Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Bal oldali szárny
Sűrű napok állnak a hátam mögött. Alapvetően úgy indult az egész, hogy totálisan elveszettnek éreztem magam azután, ami a Félszeműben történt. Csak kimentem egy szelet pizzáért és ott kötöttem ki, hogy Barnabást elvesztettem, az az istenverte véla meg megint felütötte a fejét, ráadásul még vetkőzni is neki állt, mint minimum egy divatbemutatón lenne, ahol az volt a forgatókönyv hogy leöntik és akkor uccu neki, meg kell szabadulni a ruháktól. Az elmúlt pár nap csigalassúsággal telt. A kialvatlanság megint felütötte a fejét és a Romániában eltöltött két nap sem könnyítette meg a helyzetet, mert elég sok minden szakadt a nyakamba.
Lassan pakolászom össze a papírjaimat, miután a diákok kiviharzanak a teremből, és semmi másra nem vágyom, mint egy hatalmas bögre kávéra, és egy kiadós alvásra. Remélem tisztában van azzal mindenki, hogy mennyire megérdemlem mindkettőt, így a gondolattól kissé feldobódva mosolyogva pakolgatok tovább, majd elégedetten csapom hónaljam alá a papírhalmot és veszem fel táskámat, hogy elinduljak. De az ajtó zárja kattan, én pedig értetlen nézek az ajtót támasztó férfira, aki az eddig megszokottakkal ellentétben Opheliának hív. Valamiért összeszorul a szívem ez miatt, és egy szomorkás mosoly is felkerül ajkaimra, de a férfira tekintek.
- Barnabás - táskámat visszateszem az asztalra a papírhallommal együtt, majd öles léptekkel indulok el az asztal széle felé, hogy megtámaszthassam csípőmet rajta és érdeklődve tekintsek a férfira.
- Rendben - bólintok egy határozottat. Kezeimet keresztbe fonom magam előtt, teljesen semleges arccal várom, hogy a férfi megszólaljon. Legszívesebben üvöltenék vele, amiért ezt csinálta, amiért elrontotta az egészet, de nem teszem. Csak türelmesen ülök és várom, hogy neki kezdjen. Ennyi időm még van, és ennyit még meg is érdemel. Legalább a lehetőséget kapa meg, hogy megmagyarázza vagy elmondja mit miért tett, mert ugye, ez annyira nem volt nyilvánvaló, amikor az étterembe ott akart hagyni, nem is egyszer.
Lassan pakolászom össze a papírjaimat, miután a diákok kiviharzanak a teremből, és semmi másra nem vágyom, mint egy hatalmas bögre kávéra, és egy kiadós alvásra. Remélem tisztában van azzal mindenki, hogy mennyire megérdemlem mindkettőt, így a gondolattól kissé feldobódva mosolyogva pakolgatok tovább, majd elégedetten csapom hónaljam alá a papírhalmot és veszem fel táskámat, hogy elinduljak. De az ajtó zárja kattan, én pedig értetlen nézek az ajtót támasztó férfira, aki az eddig megszokottakkal ellentétben Opheliának hív. Valamiért összeszorul a szívem ez miatt, és egy szomorkás mosoly is felkerül ajkaimra, de a férfira tekintek.
- Barnabás - táskámat visszateszem az asztalra a papírhallommal együtt, majd öles léptekkel indulok el az asztal széle felé, hogy megtámaszthassam csípőmet rajta és érdeklődve tekintsek a férfira.
- Rendben - bólintok egy határozottat. Kezeimet keresztbe fonom magam előtt, teljesen semleges arccal várom, hogy a férfi megszólaljon. Legszívesebben üvöltenék vele, amiért ezt csinálta, amiért elrontotta az egészet, de nem teszem. Csak türelmesen ülök és várom, hogy neki kezdjen. Ennyi időm még van, és ennyit még meg is érdemel. Legalább a lehetőséget kapa meg, hogy megmagyarázza vagy elmondja mit miért tett, mert ugye, ez annyira nem volt nyilvánvaló, amikor az étterembe ott akart hagyni, nem is egyszer.