Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak
Még aligha fogta fel azokat az eseményeket, amik nemrég történtek vele, és, amelyek mondhatni fenekestül felforgatták az eddigi életét. Ki sem hűlt az emlék, néhol díszeleg bőrén egy-két, haloványabb, de kivehető folt. Túl hamar, túl gyorsan történt minden, még mindig szédül a gyorsaságtól, amely először megmentette, majd felnyitotta a szemét, hogy benne van valami, különleges, olyan, ami ritka, és nem mindenki élhet vele. Amióta a férfi, kit felkeresett, elmondta neki, mire is képes, mi lakozik benne. Hogy hogyan is fogta fel a dolgot a fiúcska? Mint eddig mindent. Egy jó bulinak. Kicsit csendesebb azóta, mióta az az incidens történt otthon vele, de már múlóban van, nyoma sincs annak, hogy valamivel komolyabb lett volna. Kellene, itt lenne az ideje, de teljesen úgy néz ki a dolog, mintha erre alapvetően képtelen lenne Julien. Vagy épp baromira nem akarja.Éééés akkor még ez is itt van. Nem sokkal azután, hogy ők képbe jöttek az elemi mágusok csapatában, máris be lett jelentve egy nagyszabású verseny. Verseny?! Hát még magyarul sem tud, nemhogy uralnia a képességét. Érdekes lesz, érdekes, nagyon, főleg, hogy nyelvbotlásainak köszönhetően folyton „elemes mágusként” karattyol a dolgokról, vagy épp nem találja a szavakat. A verseny reggelén magyartudása az izgalom miatt totálisan eltűnt. Amikor kérdezték, csak hebegett, habogott, és ez most is megmaradt benne, inkább elővette anyanyelvei egyikét, remélve, hogy más is érti, Ádám, vagy bármelyik társa, mert most képtelen a gyakorlatlan nyelvre koncentrálni, és fejben összerakni a mondatokat. Társat is kapott, akinek örül, nagyon örül, mert jó fej lány, bírja – és nem, még mindig nem beszélhetünk mocskos gondolatokról -, bár most képtelen bármire jelenleg. Izgul, toporog, olyan szintű energia tolong benne, hogy körbefutná a világot, sőt, néha-néha még a szél is feltámad körülötte, olyannyira izgatott, és nem fogja vissza magában azt, ami miatt most itt van. Érzi a szorongatást, a remegő ujjakat, így felhúzza kezét, megkeresi a mancsot, és bátorításként – egy hiperaktív, gyakorlatlan kisfiútól micsoda szó! -, megszorítja finomabban a kezecskét, próbál átadni valamennyi pozitív dolgot magából, és még rá is mosolyog, hogy minden oké. Eddig. Nemigen tud figyelni a kommentátorra, agya fordít, megérti a dolgokat, felfogja a lényeget, de a sallangra, a körítésre már nem. Nem hajlandó, helyette a suttogásra figyel fel, és pillant lefele a lányra. Hajaj, tényleg nem néz ki jól.
- Nem lesz semmi gond, hidd el. Vegyél mééély levegőt, de ha jön a róka, szólj, eltakarlak a közönség elől. – vigyorog, mert szerencsére nem érzékeny a gyomra az ilyenekre, ritkán dob ki kaját, főleg nem akkor, ha valaki előtte teszi meg. Szabad kezét felemelve cirógat végig a vállán, hátha ettől kissé lenyugszik, majd körbetekint. Sok ember van itt, sok sikítozó némber, kíváncsi arcok. Nézik őket, mint a kirakati babákat, szurkolnak, vagy épp csak a nasit tömik magukba. Julien magasba emeli szabad kezét, és integet, mint a nagyok. Kicsit kiélvezi a reflektorfényt, még ha nem is neki szól, majd visszatér arra, amely most fontosabb, mint az önimádatás.
Nagy levegőt vesz, és vár. Már nemigen képes ácsorogni egy helyben, toporog, mocorog, hogy menjenek már, vagy épp azzal foglalja le magát, hogy a mellette ácsorgó lánykát nyugtatja. Vagyis, próbál valami olyasmit elérni hol apró szavakkal, vagy érintéssel. Az, hogy mi a feladat, oké, de, hogy mi várja odabent őket.. az más más tészta. Nem pajtások lesznek odabent, de nem is ezért jöttek, viszont sajnálja is valahol. Nem erős ő, nem hiszi, hogy sokáig marad a versenyben, hiszen vannak itt sokkal tapasztaltabbak, de mégis elmondhatja majd, hogy igen, itt volt, eljutott valameddig, és ezzel is gazdagabb. Az épületet fürkészve gondolkodik ezen, hogy még úgy is, ha az első percben kiesik, simán eldicsekedhet vele, hogy elért idáig, mert mások nem, és ő most nagyon jó. De indulni kell, nem gondolkodni, megkapták a jelet, eljött az idő. Runa is feléled, nem tudni, hol járt eddig fejben, de keze megindul a kilincs felé, majd vissza. Még nem. Az ölelést jólesően fogadja, és viszonozza, nem tudja titkolni, hogy most már rettentően izgul, annyira, hogy ha még itt kellene állniuk húsz percig, belázasodna tőle. Már tegnap este is hőemelkedése volt, mielőtt elaludt. Semmi gond, a gépezet néha túlmelegedhet.
- Én igyekszem, maximum a cipőm hagyom ott nekik. – nem hiszi, hogy bármi bajuk lehetne, így kibontja magát az ölelésből, és elindul utána. Ahogy elengedi a kezét, még vet rá egy pillantást, egy röpke mosoly, és már indul is arra, amerre úgy tetszik neki. Tény, hogy most különösen szerencsés, hogy nem öt kiló, így bírja a szelet, kissé lassabban halad ugyan, illetve, próbálkozik ő pajzsot alkotni, csak nemigen olyan, mint ahogy ő azt szeretné, így inkább manuálisan védi szemeit a portól, és halad előre kitartóan, ameddig csak lehet. Nem tudni, mi lesz ennek a vége, de elindult, és ez számít. Itt van.