Ha Ems itt van, akkor úgysem történhet semmi baj.
- Ja... én sem tudom. Majd... ez még úgyis korai. - Ennyivel próbálom elintézni. A bűntudat, mint olyan, egyébként baromira új, mert nekem sosem szokott bűntudatom lenni. Most, amióta elkezdtem ezt az egész szart, van. Asszem' egyszerre kaptam meg 23 évnyi bűntudatot, nem kellemes. Mondjuk itt nyilván nem magamat kell sajnálni, hanem azokat, akikhez köze van ennek a benyomásnak. Akikhez kapcsolódóan megjelent ez a cucc. A lista egészen hosszú.
Kellemetlenebb vizekre evezünk. Black. Sosem volt eddig szó Blackről. A fogaim összekoccannak, észre sem veszem, hogy kicsit csikorgatom őket, mikor Ems egyszerűen közli: ez egy tény, hogy lefeküdtek.
- Feltétlen tudnom kell róla, húgi? - Kérdezem visszafogva a feszkót, mert nem akarok kiabálni, nem akarok ideges lenni emiatt, de a szervezetem instant reagál így annak a köcsögnek az említésére, akkor is, ha csak úgy random van róla szó. Egy ilyen szövegkörnyezetben pláne olyan, mintha benzint öntenél a parázsra. - Baromi szívesen hallgatnék bármi ilyet, ha nem... róla lenne szó. Komolyan. Így viszont nem nagyon tudom elviselni.
Elég, ha csak annyit említek, hogy a lecsúszásaim ehhez a köcsöghöz voltak köthetőek, de... nem, mert én csináltam, én döntöttem úgy, hogy ehhez nyúlok és én basztam el. Nem ő a hibás. Ennek ellenére gyűlölöm, és félek tőle, mint a tűztől, mert akárhányszor láttam a pofáját (az utóbbi években összesen kétszer), erős ingerenciám támadt rá, hogy öntudatlanra szívjam magam és megfulladjak a saját hányásomban. Ettől az sem különbözik, ha beszélünk róla, mert ugyanúgy látom magam előtt, mert minden kibaszott négyzetcentiméterét ismerem az embernek minden szögből és minden fényviszonyban. Pontosan látom magam előtt a részleteket, és azt is tudom, mikor ugrik meg a hangja, mikor beszél, és azt is, hogy mikor csuklik el röhögés közben. Úgyhogy ebből nem, tényleg köszönöm, de nem kérnék, ha lehetséges. Emilynek elég hallgatnia ezt, nekem nem kötelességem, mert vége van.
Egy jól irányzott mondattal Emily eléri azt, hogy hirtelen rengeteg füst kerüljön a mellkasomba - épp beleszívtam a cigibe, mikor mondta, próbáltam levegő után kapni, aminek az lett az eredménye, hogy köhögőrohamot kapok, és még be is könnyezek. Kurvajó. Felszisszenek, mikor végeztem a fuldoklással, és úgy fordulok a húgom felé, mint valami vadállat, hirtelen megvillan újra ez az énem - az a Colton, aki, miután együtt lelépett a párocska, féltékenyen fújt az egész világra és nem tudta elviselni, hogy valaki jobb nála.
- Nem nevetek, Ems. - Jegyzem meg halk hangon, szinte el is vicsorodok. Érzem, hogy az arcom valami furcsa kifejezésbe torzult, tényleg mint egy állat, aki a territóriumát félti, és kész harapni. - Ne mondj ilyeneket. - Pár pillanatig farkasszemet nézek vele, csak utána hunyom le őket, és elfordítom a fejem.
Csak nyugalom. Egy, kettő, három, négy. Egy, kettő, három, négy. Ems van itt. Akit szeretek. Egy, kettő, három, négy. Nem akart semmi rosszat. Csak viccelt. ...három, négy. Nem gondolta komolyan. Viccelődött. Minden oké. Nem direkt taposott rá a tyúkszememre. Nyugi, Cole. Senki sem lesz elvéve tőled, azért sem, mert senkit sem birtokolsz. Nyugalom. Egy, kettő, három, négy.
A gyerekvállalás azért már valamivel könnyebb téma, még akkor is, ha ezen is az áttétes Black-daganat nyomait érzem. Fél szemmel pillantok Emsre, karattyol a keresztelőről meg hogy megnézné a gyerekeit, de egy félmondat üti meg a fülem. Hallgatok pár pillanatig.
- Miért, még nem találtál nekik apát? - Kérdem fojtott hangon, de igyekszem elvenni az élét. Nem támadó. Nem akarok az lenni, Emsszel nem. Kényes és szar helyzet állt elő ezzel a köcsöggel, de ez nem a mi hibánk. Sosem volt a mi hibánk. Senkinek sem a hibája.
A kérdésére azért kicsit összefacsarodik bennem valami, mert emögött az van, hogy ő ebben nem biztos. Szomorú, halvány félmosoly jelenik meg az arcomon.
- Nagyon szeretnék melletted lenni, ha ilyesmire adod a fejed. - Kicsit talán el is gyengül a hangom, de azért nem vagyok nyálas, hiszen még mindig ott van ezen az egészen a kurva Black keze nyoma, de ha ez a kettő úgy döntene, közös porontyokat hoz a világra, akkor jelentős dühöngés után megpróbálnék ott lenni. Ezt tudom. Megpróbálni mindenképp megpróbálnám.
- Nem lesz túl boldog kiállítás. - Fűzöm azért hozzá. - Mondjuk azt már megszokhattad, hogy nem vagyok egy pillangós tájképfestő, szóval...
A tetoválásokra terelődik a szó, Ems pedig közelebb lép, és mutat valamit, amit eddig még nem láttam. Meglepődök. Kissé elnyílnak az ajkaim, ahogy nézem a fehér mintát a hasán, sőt, még az ujjammal is megérintem a bőrfelületet, aztán felpillantok a húgomra.
- Tényleg nagyon szép munka. Illik hozzád, Emily. - Visszapillantok a szépen kidolgozott vonalakra, a virág szirmaira. - Ez, ami ez a virág, ez tökre ott van benned, Ems. Szép, kiegyensúlyozott, finom, de határozott. - Ezen a nyelven értek. Egy festményt, egy képet vagy egy tetoválást számomra nem kell megmagyarázni, mert értem, de el akarom mondani, mit gondolok erről; ennek kapcsán ki tudom mondani, amit a húgomról gondolok.
- Nekem is vannak újak. Nézd. - Azzal pedig lekapom a pólóm, s bár így láthatóvá válik pár új, mély hegem, a bal oldalamon lévő Jézus alak (én csak így hívom, amúgy csak egy szépfiú), a jobb oldalamon látható női alak és, mikor megfordulok, a bal lapockámon feszülő hullám minta.
Adiran nevére megint betriggerelek egy pillanatra, az arcizmaim megrándulnak, de egyébként tartom a pókerarcot.
- Nem biztos, hogy mindegyiket eltüntetném. A combomon lévőt mondjuk igen. - Fintorgok. - Meglátom.

Teljesen jól elvagyok, rajzolatok meg minden ilyemi. Nem zavartatom magam, itt az embernek várni kell. Valami furcsa zaj üti meg a fülem, kicsit megzavar, de tulajdonképpen fel sem fogom, mi az, ahogy felnézek, kezemben a vázlatfüzetemmel és a grafittal.
A ceruza halk koppanása hallatszik a váró kövezetén. Egyből nem jövök rá, de már összekapcsoltam valahol magamban - a hangot, amely zavaró tényező volt, és amiről talán azt hittem elsőre, hogy csak képzeltem. Megpillantom először a széles vállakat, a hajat, az orvosi köpenyt. A szívem egy pillanatra teljesen megáll, aztán vadul dobolni kezd, kurvasok hormon szabadul fel bennem épp, ezt állapítom meg. Felfogom, hogy kit nézek.
Mi a faszomat keres ez egy MUGLI KÓRHÁZBAN?
Ő nem vesz észre rögtön. Ohh, nem... csak belemerül a rendkívül fontos irataiba, valamit olvas. Lever a víz, és annyi időm sincs, hogy elkapjam a tekintetem, mielőtt felpillant. Összenézünk.
Remegni kezdek az idegességtől, észre sem veszem, de rögtön talpon vagyok, felpattantam, a vázlatfüzetem pedig a földön landolt, de kihagyott az agyam. A váróteremben rám terelődnek a tekintetek a hirtelen mozgás miatt.
- A kurva... - megformálom a szavakat, de az agyamat elöntötte valami, azt sem tudom, hogy ténylegesen kimondom. Megfeszülnek a tagjaim, egy másodpercig csak így meredek rá, a kezeim ökölbe szorultak.
Egy pillanat alatt termek ott, úgy suhanok át a termen, mintha legalább tudnék hoppanálni - a testem és a lassan, kemény munkával visszaszerzett izmaim megfeszülnek, ahogy az öklöm az orra felé repül, anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene. Egyetlen gondolat dobol a fejemben: dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg...
Ha nem védekezik, akkor csak elkezdem ütni. Nem gondolom át, hogy ő most milyen minőségben van itt jelen, és hogy én hogy vagyok itt. Azt sem, hogy ért a verekedéshez, és egy pillanat alatt képes lenne eltörni a karom. Azt sem, hogy még annyira sem vagyok erős, mint akkor voltam, mikor még ismertük egymást. Csak ütöm, és a lehető legtöbb kárt akarok benne okozni.

Nem tud máshova nézni. Tudtam, hogy így lesz, mindannyian tudtuk - már akkor tudtam, mielőtt felhívtam volna a dílerem, tisztábban voltam vele és éreztem, hogy négy nap elég lenne, hogy romba döntsem őt, mindent felégessek körülötte. Nem tudja elszakítani tőlem a tekintetét.
Hamar lendülök felé, leszarom az orvosi köpenyt és hogy ő itt fontos ember, amíg én csak egy nyomorék függő, aki élősködik az embereken, leszarom, hogy ő fontosabb nálam itt. A fülem kívánná az orra roppanásának hangját, a szemem a látványt, ahogy egy pataknyi vér csörgedezik lefelé az orrlyukából, és összepöttyözi azt a gyönyörű, makulátlan orvosi köpenyt. Szép lenne a pöttyökkel, hiszen mind tudjuk, hogy megérdemelten potyognának le az orrából. Elsöpri a kezem, aztán egyszerűen elkapja a csuklóm, de hamar elengedi, időm sincs felfogni, hiszen én már rögtön szabadítanám ki a kezeim - egyszer csak megérzem a vállamon a kezét, erősen és határozottan fog, mire igyekszem olyan durván és erősen kitépni magam a kezéből, ahogy csak tudom.
- Te hozzám ne érj. - Sziszegem, és még bele is rúgok, ha tehetem, a lábába. Nem akarom, hogy véletlen is átöleljen, vagy csak arra hasonlítson, amit csinál. De nem enged el. Még közelebb húz.
- Black, ENGEDJ-... - kezdeném emelt hangon, de esélyem sincs befejezni, mert megszólal. Azt mondja: nyugodjak le, és a nevem, a nevem az ő szájából undort kelt bennem, felkavarodik a gyomrom. Megérzem a szagát, mire próbálom eltolni magamtól, agresszíven és erősen, amennyire ez tőlem telik.
Az erőszakos mondatra felpillantok rá, aztán harsányan felnevetek.
- Mondta ezt az MMA-s... gratulálok, Black, hiteles. - Szinte köpöm a szavakat. Ismét megpróbálom ellökni magam tőle, mert emellett legszívesebben ütném tovább, és olyan dolgokat csinálnék vele, amivel sosem tudnék elszámolni magamban.
- Ha nem engedsz el azonnal, te áruló köcsög, szarrá töröm azt a kibaszott szépfiús képedet, érted? - Sziszegem halkan, olyan halkan, hogy a körülöttünk lévő nagy felbojdulásban talán csak ő hallja.

Kifújom a füstöt a vörös kis ribanc említésére, ez felér valami sóhajszerűséggel is. Bólintok.
- Ja... minden azzal a kis picsával kezdődött. - Megcsóválom a fejem. - Remélem, kirohad a gerince. Khm. Akarom mondani... - Próbálom elviccelni a dolgot. - Remélem, gyönyörű életet él szivárványok és unikornisok között, és boldogan élnek majd drága édesanyánkkal, amíg meg nem halnak, ámen. - Szusszanok. Jó lenne, ha azért csaltam volna legalább egy mosolyt az arcára ezzel. - Azóta kicsit túlvagy rajta? Már azokon, amit csinált. - Mert valljuk be, van min túl lenni. Mind tudjuk, hogy Valery egy őrült, megátalkodott kurva, pont úgy, mint az anyja, csak még számítóbb és sunyibb kiadásban - és sajnos okosabban. Minden szavával ártott, mindannyiunknak ártott, és sejtem, hogy ezt baromi nehéz bárhogyan is feldolgozni. Már azt, hogy a fél családunk pszichopata.
Persze hamarosan jön egy kis közjáték, megint amiatt a köcsög fasz miatt, én pedig abban a pillanatban megbánom a heves reakciót, ahogy kijött. Sóhajtok. Újragyújtom a cigarettám, ami idő közben már rég elaludt, úgy ülök le a kanapéra, hogy mélyen megpróbáljak Ems szemébe nézni, és ismét magyarázkodásba fogjak. Mert beszélnem kell, ha nem akarom, hogy megint minden szarul végződjön.
- Ems, én... nem haragszom rád emiatt. - Az első dolog, ami tisztázandó. Pipa. - Nem haragszom rád, és soha nem is fogok haragudni rád miatta. Ugyanolyan érzés nekem ezt hallgatni, mint neked volt, mikor mi a szomszéd szobában... tudod. Tökre elfogadom, hogy ez az életed része. Fos helyzet, nem tehetünk róla. Én is ezt csináltam volna, ha a helyedben lennék. Érted? - Sóhajtok egyet. Még egy kicsit. - Nem haragszom rád. Ez az egész nem ellened irányul. Azon nehéz változtatnom, hogy egy önző, egoista, hatalommániás faszkalap vagyok. Ez nem miattad van. Nem azért, mert ti... együtt vagytok. Azért, mert ilyen vagyok. Nem kell törődni vele.
Tök jó, hogy ez kijött belőlem, és végre sikeresen megfogalmaztam. Sokáig nem voltam rá képes, hogy ezeket kimondjam, vagy hogy egyáltalán kívülről lássam az egészet, de kurvára próbálkozom. Csak fél perc múlva jövök rá, hogy ezt nem most kellett volna, hanem már sokkal előbb. Hogy a lehető legrosszabb pillanatban sikerült leküzdenem a saját egóm, hogy végre kimondjam, amit akarok. A lehető legrosszabb pillanatban. Onnan jövök rá, hogy egyszer csak azt mondja: nem működött. Aztán csak annyit: ő nem én vagyok.
Fordul velem egyet a szoba erre, vicc nélkül. Lehet, hogy csak a fű, ki tudja, de az tuti, hogy ebbe most beleszédülök. Elképedek, de az arcom, mint oly sokszor, kifejezéstelen marad. Legalább a húgom tudja, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem érzek semmit.
- Micsoda? - kérdem halkan. Pislogok párat, amíg felfogom. Nyelek egyet. A düh, a tomboló harag egy másodperc alatt égeti fel az ereimet, árad szét a testemben, az elemi gondolatom, hogy meg kell találnom, és csinálnom kell vele valamit. Egy pillanatig tart. Bosszúvágy. Mert ez árulás. Minden tekintetben árulás, kétszeres, háromszoros árulás. De csak egy pillanatig tart. A kép kiélesedik előttem, és látom a húgomat, ahogy mosolyog.
- Ems... jól vagy? - Odalépek hozzá, és átkarolom. Magamhoz vonom. EZT rontottam el. Legutóbb EZT rontottam el. Nevettem. Nem kinevettem, de nevettem, mert kurva dühös voltam. Nem hagyom neki, hogy még egyszer elvegye tőlem a húgomat. Nem hagyom neki, hogy ne tudjam beletenni ezt az egészet egy dobozba. Egyelőre. Dühönghetek, félhetek, izzadhatok és kaphatok pánikrohamot, ha Emily nincs itt. De most nem erre van szüksége. Arra van szüksége, hogy valaki végre kibaszottul mellette álljon, és én azért vagyok józan, azért nem használok, hogy ezt meg tudjam tenni. És eljött az ideje, hogy megtegyem. Szóval akármilyen dühös is vagyok, és akármennyire is szét tudnék roppantani bármilyen csontot, aminek köze van Black szervezetéhez - most Emilyt ölelem.
- Sosem kellett volna, hogy én legyél. Sosem erre volt szükség. Te te vagy. Te úgy vagy jó, ahogy te vagy. Adrian pedig ezt nem látja. Szóval megbaszhatja. - Motyogom a hajába. Annyira erősen kell koncentrálnom, hogy mégse jöjjön elő belőlem az ösztönállat, hogy az valami hihetetlen. De a pszichológusommal nagyon sokat beszéltünk arról, mit kell(ene) tennem ilyenkor. És én megtanultam. Bár biztos nem vagyok benne olyan jó, mint lehetnék, ha már régóta gyakorolnám.
Később Ems már a kajával lendül tovább a témán, én pedig sóhajtok ezen a kis közjátékon. Örülök, hogy van étvágya. Nekem kicsit elment. De a kedvéért azért megpróbálom.
- Dehogynem, bármikor szívesen zabálok a kishúgommal. - Mondom, ő pedig eltűnik a konyhában. Van pár pillanatom egyedül.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Fogalmam sincs, mi legyen. Csak el akarok menekülni ez elől az egész elől. Döntéshelyzetben vagyok. És nem akartam abban lenni. Lehunyom a szemem. Nyugalom. Holnap elmegyek Ivánhoz. Előveszem a telefonom, és írok neki egy sms-t. Holnap elmegyek hozzá. Minden oké.

Látom rajta, hogy meghatódik. Nem most kellett volna ezt mondanom. Akkor kellett volna, amikor még nem volt késő, faszom. Most tudtam legyőzni csak úgy nagyjából az egészet, és még így sem változott a véleményem a faszijáról, a dühöm Black irányába. Egy cseppet sem változott. Még mindig egy mocskos büdös árulónak tartom, egy még nálam is önzőbb fasznak, aki sosem lesz képes megtalálni a boldogságát a hülye nyálas, érzelmes szarságai miatt. Egyszerűen nem elég erős hozzá, és ebbe a kurva boldogságkeresésbe az én húgom megy tönkre épp, a szemem láttára. Az hagyján, hogy én is rohadtul tönkrementem, és épp próbálom takarítani a romokat utána.
És aztán azt mondja, hogy "nem akarja elrontani". Rögtön megcsóválom a fejem és egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Hülye Fisherek, hülye Fisherek vagyunk.
- Ebből elég, kisasszony - mondom játékosan, de mégis komoly a hangom. - Nem rontasz el semmit. Ha minden jól megy, lesz még sok kerek napfordulóm. Most ez a fontos, nem a kibaszott drogmentesség. - Motyogom szinte szelíden a hajába, miközben tovább ölelem. - Ez sokkal fontosabb, mint bármi. - Nyomatékosítom, miközben megsimítom a hátát.
Azért nem vagyok benne biztos, hogy teljesen megértette, mit akarok mondani. Elkezdhetnék most persze a tetkóimról beszélni, meg ezekről a hülyeségekről, amiknek semmi jelentőségük nincs, de nem fogok, mert meg akarom hagyni neki a lehetőséget, hogy ő dumáljon. Ő mondja el, mi van benne. Ő mondja el, hogy szarul érzi magát. Ő mesélje el, hogy mi történt. Akkora szüksége van rá, tudom, mert már évekkel ezelőtt is szüksége volt; és hiába minden pszichológus, ha a bátyja kell neki. És tudom, hogy Adrian biztosan nem hallgatta meg elégszer, és azt is, hogy Adriant konkrétan bármivel _halálosan meg lehet bántani, annyira, hogy utána ne legyen hajlandó enni, annak ellenére, hogy kibaszott cukorbeteg - hogy mindenki őt sajnálja. Tudom, hogy Emily nem kapott elég figyelmet. Sem tőlem, sem Blacktől, sem apánktól, és senkitől sem, aki számított. És ezért eléggé gyűlölöm is magam.
El akarja terelni az egészről a figyelmünket, ahogy látom, hiába mondom neki, hogy nem kell. Kimegy a konyhába, gondolom valami kajáért, én pedig lehunyom a szemem, és úgy döntöm hátra a fejem - szívok egy utolsót a cigimből, aztán a hamutálba pöccintem. Szerencsére ahhoz eléggé lelazultam ettől a cigitől, hogy ne tudjak azonnal útra kelni és megkeresni azt a köcsög árulót. Ez nagyon jó. Bizzeg a telefonom, kaptam egy sms-t. Várnak holnap az Addiktológián. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
Hirtelen észlelem a mozgást a perifériámból, látom, hogy Ems az - egyszer csak rám veti magát és átölel. Sír. Lehunyom a szemem, erősen lehunyom, és rögtön átölelem őt én is, magamhoz húzom, és el sem fogom engedni, amíg nem akarja. Nyelek egyet.
Black. Nem fogod megúszni, hogy ezt tetted velünk.
- Sírj, Ems... - motyogom halkan. - Sírd ki. Itt vagyok. Beszélj, ha akarsz, de nem muszáj. - Ismét nyelek, összeszorult a torkom, és csak ölelem, meg simogatom a hátát. Én, amikor sírok, sosem tudok beszélni. Ritka, hogy sírjak, de volt már rá példa. Ez Fisher betegség, asszem'. Apánk se tud olyankor dumálni.

Álszent köcsög, aki le se szarja, hogy mi történik körülötte, és kurvára nem érdekli, hogy mit tesz az emberekkel. Épp csak nem köpöm le, mikor megszólal.
- Oh, ne hazudd, hogy érdekel. - Pillantok rá. A tekintetem, a halk beszédem, minden olyan, mint egy penge, ami igyekszik Adrian húsába vájni. Az egyik arcizmom megrándul, egy pillanatra vicsort képezve az arcomra. Olyan vagyok, mint egy habzó szájú állat, ami át akarja harapni a másik torkát. Valljuk be, hogy kurva ijesztő lehet, főleg az addiktológiai osztályon.
Azt fogják hinni, hogy visszaestem.
Nyelek egyet, elhúzódok tőle, mikor elenged, és csodával határos módon nem ugrom rá újra. Rögtön az ajtó felé lesek, affelé az ajtó felé, ahol a pszichológusom rendel, de az ajtó csukva van. Nem látta, hogy mit csináltam. Ez a szerencsém. Távolabb lépek még egy lépést, megigazítom a pólóm, ami nagy rám - régen, mikor izmosabb voltam, passzolt, most kevésbé király. Ismét felszalad az ajkam egy pillanatra, ahogy elvicsorodom, de legalább annyi eszem volt, hogy a fejemet lehajtottam. Bár ez akkor is látni fogja. Mondjuk az nem zavar...
Azt mondja, nem lennék rá képes. Lassan felemelem a fejem. Black magasabb nálam és izmosabb, de ettől még nem vagyok esélytelen, akkor sem, ha sokkal jobban ért nálam a verekedéshez. Nem az esélyeimet latolgatom, félreértés nem essék. Tudom, hogy annyira dühös vagyok, hogy bármeddig tudnék küzdeni azért, hogy fájjon neki. A szemébe nézek.
- Azt gondolod? - Érdeklődve emelem meg a szemöldököm én is. Halvány mosoly. - Kevésbé ismersz, mint gondoltam.
Nézek rá, itt vagyunk egy kibaszott váróban, és még mindig kapjuk a ránk-ránk terelődő kíváncsi tekinteteket, a biztiboy is rajtunk tartja a szemét. Mondjuk engem sosem érdekelt kifejezetten a nyilvánosság. Tudom, hogy Black sosem tenne feljelentést testi sértésért. Ahhoz túl nagy mártír. Közel hajolok az arcához.
- Kibaszott áruló. - Halkan súgom neki, miközben alaposan szemügyre veszem a vonásait, mintha csak vizsgálgatnám, mintha még sosem láttam volna árulót. - Mondd csak, milyen érzés? Jó? - A mosoly még mindig az arcomon játszik. - Jó érzés, hogy mindkettőnket romba döntöttél, te geci? Lefogadom, hogy tetszik.

Igen, dühös vagyok. Kurva dühös vagyok, és legszívesebben szétszaggatnám Blacket, de egyrészt nem lenne épp elegáns, ha valami ilyesmit követnék el rajta érzelmi okokból - az például sokkal jobb lenne, ha hidegvérrel tehetném -, másrészt pedig nem, köszönöm, nem szeretnék a böriben kikötni, akkor már inkább a halál, de a szabadságom az enyém. Emiatt sem lenne átgondolt lépést például úgy tökön rúgni, hogy összerogyjon, aztán addig ütni, amíg le nem szednek róla. Igen, nem lenne túl átgondolt.
Látom, hogy méreget. Mit nézel, mi? Halványan mosolygok. Hogy milyen szánalmas lettem? Ezt nézed? Hogy mennyire vékony lettem ahhoz képest, amilyen voltam, hogy mennyire beesett az arcom? Hogy már kevésbé vagyok vonzó? El kell akkor keserítselek, drága Adrian. Sosem voltam vonzó. Manipulatív, az voltam. Vonzó sosem.
Amit mond, nem lep meg, talán csak egy pillanatig. Még fel is vonom a szemöldököm egy másodpercre - sokkal inkább lesz érdeklődő az arcom, mintsem felháborodott, dühös vagy sokkos. A zsebemből egy jojót veszek elő. Iván javasolta, még az elején - foglald le a kezed valami mással, mint a pipatömés, a körömrágás, a kényszeres matatás és remegés. Már egész komoly kis trükköket tudok.
- Oh, igen? - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Mesélj, szerinted mikor voltam a legszánalmasabb? Komolyan kérdezem. - Felpillantok rá. - Te nem láttál a legszánalmasabb időszakaimban, Black. Lehet, hogy voltam szánalmas, alpári, utolsó köcsög, aki nem élt máson, csak mások sajnálatán - lehet, hogy láttál vért izzadva sajnálatot kisajotolni bárkiből, aki a közelemben van - de sosem láttál még annyira szánalmasnak, amennyire az tudok lenni. - Csinálok egy dupla csavart a jojóval. - Szerintem például... - kezdem csevegő hangnemben, és már csak egy rágó hiányozna a számból, hogy teljes legyen a kép - ...akkor voltam az egyik legszánalmasabb, mikor izzadva és prüszkölve sírva, remegő kezekkel loptam el apám spórolt pénzét a széfjéből. Nyilván nem vagyok rá büszke, de ha már így szóba került - biztos jól esik hallani, hogy mennyire gyenge és elesett voltam, és mennyire tudom sajnáltatni magam. Szeretnéd, hogy folytassam? - Tripla forgatás. Ejjha, lehet, hogy még négyszeres is menne? Meg sem várom, amíg Black válaszol. Folytatom. Persze azért arra figyelek, hogy ne hallja minden barom, amit mondok.
- Esetleg kíváncsi vagy rá, hogy milyen volt, mikor majdnem kinyírtam saját magam? - Felemelem a karom, amin szinte ordítanak a mély sebek hegei. - A kádban tértem magamhoz, már kurva sok vért vesztettem. Volt benne víz, a kádban, de már kihűlt. Mellettem megtaláltam a véres konyhakést. Mindenhol vér volt. Vér, és ondó. - Elmosolyodom, mintha szórakoztatna a saját sületlenségem. - A falakon is, az egész lakásban. Fenomenális volt. A poén az, hogy kurvára megijedtem, és nem akartam meghalni. Nagyon szerettem volna élni. Szétvagdosott tagokkal kúsztam ki a hányásos, ondós, poros földön, nyílt sebekkel a nappaliig. Az egyik szomszédom hívta ki rám a mentőket, tudod, az a csaj, aki kitömeti a saját halott macskáit. - Szusszanós nevetés. Amikor a legőrültebb, legszánalmasabb szomszédot segít rajtad egyedül. A jojó tovább száll a levegőben, majd hirtelen visszahúzom. - Szóval nem, szerintem nem múltam most alul magam. Persze javíts ki, ha úgy gondolod, tévedek.

Látom a hatást, nem vagyok vak. Nyilván nem tudom pontosan, hogy most mit is ébresztettem benne - gyilkos indulatot, depressziót, szorongást vagy irritáltságot, fogalmam sincs, de látom, hogy nem pozitív. Legszívesebben egyébként rágyújtanék itt, helyben, de nyilván beltérben nem, meg amúgy is. Mondjuk az tuti, hogy ez után a beszélgetés után láncdohányosba fogok kapcsolni.
Ahogy nézem ezt a szánnivaló tekintetet, egyre csak a húgom szavai visszhangoznak bennem. Ne bántsd... bátor volt... BÁTOR... Hát persze... Rendkívüli bátorságra vallanak a sorozatos lépései. Mondjuk magamról sem állíthatom, hogy bátor vagyok. Nem, én kurva gyáva vagyok, félek a sérüléstől, mint a tűztől, félek mindentől, minden kis szartól, ami visszaránthat, félek az elköteleződéstől, az emberektől. Mindentől. Nem állítom, hogy bármiben is jobb vagyok, félreértés ne essék. Azt állítom, hogy akármennyire is hiszi Black, hogy ő önfeláldozó és ő bátor - nem az. Ez pedig kicsit jól esik.
A kérdésére megemelkedik kicsit a szemöldököm. Boldogabb. Hát... határozottan nem állítom, hogy a bosszúvágy kitöltése tiszta boldogságot eredményez, elvégre azért kezded, mert fosul érzed magad, nem?
- Ha te ettől jobban érzed magad... - megvonom a vállam - ...akkor igen, boldog. - Pár pillanat szünetet tartok. - Most az a kérdés, hogy mitől is éreznéd magad jobban - attól, hogy mekkora geci ez a Colton, mekkora szadista köcsög, hogy kegyetlenül beszél veled és ez igazolja, amit csináltál, vagy... vagy ténylegesen a boldogságomtól. - Elmosolyodok. Olyan vagyok hirtelenjében, mint egy fogkrémreklámban, mert ezt a mosolyt nem tudtam volna visszatartani.
Adrian egyetlen dologra nem számított, még akkor sem, ha felfogta, hogy miért vagyunk az Addiktológián - arra, hogy számot kellett vetnem magammal, és be kellett ismernem, milyen vagyok. Látnom kellett, mennyire szánalmasan tudok viselkedni, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva ennek az egésznek; hogy milyen önző vagyok és mennyire csak az érdekel, érdekelt, hogy nekem jó legyen. Mostanra jelentős különbség, hogy a húgom, Mínea és Cat is érdekel. Szerencsémre Adrian védett pozícióban van. Őt sosem bántottam a függőségemmel, nemes egyszerűséggel azért, mert nem voltunk kapcsolatban, mikor függtem, mikor belecsúsztam az egészbe.
Blackből dőlni kezdenek a szavak, én türelmesen végighallgatom, és közben az dörömböl a fülemben, amit Emily mondott: ne bántsd... Szusszanok egyet. Mondjuk arra azért nem számítottam, hogy ilyen hamar térdrekényszerítem. Tulajdonképpen nem is ez volt a célom, csak annyi, hogy ne tudjon tovább támadni. Nem támadsz meg egy olyan embert, aki épp kitárulkozott neked, legalábbis akkor nem, ha Black vagy.
- Hé-hé-hé. Először is, nem miattad jutottam oda, ahol most vagyok, akármennyire is szeretnéd, hogy még jobban fájhasson neked. Ez csakis az én hibám. - Még a mutatóujjam is feltartom. - Én csúsztam bele, én döntöttem úgy, hogy belecsúszok. Ja, mert gondolom rájöttél, miért is vagyok ezen a csudálatos helyen. - Csak mint prezentálás, mutatok körbe a váróban. - Másodszor pedig, én most épp csak egy dolgot szeretnék. - Egy picit közelebb kell lépnem, legyűröm az undorom és az ütési kényszerem, csak hogy halkan, még halkabban tudjak hozzá beszélni, és még mindig hallja. - Képzeld el, mikor együtt voltunk. Képzeld el az összes érintést, az összes vigyorogva egymás mellett kiterülést, az összes filmet, amit megnéztünk, az illatom a párnádban, a nálad hagyott rajzaim, hogy amikor szétnézel a szobádban, azt látod, hogy körülveszlek. Képzeld magad elé a szívásnyomokat, amiket rajtad hagytam, azt, amikor a pulcsidat hordtam nyilvánosan az ebédlőben, és felvette az illatom. Képzeld el, hogy megcsókollak és végigsimítom a combod... - Kis csend... - Aztán képzeld el, hogy ugyanez a kéz Shayleen combjait simítja, ő pedig kéjesen felnyög.
Fel vagyok készülve rá, hogy ütni fog. Hagyni fogom, hogy megtegye. Nem érdekel, ha lila lesz a szemem vagy ha felszakad a szám. Hagyni fogom.

Érzem a mellkasomon, az oldalamon és a vállamon, ahogy Ems könnyei és taknya-nyála egybefolynak, ahogy keservesen sír rajtam. Ölelem, még csak a hátát sem nagyon simogatom, csak tartom magamhoz, hogy tudjon sírni. Nagyon sokáig nem szólal meg. Mindenféle gondolatok bugyognak bennem egyébként, annyira sok minden, hogy nehéz lenne különválasztani őket. A düh, a fájdalom - mert fáj, hogy így kell látnom a húgomat, akármennyire is kellett már neki, hogy sírhasson -, mindenféle.
Kicsit talán irigy vagyok. Emsre. Lehunyom a szemem, ahogy ez eszembe jut. Nem azért, amilyen helyzetben van, nem azért, amit megcsinált vele ez a fasz. Csak az jutott eszembe, hogy józanul én soha egy könnycseppet sem ejtettem Black után, egyetlen egyszer sem. Ha szarul éreztem magam, egyszerűen nyúltam valamiért, ami elvette az emlékeim és a gondolkodásom arra az estére. Persze lehet, hogy benyomva ordítva sírtam, franc se tudja, mert nem emlékszem rá. Az ember-... Én megkönnyebbülök, ha sírok, mint általában mindenki utána. Így viszont még mindig bennem van az a sok szar, amit ez a köcsög hagyott maga után. Nem jön ki. Megrekedt. Olyan, mint egy betokosodott, gennytől dagadó pattanás, amit hónapokig vagy évekig nem tudsz kinyomni.
Finoman megsimítom Ems vállát. Ebből is látszik, hogy ő egészséges. Ki tudja adni magából ezeket a szarokat. Én bezzeg balta arccal töltöttem meg a pipát és ütöttem ki magam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy az a szemét elérhető közelségbe került. Erősen le kell hunynom a szemem megint, és kicsit jobban magamhoz szorítom Emilyt. Sóhajtok egyet.
Régen azt gondoltam, hogy aki engem otthagy, legyen az bárki, az mindenképpen áruló. Eleinte viszont próbáltam kapcsolatba lépni a húgommal, nem tartottam árulónak, mert tudtam, hogy az én faszságom miatt lépett le, és azt is, hogy túl sok volt, amit megcsináltam vele, hogy az ő lelkének - mert neki, neki biztos hogy van, szerencsés alkat - egyszerűen sok, amilyen tudok lenni. Mikor egy idő után már nem beszéltünk, akkor azért vádoltam egy kicsit, de nem tartott sokáig. Emiatt viszont sírtam. Nyelek egyet, ahogy eszembe jutnak az akkori gondolataim.
Black más. Ha valaki engem szeretni akar, akkor szeressen. Nem feltételekkel. Nem csak akkor, ha jófiú vagyok. Akkor engem szeressenek, és ne azt, akit formálni akarnak belőlem. És Black nem értette, mert egy barom idióta, hogy miután hajnalig bulizok és szétcsapom magam, és kiszívatom a nyakam, utána hozzá megyek haza, mert csak annyit fogott fel belőle, hogy fááj. Azt már nem, hogy ide, a Műhelybe is jöhettem volna aludni a jöttmentekkel, és azt sem, hogy magamat fullosan szétcsapva (bár ez a fogalom akkor még mást jelentett számomra) is tudtam, hogy hol lakik, és elvergődtem odáig. Emlékeim szerint pedig, azon kívül, hogy folyamatosan láttatta velem, hogy neki ez szar, egyszer sem mondta, hogy ne csináljak ilyet. És akkor miért is ne csináljam? Ha neki nem ér meg egy kérdést? Ha neki ez csak addig fontos, amíg fájhat neki? Ha valaki azt akarja, hogy fájjon, akkor talál rá más indokot. Ha hűséges lettem volna, akkor talált volna mást, ami szar lehet neki.
Lassítom a légzésem, aztán Emily hajába temetem az arcom. Annál többet nem tudtam tenni, hogy ezerféleképp megüzentem neki, hogy mi a prior. Hogy a kibaszott Adrian Black feliratú pulcsiban masíroztam az iskolában, hogy mindenki tudja és lássa, ki a faszhoz tartozom. De ez nem számított, mert az volt a fontos, hogy neki végre fájhatott valami. Az már senkit sem érdekelt, hogy én miért csinálom azt, amit. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miért csapom magam szanaszéjjel, az egyetlen másodperc erejéig sem érdekelte, hogy megkeresse amögött az okot, hogy mindenféle kevésbé vonzó emberrel fetrengek. És az sem érdekelte, hogy mindegyiket hazaküldöm, és egyikkel sem alszom együtt. Az miért lenne fontos kérdés, hogy Allan Fisher drogozik? Az miért lenne fontos, hogy sokszor a detox határán voltam? Az kit érdekel, mikor már epét hányok, mert semmit sem eszek egész nap, csak alkoholt iszom? Az kinek számít, hogy teljesen tönkreteszem magam? Kit érdekel az oka? A lényeg az, hogy neki fáj.
Ems megszólal, hosszas sírás után. Hallom a hangján, hogy hogy érzi magát, és először még csak az sem érdekel, amit mond, csak húzom magamhoz. Csak lassan jut el a tudatomig, hogy mire is kér pontosan, kicsit összeszorul az arcom. Tehetek-e mást, mint a bántás? Ha odamennék, és kedves szavakkal próbálnám elmondani, mire gondolok, az is fájna neki. Tudok-e mást, mint bántani ezeket az embereket? Akkor miért ne tegyem szándékosan?
- Igyekszem. - Motyogom a hajába, mert ígérni nem tudok semmit, és nem is fogok. Nem szabad, mert az ígéret pontosan olyan számomra, mint az árulás - ha valamit megígérek, és nem tartom be, árulóvá válok.
Bátor volt? Adrian? Bátor? Szusszanok, és finoman bólogatok. Ő így érzi. Lehet más a véleményünk erről. Én tudom, hogy az egészet, mindet gyávaságból tette. Jobb, ha Ems azt gondolja, hogy nem.
- Megpróbálom megtenni, ami tőlem telik, Ems. - Ez az egyetlen út, hogy talán kicsit megnyugtassam. A lelkiismeretem - ha van olyanom - sem fog ordítva vergődni, ha véletlen tényleg megteszem, és Emily is tudja és érti, hogy nem tudom megígérni, amit kér, de igyekszem majd.
- Ne, ne. Ne már. Nem kell bocsánatot kérni. Nem haragszom. Komolyan. - Még mindig ölelem, és most elkezdem egy kicsit ringatni is - ő is ezt csinálta, mikor bajom volt, és nagyon meg tudott nyugtatni. Próbálom utánozni, mert tudom, hogy ő jó volt ebben. Ha csak ennyit tudok tenni, akkor ezt fogom. Ha többet, akkor azt is megpróbálom.

Felsóhajtok. Utálja. Igen, az "igyekszem" tényleg nem jó megfogalmazás, úgyhogy javítom is magam, valami olyanra, amit már könnyebb elfogadni, neki is. Bólintok rá, hogy ez jobban tetszik neki, pár pillanatig még csendben vagyok, mert azon filózom, hogy tudnám normálisan elmondani, amit akarok.
- Tényleg nem tudok semmit ígérni. Tudod te is, milyenek az ígéretek. Nem akarok csalódást okozni magunknak, ha elvesztem a fejem. De megteszek minden tőlem telhetőt. - Le akarom tisztázni a dolgokat előtte is, mert lehet, hogy szar lesz neki ezt hallani, hogy benne van a pakliban, de nem akarok mégegyszer hazudni a húgomnak. Nekem ez nehéz, mert tipikus hazudozó vagyok. Nem azt akarom, hogy sajnáljon, vagy hősként kezeljen, mert próbálok igazat mondani, egyszerűen csak annyit, hogy többre tartom magunkat annál, hogy megpróbáljam mindenféle álomképpel tömni a fejét arról, hogy egy csapásra megváltoztam én is, meg a Blackhez való hozzáállásom is. Mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Akkor sem, ha azt mondom, hogy soha többé nem fogom bántani Blacket.
Annak örülök, hogy itt tudok lenni a kishúgomnak, talán most először az életünkben. Lehet, hogy ő máshogy látja amúgy - lehet, hogy segített neki már a puszta jelenlétem, és hogy képes vagyok faarccal elviccelni minden komoly szitut, de ez most más, asszem'. Szusszanok. Igenis nem könnyű, hogy ne minden rólam szóljon, mert ilyen ember vagyok. Hát most próbálok nem olyan lenni. Ennyit tudok tenni. Igyekszem.
- Fáradt? - Kérdezek vissza csendesen. - Pedig meg sem bontottuk az alkoholmentes - fintor - pezsgőt, amit vészhelyzetek esetére tárolok a hűtőmben. - Dobom fel, hogy miattam folytathatjuk az estét. - Sőt, ha te is akarod, tökre dumálhatnánk még. Akár erről is, komolyan. - Ringatom közben, azt nem hagyom abba. Azt akarom, hogy tudja, hogy tényleg tudni akarom, mi van.
Elmosolyodok halványan a dicséretre, egy pillanatra erősebben magamhoz szorítom, nyomok egy puszit a hajába.
- Volt kitől tanulnom, csak eddig balfasz voltam hozzá, hogy utánozzam - motyogom amolyan Coleosan. Ringatom tovább. - Örülök, hogy elmondtad, Ems, meg hogy... szal' hogy ezt így... megosztod velem, vagy... nemtom'. Érted. - Totál béna vagyok abban, hogy normálisan kifejezzem, amit akarok, de ezt már megszokhattuk. A lényeg az, hogy a húgom értse, és ő úgy is érteni szokott, hogy nem tud a fejembe mászni. Megteszi anélkül is, csak úgy, minden mágia nélkül.

Sajnos mindig is jól bújtam ki az ígéretek alól. Ehhez valahogy tehetségem van - mint valami kígyó vagy féreg, csótány, kiférek az apró réseken, megtalálom a kiskaput és használom is. Hiába próbálja az ember-... Hiába próbálom kikerülni, hogy mocsok legyen, mindig szembejön a lehetőség, és én nem mindig tudok nemet mondani. Ems azt hitte, bántani fogom Blacket azért, amit vele csinált. Megígértem, hogy próbálkozni fogok, hogy ne tegyem. Úgyhogy most azért bántom, amit velem tett. Ilyen egyszerű. Sajnálom, Ems, akármennyire is próbálok hű maradni az alkunkhoz, ez nem árulás. Erről szólt a megállapodás. Nem tudok mást tenni, mint az adott szavamhoz ragaszkodni. Legközelebb meg kell próbálnunk... konkrétabbnak lenni. Egy akkora surmóval, mint velem, csak így lehet. De legalább tudom magamról. Ez legalább annyira pozitív, mint mikor egy teszten pozitív eredményt érsz el, ha az mondjuk HIV-teszt.
Persze nekemszegezi a kérdést - most mégis mit akarsz elérni ezzel?? Itt picsog, mintha muszáj lenne - én nem egy nővel jöttem össze, ahogy tudom. Megállom, hogy megemeljem a tekintetem erre az eeelkeseredett kérdésre. A Roxfort második évfolyamában viselkedtek így a Griffendéles lányok.
- MMA-s vagy, viseld már kicsit az ütéseket, Adrian. Olyan vagy, mint egy megtört kislány. - Mondom szinte apai jóindulattal, miközben a szempillám alól pillantok fel rá. Aljas féreg ez a Colton. - Azért ekkora szadista nem vagyok, hogy ennyire megijedj egy kis szóbeli csetepatétól. Nem arra kértelek, hogy sírj már egy kicsit, amíg kiverem. Csak kérdeztem valamit. - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Amire persze egyáltalán nem kényelmes válaszolni, és úgy látom, nem is akarsz. Vagy igen? - Adom meg neki az esélyt arra, hogy kinyökögjön valami értelmes védekezést, mert ez eddig rohadt szánalmas volt, bár nem állítom, hogy ettől jobban elvesztettem volna az érdeklődésemet.
A szavaim nyomán persze bennem is előjön ez a sok szar, amiket emlegetek - igen, ez az ára, hogy ezzel magamat is ütöm, de szerencsétlen Louis már úgyis megszokta. Miattad, Black. Miattad szokta meg, hogy egy roncs vagyok. Bennem is fellángol egy pillanatra a düh, de nem fogok ütni, hiszen miért is tenném? Erősebb nálam. Csak akkor van esélyem rá, hogy fájjon neki, ha nekem lesznek sebeim. Nem sajnálom azt a szép kis pofikám, az ágyban egy zacskóval a fejemen is jó maradok. Louis. Akit még az előtt ismertem meg, hogy ezt az anyaszomorító árulót itt valaha láttam volna. Otthagytam szó nélkül, és amikor meglátott, még neki volt bűntudata. Ő mondta el, hol találom. Az persze más kérdés, hogy ő is elárult, mert hazudott. Gondolatban vállat vonok. Karma. Én vagyok itt mindenki közül a legnagyobb áruló - de ez alól is ki tudok bújni. Hiszen a saját törvényeimet nem szegem meg.
- Oh... lehet, hogy azt hiszik. - Hátra se pillantok. - Még szerencse, hogy én tudom, hogy nem estem vissza. - Halványan elmosolyodok. - Vagy szeretnéd? Most ezt kívánod nekem, Black?...
- Van egy rossz hírem, baby... Sajnos tiszta vagyok. Kétszázhat napja. Teljesen józan vagyok, és tudatosan csinálom azt, amit. - Tisztázom az esetleges félreértéseket. - Még egy dolog. Tudom, hogy mivel vádolsz. Nem voltam ott Emilynek, és aljas szar módjára bántam vele... Csakhogy azt felejtetted el, my love, hogy bizony volt olyan, hogy te sem voltál ott Shaynek... Szeretném, hogy annyiszor halld a sírását éjszakánként álmodban, mint ahányszor én hallottam a fülemben a húgomét, miközben lehetetlen volt megtalálni vagy hozzáférni, mert elzárkózott előlem. Én is elbasztam, de miattad basztam el. Mert egy áruló vagy, hogy a - valljuk be - szerelmed és nem mellesleg a _barátod húgával akartál vígasztalódni. Valld be magadnak, hogy az vagy. Akkor is az lennél, ha leszarnám, amit csináltál. Remélem, örökké együtt fogsz élni ezzel, és kibaszott sokáig fogsz élni. Remélem, hogy nálam csak rosszabbakat találsz magad mellé, akik ügyesebbek nálam. - Kis szünet, félmosolyt eresztek meg felé, de mielőtt megszólalok, már el is tűnik az arcomról. - De persze, ez az egész a kettőnk dolga. Nem lenne jó, ha Ems fülébe jutna, ugye? Közös érdekünk, hogy mindketten megkíméljük a marakodásunktól... Ez neki fáj. Nem az, amit én csinálok, hanem amit egymással csinálunk. Csak reménykedni tudok, hogy szeretted annyira, hogy ne akard bántani.
Hátralépek, majd intek, s elindulok vissza a székem felé. Mozdulataim lazák, ruganyosak, még akkor is, ha tudom, hogy otthon szét fogok baszni valamit, vagy ilyesmik. Így, csak Coleosan haladok lassú léptekkel, aztán megállok. Épp csak hátratekintek a vállam fölött.
- Szerintem még tudod a számom. - Mondom, majd visszafordítom a fejem. A bejárat felé veszem az irányt, hogy rágyújtsak. Még az is lehet, hogy követni fog.