Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Bosszankodva vette ki tegnap reggel az újabb kéretlen, illatos rózsaszín borítékba csomagolt levelet. Nem ő ezt tényleg nem akarta. Semmit nem akart. Azt szerette volna, ha a férfi békén hagyja, azt sem tudja pontosan kicsoda az illető. De ezzel a tegnap reggelivel betelt a pohár, mérgesen tépte szét a levelet, ki se nyitotta, nem is érdekelte milyen újabb imádat-áradat omlott volna belőle. A múltkori betörés után is akart már feljelentést tenni, de akkor tulajdonképpen nem tűnt el semmi fontos, így halogatta. De most már elege van. A tegnapi napjába nem fért bele, de mára összeszedett minden levelet, fellelhető bizonyítékot, és most ezekkel felszerelkezve igyekszik a Minisztériumba.
Nem gyakran járt az épületben, de elég volt egyszer végigböngésznie a táblát, hogy megjegyezze egy életre, a második emeletre kell most mennie. Mérgesen összeráncolt homlokkal kutat a folyosókon, ezzel még nem volt dolga, így ezen az emeleten most jár először. Éppen átsiklik egy kiírás fölött, mikor egy ismerős arcot pillant meg. A felhők eloszlani látszanak arcáról, ahogy a szőkéhez lép.
- Szia Michelle! - üdvözli a rég látott iskolatársat, majd tekintete az exrellonos kezében tornyosuló aktákra vándorol. - Remélem nem rosszkor. Hogy vagy? - kérdezi, majd igazából ha a másik biztosítja róla, hogy egy perce sincsen most rá, akkor csak útbaigazítást kér és megy is.
- Gondolom pörögnek itt a dolgok, de téged legalább nem követ valami őrült a rajongásával – sóhajt fel meglebegtetve a kezében tartott leveleket, amik így erős olcsó parfüm szagát hagyják maguk után a levegőben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Nadine-nak fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen bűzös borzként járkál a magával cipelt levelek miatt. Annyit szagolta már, hogy egészen megszokta, persze ettől függetlenül még nem szereti a szagot. Már érti miért is néztek rá olyan furcsán az utcán. Meg azt is, hogy miért kerülték el viszonylag nagy ívben. Most, hogy így értelmet nyert a dolog, nevetve húzza arrébb a köteget, hogy ne a szőke orra alatt hadonásszon vele.
- Bocsánat, el is felejtettem milyen büdösek ezek az izék – szabadkozik, és tényleg igyekszik minél kevésbé megmozdítani a bizonyítékokat. - De tudod, muszáj volt elhoznom bizonyítéknak – húzza grimaszra a száját, miközben Michelle után ered, aki mutatja az utat a szobáig.
- Ah, nem is tudom. Olyan kínos, hogy ezzel idejövök a Minisztériumba, ahol mindenki fontos dolgokkal van elfoglalva – mondja kissé elpirulva. Tényleg szégyelli, hogy ilyen kis apró-cseprő problémával látogat ide. - De egyszerűen már nem bírom, ez az ember tényleg zaklat. A múltkor azt hiszem betört a lakásomba is. Eltűnt a fogkefém. És én tudom, hogy reggel ott hagytam a helyén. De komolyan, ki a francnak kell egy fogkefe?! - Fakad ki felháborodottan a barna. Tényleg nem képes felfogni, hogyan is lehet valaki ennyire hihetetlenül megszállott. A fogkeféjét viszi el. Nem az zavarja, hogy újat kellett vennie, de azért ez a tett egy elég beteg elmére vall.
- Egyébként, ha szeretnéd, segíthetek ezekkel – bök rá az irathalomra. - Tudod van ez az átkozottul jó memóriám, hátha hasznomat veszed – nevet fel ismét. Nem tudja, hogy a nőnek pontosan mit kell csinálnia az iratokkal, de lehet, hogy ezúttal jól jár Nadine memóriájával. Persze nem akarja ráerőszakolni magát senkire, de alaptermészete azt kívánja, hogy rögtön felajánlja a segítségét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Belépve a szobába Nadine érdeklődve tekint körül, majd egy bólintással köszöni meg a helyet, és közelebb helyezve a széket lehuppan rá. Így azért mégiscsak kényelmesebb.
- Persze fontos... csak tudod azt reméltem előbb-utóbb megunja, vagy, hogy magam is meg tudom oldani – vonja meg a vállát. Kicsit zavarja, hogy hiába tudja magáról, hogy értelmi képességei és főként memóriája az átlag felett áll, eddig mégsem sikerült semmit kiderítenie az ügyben. Valószínűleg az lehet a ludas, hogy nem szánt rá sok energiát, mert talán ő sem vette igazán komolyan, hogy valaki ilyesféle dologra vetemedjen. Elvégre teljesen átlagos boszorkánynak tartja magát, nem érti miért pont őt szemelte ki áldozatnak az illető. Kínjában nem tud mást tenni ő is együtt nevet Michelle-lel.
- Ne is mondd, én sem értem – csóválja a fejét hitetlenkedve. Megérti ő, hogy a szőke nem rajta nevetett, hanem ezen a képtelen helyzeten. Fordított esetben valószínűleg a Rohr hölgyemény reakciója is hasonló lett volna.
- Még a múlt héten. Hát tudod, el voltam foglalva mindennel... Meg ugye nem tűnt el semmi értékes, csak néhány ruhám, az említett fogkefe, meg egy megkezdett szendvics – igen, a képtelen tárgyak folytatódnak. Nem mondanám, hogy Nadine kifejezetten sok értékes dolgot tárol a házában, de birtokában van néhány nehezen megszerezhető könyvnek, meg pár rejtélyes ereklyének is. Mégsem azokat vitte el. Hogy miért nem szólt korábban? Talán az az átkozott öntudat és büszkeség, hogy majd ő megoldja egyedül.
- Rendben, rendben, várom a baglyod – bólint ismét egy mosolyt varázsolva arcára. Ezzel ezt a témát le is zárták, és szívében hálával néz Michelle-re, hiszen a szőke félrerakja az aktáit, hogy az ő zaklatójával foglalkozzon. Összeráncolt homlokkal próbálja összerakni az eddig tudott darabkákat. Majd lassan, megfontoltan vonja le a konklúziót.
- Hm. Az első levelet két hete kaptam, azóta érzem úgy, hogy figyel valaki. Illetve már korábban is volt ilyen gyanúm, de azt hittem csak a múltkori kehely miatt, amit elhoztam – teszi hozzá mellékesen. Az első gyanúja ez volt, de amióta szerelmes leveleket kap, ezt az ötletet elvetette. Biztos nem az ereklye az oka, hiszen minden az ő személye köré összpontosul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Megnyugtatják a másik szavai, és végeredményben örül annak, hogy van valaki, aki segít neki. Bízik a szőkében oka sem lenne kételkedni, vagy azt gondolni, hogy esetleg nem lenne képes kezelni az ügyet.
- Szerintem valami ELMÉ-ből szalajtott fazon lehet. Bár nem láttam mostanában újsághíreket, hogy megszökött volna valaki – nevet fel. Az biztos, hogy agyament szokásokkal rendelkezik az illető, és Nadine-nak az első ami eszébe jut erről, hogy talán valami szökött őrülttel van dolga. Szerinte ép eszű ember nem tesz ilyesmit. Bár ha az ember Leonie mellett nő fel, sok dolgon nem lepődik meg.
Nos, nem éppen felépítetten kezdi magyarázni a dolgot, hanem csak rögtön a közepébe vág. Nem tudja, hogy a kehelyről mennyit kell elmondania, nem szívesen teregeti ki a munkáit. Ám Michelle-ben semmi rossz szándékot nem sejt, így úgy dönt, hogy neki beszélhet.
- Hú, hát akkor kezdjük az elején. Egy mágikus kelyhet sikerült megszereznem, ami most a házamban van, még tanulmányozom a mivoltát. Úgy tűnik, hogy ez egy elég fontos ereklye, legalábbis valószínűleg nem csak én kutattam utána – kezd bele a történetbe. Nem áll szándékában pontos helyszíneket felfedni, kivéve, ha a másik ennek kifejezetten jelentőséget tulajdonít, és rákérdez. - Már előtte is éreztem, mintha időnként valaki követett volna, de gondoltam ez biztos csak afféle bemesélt paranoia – legyint egyet – Aztán mikor már nálam volt az ereklye, akkor az egész dolog, mintha erősebb lett volna. De aztán az egész átfordult ebbe a bizarr rajongásba és már nem tudom, hogy köze van-e a kehelyhez vagy sem – vonogatja a vállát kissé zavartan. Ez lehet akár csak egy profi elterelő módszer is, de még annak is elég nevetséges. Bár ha tényleg az, akkor működik, mert Nadine-t megzavarta.
- Először azt hittem Leonie szórakozik, és viccesnek találja a szerelmes leveleket, de aztán láttam valakit. Sötét volt, és nem volt tisztán kivehető minden, pedig akkor ugye rögtön le tudnám írni tökéletesen – válaszol tétován Michelle kérdésére. - Mindig megjegyzem azt akit láttam, tudod. De most sajnos csak annyit szűrtem le, hogy férfi az illető, sötét színű haja van és olyan száznyolcvan körüli – vázolja az igencsak hiányos képet. Igazából lehet, hogy a hajszíne sem annyira sötét, csak mivel sötétben látta, nem tudja biztosan eldönteni. Kicsit elhúzza a száját. A személyleírások az erősségei és igencsak bosszantja, hogy nem tud beszámolni arról, hány ránc van az illető arcán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

- Hát legalább ennyi vigasza legyen az embernek.. - vonja meg a vállát szokásos mosollyával az arcán. Michelle biztos jobb helyről szerzi az ilyen értesüléseit, mint Nadine, szóval a barna ad a szavára ebben a kérdésben is. Egészen belelendül a mesélésbe, igyekszik elsőként is nagyobb vonalakban vázolni a helyzetet, hogy aztán majd úgyis belemásszanak a részletekbe. Tekintete csak egyszer villan a folyton jegyzetelő pennára, tudomásul veszi, hogy most aztán minden szava meg lesz örökítve. Pontosan jól tudja, hogy a személyleírása nem nevezhető egyedinek, de ennél jobbal jelenleg nem szolgálhat.
- Tudom, engem bosszant a legjobban, hogy nem láttam rendesen – mondja ajkait egy picit lebiggyesztve. Tényleg idegesítő, ha amúgy mindent megjegyzel, csak pont azt nem tudod, amit kéne. Egy olyan apróság miatt, mert nem látta rendesen. Sejtette, hogy nem bújhat ki a kehelyre vonatkozó kérdések alól, így hát kénytelen lesz beszámolni a kis horvátországi látogatásáról.
- Horvátországból hoztam el a kelyhet. Kezembe került egy olyan forrás, ami beszámolt egy Split városában lévő alagútról, ám itt megszakadt a szöveg. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet ott, így nekilódultam. Az alagutat mágikusan rejtették el, nem volt könnyű megtalálni. Viszont Diocletianus császár palotája alá vezetett, ahol is megtaláltam a kelyhet. Én is gyanítok ilyesmit. Mármint, hogy a két személy ugyanaz, de fogalmam sincs mitől borul meg hirtelen, hogy ennyire zaklat – a rövid beszámoló után elhallgatva süpped gondolataiba. Röviden elmondta a lényegét a kis kiruccanásának, bár nem tudja ez mennyiben lesz Michelle segítségére.
- Múlt hét kedden, azt hiszem. Kifigyelhette, elég egyszerűen, az utóbbi időben nem ülök olyan sokat otthon – bólogat maga elé meredve. Nem olyan nehéz felmérni az időbeosztását. Órákra jár, közben néha dolgozgat otthon, ellátogat a térre, a kastélyba. Ha valaki ott van az utcában láthatja mikor jár-kel.
- Tudod, az a furcsa, hogy a kelyhet nem is vitte el. Ezért nem vagyok biztos benne, hogy ugyanaz az ember, mint aki Horvátországban lehetett. De nem tudom, mondd meg te, te vagy a szakember – vonogatja a vállát felnevetve. Tényleg nem tudja hova tenni a képtelen történetet, és nagyon reméli, hogy Michelle meglát valamit a dologban, ami felett az ő elméje elsiklott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Noel
• az a bizonyos piros •
Nagyvárad

Idegesen simít le egy ráncot a ruháján, mielőtt kilépne a mellékhelység ajtaján. Hatalmas biztató sóhaj a tükörképének címezve, utolsó simítás a vörösre rúzsozott ajkakon, hogy lágy mosollyal az arcán lépjen ki a tömegbe. Az ismeretlen masszába, ami magával ragadja, sodorja, magassarkújában óvakodva tipeg, nehogy valaki lábára taposson. Az felettébb kínos volna. A legtöbb jelenlévő arcot itt még sosem látta. Nem is igazán érti, hogy egy röpke irat miatt szükségét érezték a meghívásának. Persze úgy érezte udvariatlan lenne visszautasítania, így kénytelen volt előkeresni a szekrényéből valami elegáns darabot. Persze csak ideérve érzi igazán úgy, hogy ez a piros nos… egy kicsit talán sok. Éppen ezét kínosan feszengve próbál elbújni a tömegben, ami egy ilyen feltűnő színben nehezebb feladat, mint azt a nő elsőre gondolná. A férfitekintetek akaratlanul is végigsiklanak a ruha finom anyagán. Egy gyorsan elsuhanó tálcáról kap le egy pezsgőspoharat, hogy abba kapaszkodva átkozza magát, amiért eljött. Nem illik ide, soha nem is fog.
A pohár tartalma rekordsebességgel csökken a felére, amint Nadine próbál koncentrálni arra, amit a lámpalázas úriember mond a kedves közönségének. Egy újabb kortyra emeli a poharat, ám a mozdulat megáll félúton, amint egy ismerős hangot hall meg. A férfi meleg lehelete csiklandozza a bőrét, aminek hatására enyhe borzongás fut végig a nő testén. Tekintetét gyorsan a másikra kapja, amint összeráncolt szemöldökkel méregeti. Baljában a pohár, jobbjával végigsimít az emlegetett tincsen, hogy tekintete elé emelve vegye szemügyre. Ősz hajszál? Az lehetetlen.
- Hol? Én nem látom? - hangja enyhe kétségbeesésről árulkodik. Nemrég múlt huszonnégy, ennyi idősen még nem kéne őszülnie. Noel tovább beszél, a barna számára pedig világossá válik, hogy a rellonos csupán nem talált jobb szórakozást ennél az ártatlan viccnél.
- Az egy nagyon kényelmes pizsama - motyogja maga elé, egészen enyhén felhúzva az orrát, hogy immár ő is a beszélőt figyelje. Nem enged a kísértésnek, hogy a mellette szemtelenül vigyorgó fiatalemberre nézzen, de érzi, egészen belül tudja, hogy Noel remekül szórakozik rajta. Amint kékes szemei találkoznak azokkal az átható zöldekkel egy egészen picit felvonja a szemöldökét.
- Látványelem? Nos, köszönöm a bókot, más is mondta már, hogy remekül festek ma este - a kiszélesedő mosoly mellé megemeli a poharát is Ombozi felé, igyekezve tudomást sem venni arról, hogy egyébként szégyenpír önti el arcát arra a feltételezésre, hogy csupán a kinézete miatt van itt, ez kifejezetten sérti kifinomult intellektusát. - De tudod, engem itt az eszem miatt szeretnek - feleli ködösen somolyogva a poharába, hogy aztán visszaforduljon előre. Bosszantja a rellonos szemtelensége, valószínűleg jobb lesz vele vigyázni, még akkor is, ha legutóbb ő segítette ki a bajból.
- Amit azonban nem értek, hogy mit csinálsz te itt egyedül? Azt hinné az ember, hogy Ombozi Noel olyasvalaki, aki ki nem hagyná, hogy egy ilyen eseményre meghívjon egy csinos hölgyet, aki majd eldicsekedhet a nagy estével - ajkai széle rögtön felfelé kunkorodik, ahogy szemei a tömegben keresik valamelyik bagolyköves diáklány arcát. Azért a barna nem teljesen mulya, tulajdonképpen elég csak végignézi az Ombozi gyereken, minden ujjára jutna egy hölgy, ha úgy akarná. Mikor egyelőre nem találja meg a keresett személyt, inkább ismét a pezsgőnek szenteli a figyelmét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Noel
• az a bizonyos piros •
Nagyvárad

Tulajdonképpen számíthatott volna rá, hogy összefuthat itt ismerőssel. A bagolyköves diákok ha nem is gyakran jönnek ide, azért időnként ellátogatnak a rezervátumba, hosszabb-rövidebb időre. De azt kicsit furcsállja, hogy megint a szemtelen rellonossal hozta össze a sors. Persze valójában megdobban a szíve, hogy belekapaszkodhat egy ismerősbe az immár látott, mégis idegen arcok tengerében. Tudja, hogy húgával Noel közelebbi ismeretséget is kötött, mialatt egymás testében éltek, és habár neki szerencsére ilyeneket nem kellett átélnie ebben az óriási teremben mégis talán a mellette álló ifjút ismeri a legjobban.
Nagyot nyel, amint szemei belevesznek a kavargó ruhák, illatok, személyek karneváljába. Gyomrában érzi az ideges gombócot, miközben valahol agya egy hátsó szegletében mélységesen megveti magát, amiért rögtön egy lány után kutakodik. Mintha… féltékeny lenne. Nyilvánvaló, hogy nem így van, ezért ezt a butaságot rögtön száműzi is a fejéből. Valahol mélyen azért megnyugvást kelt benne, amint a férfi kimondja, hogy egyedül jött. Tekintetét elemeli a tömegről, csak egy röpke pillantás erejéig néz Noelre, hogy aztán szemeit lesütve figyelje a poharat szorongató kezét. Egyedül jöttem. Értelemszerűen kiszakadna belőle a kíváncsiság örökös kérdése, felkapná a fejét, hogy fuldoklóként kapjon a válasz után, hogy megtudja a miértet. Ám az önuralma és büszkesége ennél jóval erősebb. Nem engedi meg magának, hogy buta tinilány módjára csüngjön a mestertanonc szavain; azok az idők - ha voltak is valaha - elmúltak. Ő már azóta felnőtt, ideje ehhez méltóan viselkednie.
- Értem - emeli fel pilláit halvány mosolyt varázsolva arcára, hogy a férfi szemeibe pillantson.
Alig észrevehetően hőköl hátra a férfi kérdésére. Csak magát okolhatja, ő kezdte az egészet, habár semmi ilyesféle szándéka nem volt. Nem akarta magát Noelre tukmálni. Tudatosan biztosan nem.
Nem néz a másikra, halogatja a választ, a tömeget kutatja. Az igazság az, hogy az ajtóban összefutott egy igazán megnyerő férfiúval, aki… nos, két pillantásra méltatta csak, most mégis elég ideig időzik rajta a tekintete ahhoz, hogy a férfi megérezze. A barna gyorsan kapja el tekintetét az ismeretlenről, hogy Noel szemeibe nézve lassan, nagyon lassan bólintson.
- Nos, történetesen én is egyedül érkeztem… - habozva, lassan ejti ki a szavait, érezhetően nem biztos a dolgában. Végül megköszörüli a torkát, hogy aztán a pohár üvegét a másikéhoz érintse.
- Igazán megtisztelő a társasága, fiatalember! A diákéveimre emlékeztet - A korábban Noel arcán látott szemtelen mosolyt átvéve ejti ki a magázó mondatokat. Ha már a rellonos a korával heccelte ezt ő is éppúgy megteheti. Elvégre itt ő az idősebb, a felelősségteljes. Neki kell észnél lenni, habár Ombozira korántsem használná a fiú szót. Ravaszkás mosollyal lép közelebb a másikhoz, hogy kérdés nélkül karoljon bele; itt ők most már tulajdonképpen egy társaság, még akkor is, ha a másik fiatalabb. De miért is lenne ez akadály, jöhetnek ők ide, mint két barát, nem? Teljesen természetes jelenség.
Aztán a nő az utolsó kortyot is kihörpinti a pohárból, amint a francia férfi befejezi a beszédet. Udvarias taps hallatszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Noel
• az a bizonyos piros •
Nagyvárad

A kutató zöld szemek kereszttüzében kezdi egyre kényelmetlenebbül érezni magát, nem csoda hát, ha saját kékjeit gyorsan el is kapja a szikrázó smaragdokról. Nemes egyszerűséggel tudja, hogy nem engedheti meg magának, hogy tovább bámuljon Noel szemeibe, hiszen már így is éppen eléggé elvesztette a fonalat, ami nem jellemző az általában összeszedett Rohr lányra.
Ugyan már akkor tudta, hogy az ismeretlennel nem lesz semmi, mikor először meglátta, most mégis felmerült benne a lehetőség, a mi lenne ha érzése. Ám ez elég gyorsan tovaröppen, amint figyelmét inkább a mellette álldogálónak szenteli. És az idegent ezzel a döntéssel száműzi is a fejéből; talán majd máskor.
Gondolatban vállon veregeti magát, a kifejezetten szemtelen, csipkelődő mondatáért. Kevin és Leonie melle dagadna a büszkeségtől, ha tudnák, hogy nővérük ilyenre is képes, nem csak a dorgálás jön a szájára.
A poharak koccannak, a két ital elfogy, és a rellonoshoz hasonlóan a nő is kicseréli a kiürült talpast egy telire. Ez még csak nem árt meg, igazán elengedheti magát egy picit, Noel már úgyis hazavitte egyszer tudtán kívül, ha bármi baj lesz, csak megteszi még egyszer érte ezt az apróságot. Szemöldöke megemelkedik, amint felpillant a másik arcába.
- Kikapok? Csak nem fenyegetni próbálsz, kölyök? - pontosan jól tudja, hogy Noel és közte csupán pár év különbség van, ő azonban mindig is remekül játszotta az idősebb szerepét és ezúttal meglehetősen jól szórakozik azon, hogy a mestertanonc milyen érzékenyen reagál a kis tréfára. Pontosan úgy, ahogy Nadine az idősödésre. Micsoda fura páros, az egyik fiatalabb lenne, a másik idősebb. - Van ám egy titkos fegyverem, úgy hívják Leonie, ha nem vigyázol bevetem - kacsint rá a másikra, aztán tekintetét ismét a pulpitusra emeli, ahova a rezervátum igazgatója érkezik meg. Talán illene egy kicsit csöndben maradniuk és odafigyelni, nem úgy viselkedni, mint két kiskamasz, aki nem tud megülni a popsiján egy helyben. Csendben figyeli, amint az igazgató elfoglalja a helyét. Ismeri őt, habár nem közelről, de találkozott már vele, ami a nőnek elegendő is ahhoz, hogy megjegyezze egy életre az arcát.
Amint Noel kissé oldalra dől ösztönösen húzódik közelebb, hogy hallja a mondanivalóját; kék szemei végigsiklanak a férfi ajkának ívén, hogy aztán összerezzenve térjen magához és udvarias távolságba húzódva válaszoljon a frissen megtudott információra. Torkát köszörüli, cseppet zavartan pirulva mielőtt megszólalna.
- Nos, ezt eddig nem tudtam. Te jól ismered őt? - állával az emelvény felé bök, de kék szemeivel fürkészi a másik arcának minden rezdülését. Igazság szerint most döbben rá, hogy azt tudja, őt miért hívták, ám arról fogalma sincsen, hogy Noel mit kereshet itt. Persze, a húga mesélt már róla, hogy a rellonos sárkánypárti meg ilyenek, de, hogy miért jött ide, arról halvány lila gőze sincsen - árulja azt bárki is. Morfondírozása közben még az orrát is összeráncolja egy picit, hogy aztán végül vigyorogva forduljon a mestertanonchoz, felpillantva rá - hiába van rajta magassarkú, még így is alacsonyabb, mint a férfi.
- Igazából nem is tudom, hogy te miért vagy itt. Bár van egy olyan sejtésem, hogy csak belógtál. Vonzott az ingyen pia vagy a nők, ki tudja… - szemeit forgatva húzza a vigyorát még szélesebbre, hogy aztán belekortyoljon a pezsgőbe. Már régen nincs fogalma arról, hogy mi folyik az emelvényen; habár testével arra felé néz, szemeit Noelen felejtette, ahogy figyelmét is a férfi birtokolja. A pezsgőben meg csak egyenletesen szállnak felfelé a buborékok, ahogy múlik az idő. Az idő, ami hirtelen már nem is olyan fontos a nő számára. Már nem azt várja, hogy túl legyen az egészen, már nem számolja a perceket, már beleveszett valamibe... valami zöldbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Noel
• az a bizonyos piros •
Nagyvárad

Villanó zöld tekintet, egy leheletnyi fenyegetés és Nadine szíve egy pillanatig máris hevesebben ver. Túl messzire ment volna? Ám mielőtt ebből a gondolatból bármi is lehetne a villámló pillantásnak nyoma sincsen, csak emlékként él a nő fejében.
- Nadine - ösztönösen javítja ki a másikat. Ugyan mikor a férfi megszólította halványa tudatában volt, hogy nem teljesen a nevét mondja, de sokkal jobban lefoglalta az ősz hajszál gondolata, mintsem foglalkozzon ilyen apróságokkal, mint a neve. A nő nem bírja megállni nevetés nélkül, mikor Noel arcára pillant. Ugyan sokakat idegesít a húga, és néha tényleg nem könnyű vele, de azért összességében nagyon is szeretnivaló a vöröske.
- Nem, ne aggódj, nincs itt. Arra már felfigyeltünk volna mostanra - szemeit forgatva mondja az utolsó mondatot, miközben arca még mindig piroslik az előző, egy egészen cseppet hangosabbra sikeredett nevetés utóhatásaként. Pár rosszalló szempárral találkozva kicsit összehúzza magát a nő, igyekezve úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
A férfi hümmögése után annak arcát fürkészi, a vonásait tanulmányozza, miközben az az igazgatót figyeli. Tényleg nem kisfiú már. Az agyán átfutó gondolatra összeráncolja szemöldökét, és lepillant a padlóra. Kérdőn vonja fel a szemöldökét, tekintetét visszavezetve a másikra. Téved? Miben téved? Ám mielőtt bármit is kérdezhetne Noel megindul az erkély felé, Nadine pedig el sem mozdul mellőle. Az erkélyre érve nagy levegőt vesz, már igazán kezdte nyomasztani a tömeg, meg a bezártság. A családban Leonie és Kevin a nagyon társasági ember, Nadine nem a nagy partik híve. A halk mormogás, a beszédek hangjai, a taps mind eltompulnak és csak a csend marad. A néma éjszaka. Lágy szellő libbenti meg a nő fürtjeit, ahogy megborzongva sétál oda a másik mellé.
- Hm - meglepett tekintete elismerésről árulkodik. Nem sokat tudott Noelről, de az, hogy itt volt gyakorlaton olyan céltudatosságról mesél, amit Lencse néhány kusza mondatából nem lehetett kihámozni, mikor Noelről beszélt.
- Megkérdezhetném, hogy szerettél-e itt lenni, de fölösleges lenne, olyannyira egyértelmű a válasz - mondja, miközben ajkaira ismét odakúszik a megszokott mosoly.
- Errare humanum est - vonja meg a vállát, a latin közmondással válaszolva, kékjei belemélyednek a zöldekbe, és arcát ismét elönti a pír. - Nos, ez igazán kedves tőled, azt hiszem az én társaságomat általában unni szokták. Legalábbis nem gondolom, hogy olyan szórakoztató lennék, mint a testvéreim - húzza el a száját egy féloldalas mosolyféleséggel. Aztán szemeit elkapja Noelről és inkább kihörpinti az imént megdicsért pezsgő maradékát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Noel
• az a bizonyos piros •
Nagyvárad

Újra és újra rádöbben, hogy mennyivel több lehet ebben a férfiban, mint első pillantásra hinné az ember. És ezek az apró meglepetések, rádöbbenések észrevétlenül lopják bele magukat a nő lelkébe. Csupán jelentéktelen epizódok, amik összeillesztve előbb-utóbb megmutatják a képet, mint ahogy a kirakós darabkái is lassan, kockáról-kockára kerülnek a helyükre. A lágy, festői mosoly az ajkain még mindig ott virít, mintegy elengedhetetlen kellékként. Határozottan jól érzi magát; jobban mint amire számított. A hangulathoz persze hozzájárult az elfogyasztott pezsgő is, de nem tagadhatja, hogy Noel társasága üdítőleg hat rá, még akkor is, ha elég sokat hozza zavarba őt a másik.
A férfi válaszát szó nélkül hagyja, csak szemeivel fürkészi az arcát. Kíváncsi. Mindig kíváncsi, és egyszer majd talán megkéri Noelt, hogy meséljen arról milyen volt itt, miket élt át, mit érzett. De ez talán még túl személyes lenne, habár az érdeklődés csak úgy sugárzik a kék íriszekből. Ő is végigpillant az elterülő tájon és egy kicsit rögtön megérti miért érezte magát itt olyan jól a rellonos. Most minden olyan nyugodtnak, békésnek tűnik.
A szemlélődéséből a férfi szemtelen válasza rezzenti fel. Elkerekedett szemekkel és - ahogy számítani lehetett - egyre pirosló arccal fordul a másik felé, pár pillanatig szóhoz sem jutva a meglepetéstől.
- Hogy mi? Én nem mondom, hogy okos vagyok, de… de, hogy más.. módszerek? Khm.. nem, semmiképpen - a dadogó, zavart válasz azt sejtetheti, hogy a mestertanoncnak igaza van, holott valójában csak a tény hozza zavarba, hogy ilyet feltételezhetnek róla. - Tudod, ez igazán sértő, hogy ilyeneket feltételezel rólam - sértetten felhúzott orral pillant el. Az az átkozott büszkeség, Nadine! Azt bizony sérti a feltételezés. Mérgesen fújja ki a levegőt, majd hirtelen a másikra néz.
- De most komolyan. Van aki ilyet pletykál rólam? - az aggodalom kihallatszik a hangjából, ahogy összeráncolt szemöldökkel igyekszik rájönni, hogy most Noel ismét csak jót szórakozik rajta, vagy netán tényleg van valami alapja a dolognak. Az ember azt hinné, hogy ennyi idősen Nadine már megtanulta, hogy ne érdekelje őt mások véleménye, és igyekszik is így tenni, ám a mellékelt ábra szerint még mindig túlzottan ad a jó hírére.
Ami a testvéreit illeti maximálisan azonosulni tud a mestertanonc azon álláspontjával, hogy néha már messze nem szórakoztatóak. A komoly-felháborodott-kétségbeesett arcon ismét a mosoly lesz uralkodó, a nő vonásai ellágyulnak.
- Ugyan, semmi. Szerintem sem annyira szórakoztató, mikor én vagyok a tréfa elszenvedő alanya - forgatja meg szemeit felnevetve. Persze sokan vannak akik szerint viszont tényleg érdekesebbek a kisebb Rohr-ok. Nadine kékjeivel a másik zöldjeit keresi, hogy percekig el se szakadjon tőlük. A kérdés után pont egy minutával tovább marad csendben, mint kényelmes lenne.
- Hm… Még nem szólított senki Nádjának eddig - morfondírozik a kezében forgatva az üres poharat, pillantásával kísérve az üveg mozgását. - De azt hiszem nem zavarna - bólint végül egyet visszapillantva a férfi arcára, hogy aztán zavartan elkapja tekintetét ismét a tájat szemlélve. Nádja. Egy leheletnyit libabőrös lesz amint kimondja magában az „új nevét“. Kényelmetlenül fészkelődik, valahogy kezd ráébredni, hogy nem tudja ezt az egészet hova tenni magában.
- Talán lassan vissza kéne mennünk - szólal meg halkan, még mindig kezében szorongatva a rég kiürült poharat, éppen csak egy pillantást küldve az ajtó felé, hogy aztán ismét belemerüljön azokba a bizonyos zöldekbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Noel
• az a bizonyos piros •
Nagyvárad

A meglepett tekintet, és pirosló arc mögött azért van módja szemügyre venni a Noel arcán elterülő vigyort is. Amikor feltűnnek neki a gödröcskék a másik arcán, furcsamód késztetést érez, hogy megérintse legalább az egyik oldalt. Gyorsan fordítja el a fejét, mindkét kezét a pohár köré fonva. Nem.
Aztán amint lehervad a férfi arcáról a mosoly rögtön tudja, hogy már megint megtörtént. Már megint behúzta a csőbe, és hiába a fotografikus memória, ha nem elég okos, hogy felismerje, mikor hecceli őt a másik és mikor gondolja komolyan azt, amit mond. Érzékeli amint Noel felé lép, vesz egy mély levegőt, de csak marad a helyén, várva, hogy ebből most mi fog kisülni.
- Hogy? - kérdezi rögtön, türelmetlenül várva a választ. Mire? Mire célzott? És különben is, ne célozgasson. Nem állítanám, hogy kifejezetten morcos lett a kis epizódtól, de valami nyugtalanság üli meg lelkét, amit nem tud hova tenni. Feszültség, aminek eredete egyelőre ismeretlen előtte. Aztán pár percig pislogás nélkül mered a zöldekbe. Most egészen biztos benne, hogy rosszul hallotta, valamit megint félreért. De Noel vállrándítása és sóhaja azt sugallja, ezúttal minden pontosan az, aminek látszik, és a fiú egy egészen mély gondolatát adta most tudtára. Zavartan köszörüli meg a torkát, szemeit ő is a táj felé fordítva, kezeivel idegesen babrál a poháron.
- Nos, ez öhm… - keresi a szavakat, nem tudja mit is mondhatna erre, majd inkább csak a legelső mondatra reagálva sóhajt fel. - Köszönöm - mondja halkan, szemeit az egyre ismerősebbé váló vonásokon nyugtatva.
- De engem érdekelnek - feleli a férfi szavaira, szemeit lesütve, már-már suttogva. Nem tagadhatja, ez az igazság. Mélyen, belül irigyli az olyan embereket, akik fittyet hánynak másokra. Mert ő nem tartozik közéjük. Határozott véleménye van bizonyos dolgokban, de túlzottan törődik ahhoz az emberekkel, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjon másokat.
Éppen indulna kifelé az ajtón, mikor elhangzik a férfi kérdése. Megtorpan és lassan emeli fel a fejét, hogy a zöld íriszekbe tekintsen. Miért? Miért kell Noelnek mindig kínos helyzetbe hoznia? Mintha ez lenne a specialitása.
- Noel, nem hinném, hogy ez… - kezd bele bocsánatkérő mosollyal, de nem bírja belemondani a másik szemeibe, így elhallgat. Lesüti pilláit, felsóhajt, majd egy kósza tincset is kisimít az arcából. Arcára igyekezne mosolyt erőltetni, olyan igazit, ha nem kúszna fel ajkaira az magától. De dobogó szívvel, mosolyogva változtat a korábbi hangnemen. Nyilvánvaló tény, hogy nem tud nemet mondani, tehát igent kell kell felelnie.
- Dehogynem, persze, menjünk - bólint egyet, majd folytatja útját vissza a terembe, nem néz hátra Noelre, nem figyel rá, csupán a szíve dobolását hallja a fülében, amint keveredik cipősarkainak koppanásával. Most már eleget volt itt, lassan ideje hazamenni. Ő döntött, megmondta. És utána az özönvíz.

//Köszönöm szépen a játékot! //

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szóval itt van ez a fiatalember, Márk, aki meghallgatta a mondanivalómat a konferencián és rögtön a téma szakértőjének érzi magát. Udvariasan hümmögök, de valójában már percek óta nem tudom  (vagyis inkább nem akarom) követni, hogy mit mond. Nem úgy tűnik, mint aki hajlandó lenne egyhamar lemondani a társaságomról, ami elég kétségbeejtő. Még akkor sem, mikor már három gratulációval később a sokadik pohár rozémat fogyasztom. Én nagyon türelmes és megértő vagyok, de kezd egy cseppet fárasztani a „kolléga“.
- Nem, egyelőre semmilyen könyvet nem áll szándékomban kiadni, csupán jelentkeztem egy előadásra, mivel sokat foglalkoztam ókori varázsigék kutatásával - Nem hittem volna, hogy az állandó dumája közben jut ideje még kérdezni is. A csendesen morajló tömegben kezd olyan érzésem lenni, mintha ez a férfi egyszerre tudna beszélni és hallgatni is. Nem tudom, hogy csinálja, de lassan már Leonie-n is túltesz. Azt meg nem állítom, hogy a legjobb technika a menekülésre, ha rozéba kapaszkodva igyekszem túlélni ezt az egészet. Talán be kéne zárkóznom a mosdóba, bár vannak kétségeim, hogy ez mennyire tartaná vissza. Bizarr.
Újabb udvarias mosoly mellett segítségkérően jártatom végig a szemeimet a tömegen. Aztán elkapok egy ismerős barna pillantást. Arie. Felcsillannak a szemeim, ahogy egy „kérlek“ szócskát artikulálok felé, fejemet pedig alig láthatóan megbillentem (a még mindig beszélő) Márk irányába.
Frank Arie Martin! Ha most nem szabadítasz meg, akkor esküszöm… hát nem tudom mivel árthatnék neki, de remélem veszi a lapot.
Megindulok az italok felé egy újabb pohárért (az eddigiek is kezdenek kellemesen zsibbasztóan hatni), de Márk nem tágít, és úgy lohol utánam, mint valami hűséges kiskutya… Vajon ha elkezdek futni milyen gyorsan ér utol? Vagy inkább az a kérdés, hogy hány lépés után vágódom hasra a magassarkúban…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nos, lassan kezdek elérni arra a pontra, ahol fel kell tennem a kérdést, vajon Márkot a szakmai Nadine vagy a nő érdekli? Valószínűleg mindenki más egy pillantásból meg tudná ezt állapítani, de hát én olyan vak tudok lenni az ilyen jelekre, Merlinre, lehet, hogy nem kéne túl kedvesnek lennem mindenkivel.. De amúgy ez mikortól minősül zaklatásnak?
Egy cseppet megnyugodva veszem tudomásul, hogy Arie vette az adást, és el is indul. Persze miért is tenné ezt gyorsan, úgyhogy míg ideér élvezheti a sürgető pillantásaim kereszttüzét, mert ez nem fair, és miért szórakozik ilyen jól az én szerencsétlenségemen?
Aztán érkezik a megmentőm, és ahogy keze a derekamra csúszik ösztönösen húzódok hozzá közelebb, szemeimet még mindig Márkon nyugtatva, és meglepetten konstatálva, hogy Arie szavaira csendben maradt. Újabb kortyot iszom a rozéból, és valahol tudom, hogy most már minden rendben lesz, vagy csak remélem? Hm.. kezdek összezavarodni.
- Nos éppen azt vitattuk meg, hogy… öhm, Márk azt kérdezte, hogy.. - oké, határozottan nem emlékszem, hogy mit mondott, ami arra késztet, hogy összeráncolt homlokkal kérjek segítséget Márktól, aki úgyis olyan szívesen beszél, szóval most kihasználhatná ezt és elmesélhetné miről jártatta a száját az elmúlt órák alatt. A kelleténél pont egy kínos perccel többe telik, mire leesik neki, hogy arra várok, hogy folytassa a mondandómat.
- Szóval azt magyaráztam, hogy Rohr kisasszonnyal milyen hasonló elképzeléseink vannak a nemrég feltárt egyiptomi tekercseket illetően, ugyanis a múlt héten megjelent cikkemben éppen azt a dilemmát feszegettem, amit… - és akkor megint kezdi, de Arie előző mondatába (meg a jelenlétébe) kapaszkodva félbeszakítom.
- Arie éppen Wright professzort emlegette, ha ilyen nagyra tartja az ön munkáját Márk, udvariatlan lenne, ha nem köszöntené őt - bökök poharammal a professzor irányába, remélve, hogy ha Márk figyelmét akár csak egy pillanatra is leköti az öreg, akkor lehetőségünk nyílik lelépni. Igen, ezen a ponton már azt a felettébb udvariatlan dolgot is képes lennék megcselekedni, hogy köszönés nélkül távozok. (Gyorsan ki is hörpintem a maradék italom.) Szóval készülj Arie, mert lehet, hogy nem lesz több lehetőségünk!!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Azt hiszem ez az a pillanat, amikor egy kicsit megbánom, hogy az első ismerős szempárban Arie-t találtam, és kétségbeesett tekintetem őt kérte segítségül. Mert hát, ahelyett, hogy kulturáltan lekoptatná Márkot, rögtön kezdené adni alá a lovat. Na de ehhez már azt hiszem nincs türelmem, így kénytelen vagyok közbevágni, aminek meg is lesz az eredménye. Amíg beszélek végig Márk arcát figyelem, de amint megüti a fülem a reggeli ajánlat tekintetem Arie arcára kapom, és ugyan a kényelmesen semmitmondó mosolyom még tartja magát a szemeim az „ezt ugye nem gondolod komolyan?!“ üzenetet közvetítik. Vagy hát nagyon remélem, hogy csak a maga nevében beszél, merthogy én nem szándékozom megvitatni semmit reggel hétkor vele, az teljesen biztos.
Amint Márk eltávolodik egy megkönnyebbült sóhajt eresztek utána, és vállaim is egy leheletnyivel lazábbnak tűnnek. A poharat szorító ujjaim engedelmesen engednek Arie kezének, szavaira pedig mosoly kúszik az arcomra. Talán nem is igazán fogom fel mit akar mondani, olyannyira nagy a megkönnyebbülésem.
Viszont most, hogy a pohár-kapaszkodóm eltűnt, már csak a derekam köré fonódó karokra támaszkodhatok, és ahogy Arie közelebb hajol megcsap az illata.
- Milyen jó illatod van - pillantok az arcába, majd amint tudatosul, hogy ezt nem szándékoztam hangosan is kimondani, úgy kúszik fel orcáimra a pír. Határozottan sok volt az a rozé…
- Menjünk sétálni - bólintok egyet, mert jobban járok, ha addig sikerül kislisszolnunk a teremből, mielőtt Márk visszatér, vagy valami jóval kínosabbat teszek nagyközönség előtt annál, hogy megdicsérem Arie illatát. - El ne engedj - súgom még oda pár lépés után, ahogy kezemet a derekamon pihenő kézre simítom. Nem vagyok benne biztos, hogy méltóságteljesen sikerülne megtalálnom a kijáratot, ha nem támaszkodhatnék rá.
- Köszönöm, én nem is tudom mit gondoltam… - nevetek fel kínosan, kerülve a tekintetét amint túllépünk a küszöbön. Még itt is vannak beszélgetők, de közel sem annyi, mint odabent. Egy óvatos pillantással nézek még hátra, de úgy tűnik egyelőre Márk figyelmét csakis Wright professzor kapja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tudjátok van az az állapot, amikor mondjuk az alkohol úgy kellemesen kezdi elzsibbasztani az agyad. És akkor úgy pont jó. Aztán vagyok én, aki ilyen esetekben pontosan tudom, hogy akkor most kell megállni. Erre, mit teszek? Iszom még egy pohárral. Meg még eggyel. Szóval mennyire kínos már, hogy mikor kicsit becsiccsentek, még akkor is tudatában vagyok, hogy mikor kellett volna nem elvenni a következőt. Viszont onnantól kezdve szépen lassan kezd minden összemosódni, és van egy olyan sejtésem, hogy még az is lehet, hogy holnap nem emlékszem majd mindenre. Amiről meg kell mondanom, hogy egyszerre szórakoztató és rémisztő is. Na meg az is kicsit kétségbeejtő, hogy az összeszedett kommunikációnak sem állok ilyenkor a magaslatán. Szóval hagyom, hogy Arie végül magával sodorjon, és ez az a pillanat, amikor tényleg engedem felülkerekedni a rozét.
- Én nem úgy értettem, csak.. hát szóval… - ismét egy értelmes habogás, a roppant kínban lévő arckifejezés mellé. Remélem holnapra ezeket is elfelejtem. - Azt hiszem ebből már nem jövök ki jól - vonom meg a vállam, és talán jobb lenne, ha a továbbiakban csendben maradnék. De a támaszom viszont nem marad szótlan, és a suttogása a nyakamtól kiindulva végigborzongatja minden egyes porcikámat. És Merlinre, hogy ez milyen aljas húzás. Halkan felnevetek.
- Csak szimplán nem kell mondani semmit. Az emberek arról is beszélnek, amit nem is láttak - pillantok oldalra Arie arcára. Egy pillanatra azért átfut az agyamon a gondolat, hogy mi lenne ha… ha mondani kéne valamit. Ha mondhatnék valamit…? Egy picit megrázom a fejem, csak úgy magamnak válaszolva és amíg kiérünk végig az összekulcsolt ujjainkba kapaszkodom. Mert biztonságot ad.
Hosszan fújom ki a levegőt, megtámaszkodva a falon az egyik tenyeremmel, amint Arie karjai elengednek. Nem akarok ránézni, mert pontosan jól tudom, hogy milyen szórakoztatóan festek számára. De most… most egy kicsit engem is mosolyra késztet a saját helyzetem, a holnapi szégyen meg egyelőre elkerül. Az a majd problémája.
- Köszönöm - pillantok fel végül hálásan a barna szemekbe, amikor rám teríti a zakót. Majd az én szemeim el is kerekednek a meglepettségtől.
- Nem is volt olyan olcsó az a bor! - csattanok fel némiképp hevesen, mert ez egy kicsit olyan, mintha olcsó nőnek titulált volna, és én nem.. és nem úgy… szóval. Hm. Majd ismét kínosan elnevetem magam, összehúzva magamon a zakót. (Jelzem, ezúttal van annyi lélekjelenlétem, hogy ne közöljem, hogy ennek is Arie-illata van, szóval remélem valaki értékeli ezt rajtam kívül.)
- Szóval ezt te értékeled? Vagy csak ki akarod használni? - nézek rá félrebillentett fejjel, hátamat a falnak támasztva, mert maradjunk annyiban, hogy nem hátrány, ha van valami biztos pontom jelenleg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Azt hiszem holnap mérhetetlenül hálás leszek Arie-nak, amiért kivezetett a teremből, és megszabadított Márktól. Még akkor is, ha eközben remekül szórakozott. Sőt, talán örömmel is tölthetne el, hogy lekötöttem annyira a figyelmét, hogy okozzak neki egy jó estét.
Mosolyra késztetnek a szavai, mert volt, aki mondta már, hogy legalább annyira a helyén kéne legyen az önértékelésem, hogy mások pletykái nem ingatnak meg, és esküszöm, hogy fejlődtem ezen a téren! Még Kevin is büszke lenne rám, de sajnos teljesen elengedni még nem tudom, így inkább nem felelek a férfi szavaira, csak lehajtom a kesernyésen mosolygó arcomat.
Heves felcsattanásomra aztán megemelem a tekintetemet is, hogy aztán meglepő közelséggel nézzek bele a barnákba. Ajkaimra ismét mosoly kúszik és egy kicsit megrázom a fejem.
- Nem állítottam, hogy kizárólag azzal - nézek derűs sejtéssel Arie arcába, és a gondolat másik felét ezúttal a fantáziájára bízom. Amit talán más helyzetben inkább nem tennék, de most… most elengedtem magam. De nem úgy a falat, még mindig biztos támaszt nyújtva simul hűvösen a hátamhoz, amit még egy picit a zakón keresztül is érzek, de inkább frissítő, mint zavaró.
- Azt hiszem itt az udvarias válasz az lenne, hogy semmiképpen nem hinnék rólad ilyet, de őszintém… - fürkésző tekintetem kutatja a férfi arcát és a mondatot egy könnyed hatásszünet után fejezem be. - …nem vagyok benne biztos - bököm ki végül. Nem akarok kegyetlen lenni, és azt kéne hinnem, hogy Arie igazi úriember, mégis időnként a legnagyobb lovagok gyalázzák meg a hercegnőket. Csak nehogy ezt Leonie megtudja, menten kiszaladna a világból, Keith meg futhatna utána. És a tudatom valamelyik része hevesen tiltakozik a gondolat ellen, hogy Arie bármikor visszaélne egy ilyen helyzettel, ha logikusan gondolkodom, mégiscsak férfiból van…
A közelsége ellenére kitartóan állom a tekintetét, és nem fordítom el a szemeim, csupán ajkaim nyílnak el kissé, ahogy megnedvesítem őket. Majd felkacagok, nem sértően hangosan, éppen csak olyasfajta nevetéssel, ami jólesően végiggurul az ember gerincén. Megrázom a fejem, néhány tincs az arcomba is hullik.
- Pihenni? - kérdezem hitetlenkedve? Ahhoz túl sok az energiám, és hogy ezt be is bizonyítsam elslisszolok Arie mellett (a szűk hely miatt persze elképzelhetetlen, hogy ne érjek hozzá), és megpördülök magam körül. - Látod, még táncolni is tudok! Tele vagyok energiával - hangomon hallatszik, hogy a mosoly még mindig ott virít az arcomon, viszont a fordulat végére, már önkéntelenül is Arie karjai, válla, mellkasa, bármije után kapok, mert azért egy pörgés következtében nem annyira jó az egyensúlyérzékem, mint azt számítottam. Mégis… elképesztően jó érzés, egy kicsit nem azt csinálni amit kell, nem megfelelni, és újra gyereknek lenni.
Mindezt csupán azért tehetem meg, mert tudom. Tudom, hogy ő vigyázni fog rám ma este.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyre inkább eluralkodik rajtam egy olyan sejtés, hogy holnapra ezek az emlékek nem lesznek ilyen tiszták. Kiesik egy-két perc, mozdulat, és ez izgalmas. Mert új, mert ebben az esetben itt és most kell megélnem a pillanatot, nem fogom tudni visszaidézni minden apróságát. Csak egy hang, egy lépés, egy érzés marad meg. És egy illat, Arie illata. De kicsit előreszaladtam, mert ezek már a holnap gondolatai, nekem pedig itt a helyem. A mostban, egy olyan férfival, akinek a ma estét életem végéig köszönni fogom, mert nagyon valószínű, hogy ezen múlik a karrierem.
A kérdésére csak megrázom a fejem. A válaszom nem, de emellé a szokásosan levakarhatatlan mosolyom is társul, és azt akarom, hogy ez a mosoly, ez a boldogság, bearanyozza Arie-t. Egy kicsit olyan tiszta szikrát kapjon a szeme, ami talán mostanában nem volt rá jellemző. Még akkor is, ha ez a boldogság nagyrészt az elfogyasztott rozénak köszönhető. Mert mindez itt volt bennem, az alkohol csupán segített kibontani.
Talán csak pár pillanattal ezelőtt történt, de már nem teljesen emlékszem az elhatározásra. Csak arra, hogy forog körülöttem minden, és aztán két biztos kar megtart.
- Hoppá - nevetek fel ismét, visszahúzva a vállamra a zakót, ami le akart csúszni a lenyűgöző táncmozdulatok közben. Tekintetem elkomolyodik, mikor meghallom a vezetéknevem is. Ezt általában ilyen komolyabb helyzetekben szokták mondani az emberek. Például, ha valahol előadást tartok, vagy bemutatnak, vagy csak… ha Arie fel akarja éppen kelteni a figyelmemet én meg többet ittam a kelleténél. Hát jó, figyelek. Aztán ismét óvatosan megrázom a fejem. Pár pillanatig csak figyelem azokat a mélységes barna szemeket, amik annyi melegséget képesek árasztani.
- Nem akarlak irányítani. Nem akarom megmondani, hogy mit csinálj.. - kezdem halkan, szemeimet mindvégig Arie tekintetébe fúrva, éppen csak egy szívdobbanásnyi időre pillantva le ajkaira. - Nem akarom megtervezni az idődet, de… ha nem terhes számodra a társaságom, szívesen töltöm veled a holnapot - fejezem be lepillantva, halvány mosollyal az arcomon. Kezemmel összehúzom magamon a zakót. Sosem akartam birtokolni, irányítani másokat, túlzottan tisztelem a saját döntéseiket, plusz azt hiszem teljesen zavarban lennék, hogy mit is mondjak Arie-nak, mit csináljon, és valószínűleg állandóan azt kérdezgetném, hogy nem baj-e, vagy azt, hogy nem unatkozik-e… és így nem sok értelme lenne, azt hiszem.
- Szóval így már áll az alku, Frank Arie Martin - pillantok bele ismét a barnákba, és ahelyett, hogy kezet nyújtanék az egyezségre, inkább közelebb húzódva lehelek egy puszit Arie jobb arcára. Egy szempillantásnyi ideig még közel maradok, beszívom az illatot, amit ezentúl a ma estéhez fogok kötni, majd hátrébb lépve elhúzódok, bal kezemmel ismét megtámaszkodva Arie vállán. Nem, határozottan nem biztos, hogy rendesen működnek a lábaim.
- Nos, merre is megyünk? Mielőtt még Márknak eszébe jut errefelé keresni - pillantok az ajtó felé, mert ugyan már jó ideje nem láttam, de a leglehetetlenebb időpontokban tud felbukkanni ez a szerencsétlen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Két kis angyalarcú ördög. Azt hiszem ez volt az első gondolatom, mikor megláttam a Bailey ikreket, akikkel Noel beállított. Persze a kitörő lelkesedés, és levakarhatatlanul boldog mosoly, ami az elmúlt napokat, heteket jellemezte most sem szűnt és külön szívmelengető érzéssel zártam karjaimba a lurkókat. És igyekeztem nem túlaggódni, meg túlizgulni, mondván, hogy van tapasztalatom két kisebb testvérrel (és valljuk be Leonie plusz kettővel is felért), de mégis különös lámpaláz lett úrrá rajtam, amint a szőkeségek kacagása betöltötte a teret.
- Azt hiszem minden megvan - pillantottam végig a kettővel kibővült csapatunkon, és még bólintottam is egyet hozzá. A fejemben lévő lista minden tételén pipa díszelgett, hiszen négy éves gyerekekkel nem megyünk csak úgy túrázni, hát ha megszomjaznak vagy megéheznek, vagy… oké, azt hiszem határozottan túlaggódtam, és elég volt egy pillantást vetnem azokra a mindig pirulásra késztető zöldekre, hogy erről megbizonyosodjak. Felnevettem, majd inkább elindultam az ajtón kifelé.
Az erdőben sétálva boldogan fonom össze ujjaimat Noelével, a másik kezemben pedig a mindig viháncoló, újabb és újabb táncmozdulatokat bemutató Natashát igyekszem nem elveszíteni. A kislány mozgékonyságát azzal is tetézi, hogy rendszeresen próbál megtanítani táncolni engem is   ‘nééézd, néézd, így csináld!’ felkiáltásokkal, ám egyelőre hősiesen ellenállok. Akárhányszor valamit szólok Chrisnek, Nasi határozottan megismétli, majd felém fordulva sóhajt fel drámaian, én pedig nem bírom megállni nevetés nélkül, mert annyira magamra emlékeztet, ahogy Kevint próbáltam nevelni.
Ugyan még csak az ösvény elején jártunk, máris teli vagyunk különféle izgalmas feladatokkal, amik még engem is lekötnek.
- Hm, szerintem ez valamilyen madár hangja lehet, nem gondoljátok? - morfondírozom, ahogy a harkály kopácsolását próbálják beazonosítani. Leguggolok melléjük, miközben a gondolataim minduntalan akörül forognak, hogy úgy nézhetünk ki.. mint egy család. Hiába, egy nőnek harminc fölött ösztönösen jutnak eszébe ilyenek. Elvégre a biológiai óra egyre csak ketyeg, és én sem leszek már fiatalabb. Lopva Noelre pillantok és ajkaimon ismét az az boldog ‘otthon vagyok melletted’ mosoly játszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Annak idején mindig Kevin volt a nagy kiránduló a családban. Ő ment legelöl és Leonie-val minden érdekes bogarat megszemléltek, amiktől én inkább távol maradtam. De ez nem azt jelentette, hogy nem szerettem elnyűni megannyi bakancsot a fék közt bandukolva. Mert volt valami különösen megnyugtató abban, ahogy a szél átszökött az ágak között. Ahogy a napfény utat talált a levelek résein és be-bearanyozta a fák lábainál elterülő földet. És azt hiszem ez az idilli nyugalom most is magához húz. Az ikrek kacagása saját gyerekkoromat is idézi, mert habár én voltam a csendben sétáló típus, Lencse szája állandóan járt... Kevin meg csak egyre mentette a bogarakat.
Ahogy ránézek a Noel arcán elterülő vigyorra az egész lényem melegség önti el, és azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Itt és most és mindig. Mert veled talán előfordulhat, hogy hazaérek, hogy minden hely otthon lehet. A tükörképedként az én ajkaim is széles mosolyra húzódnak, ahogy az ég felé emelem a tekintetem, hogy aztán rögtön meg is rázzam a fejem. Kizárt, hogy itt balettlépéseket produkáljak. De Nasi csak rángatja a kezem és én egyre inkább hajlok rá, mert ha ez tényleg örömet okoz a kislánynak, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle? Lenézek a mosolygós arcra és nyelek egyet, de aztán Noel megszólal mire odakapom a fejem és kíváncsi pillantással várom a balettfiúk bemutatóját.
- Na gyerünk Nasi, ne kíméld a fiúkat, javítsd ki minden lépésüket - nevetek fel a pörgő-forgó Noelt figyelve. És azt hiszem kedves Ombozi úr elég produkciót nyújt Nasinak is ahhoz, hogy abbahagyja a kezem rángatását és orrát finoman felhúzva kezdje kritizálni a mozdulatokat. Persze inkább csak nekem morogva a mondatokat.
- Tudod mit, mutassuk meg nekik - adom be végül a derekamat, és Nasi felé fordulok, hogy aztán megpróbáljam leutánozni azokat a kislányosan hajlékony mozdulatokat, amikre... hát nos ennyi idősen még talán én is képes voltam, de most már jóval nagyobb erőfeszítést igényelnének. Hm, talán nem ártana többet jógáznom, nem jön rosszul az a hajlékonyság...
Nasi pedig felettébb türelmesen és jókedvűen igyekszik kijavítani a korántsem tökéletes mozdulataimat. De ezúttal még engem sem érdekelhet annyira a tökéletesség, mert csak élvezem a boldog kacagásunk, Noel küzdelmét Chris-szel, hogy ne hányjon bele a nyakába és ezt az egész képtelen és minden bizonnyal kívülről is roppant komikus táncleckét. Aztán egy fél lábon álló mozdulatba belefáradva lehelyezem a jobb talpam is, mert ha ezt még hosszan kell csinálnom, egészen biztos, hogy a hátsóm rövid úton a földre kerül.
- Igazán köszönöm a leckét, kisasszony - egy pukedli a kislány felé azért még belefér a történetbe, hiszen nem hagyhatom köszönet nélkül a türelmét. Kipirult arccal fordulok a srácok felé és ahogy Noel leemeli a nyakából a Bailey fiút úgy én is magam előtt terelgetve Nasit indulok meg az ösvény első állomása felé. Jobb karomat Nasi köré fonom, ahogy nekem támaszkodva kitágult szemekkel összpontosít a hangra. A pillantásom megtalálja Noelét és megengedem magamnak, hogy legalább egy pár másodpercre elvesszek a zöldekben. Abban a színben, ami annyira sokféle tud lenni, olyan vibráló, vagy fakó, tüzes és lágy. Ezerfelé darabra esve mindenféle oldalát megmutatva. És én mindegyikre kíváncsi vagyok. Még akkor is, ha ki tudja meddig nézhetem őket. Mert akármilyen biztosnak is tűnnek most arról meg vagyok győződve, hogy erőszakkal nem lehet leláncolni. Mert a természet vad zöldjének mindig kell majd egy olyan szabadság, amit senki nem vehet el tőle.
- Általában fekete és fehér tollai vannak - teszem még hozzá kiegészítésként, ahogy Noelre hunyorgok, visszafojtott nevetéssel. Szegény Hunter, ha tudná, hogy Noel miket mond róla.. bár, elég valószínű, hogy pontosan tudja. - Mindjárt kiderül - tátogva felelek én is, majd arcomat visszafordítom Nasi és Chris felé, hátha sikerült megfejteniük a rejtélyt. Közben pedig szabad kezemmel Noel ujjai után kutatok.