Nem akartam olyan korán hazajönni, még most is úgy érzem, nem állok készen rá. A tekintetekre, a kérdésekre, aztán a megrovásra, vagy épp, hogy a fejemhez vágják, nem is vártak tőlem mást, hisz én magam is csak egy becsúszott gyerek vagyok, és főleg nem akarom ennek kitenni Zarát.
Jó, még csak pár hónapos, jószerével semmit nem fog fel a dolgokból körülötte, csak hát ez úgy belém kódolódott, hogy óvom mindentől.
Nem, most sem pályázom meg az év anyja díjat, valószínűleg sose leszek jó anya, de azt tudom, hogy az életben nem bocsátottam volna meg magamnak, ha átlépem a klinika küszöbét, mikor az volt a feltett szándékom.
Visszatáncoltam, nem tudom, hogy a többiek sejtik-e, hisz utána egyből le is léptem. Nem akartam senkivel megosztani, nem akartam tanácsokat, figyelő tekinteteket, saját magam mentem keresztül rajta, mint ahogy mindenen. És most visszajöttünk, én és Zara. Ketten. Furcsa volt, hogy Max is segített, hogy ő aztán végképp nem mondott még csak annyit se, mekkora ostobaság volt, hisz tudtam. És nem lábatlankodott, és főleg nem kürtölte világgá. Hogy képes leszek-e egyedül életben tartani a csöppséget? Most már merem azt mondani, hogy igen.
Azt se tudom, hogy miért veszem egyből a már zárt pizzéria felé az irányt, ez már amolyan beidegződés, hogy én Arieval osztom meg először a nagy momentumokat, így evidens, hogy Zara is rámosolyoghat először, már ha nem rúg ki minket páros lábbal.
Óvatosan nyitok be, holott általában rárontani szoktam, mert tudom, hogy ez nem lesz kellemes neki, Norina mesélt róla. Mégis nem megbántani szeretném, csak mutatni neki egy apró csodát.
- Zavarhatlak? Valaki meg szeretne ismerni - nem volt még akkora a hasam, mikor találkoztunk, hogy ilyesmire gondoljon, de ahogy kitárom az ajtót, és betolom rajta a lányom, hamar nyilvánvalóvá válik.
- Ezért tűntem el, és.... én hajlamos vagyok csak úgy felszívódni, mindenféle búcsú nélkül - vonom meg a vállam, bocsánatot mégse kérek, hisz nem vagyok én az a tagja a családnak, akinek az eltűnése akkora feltűnést keltene.
Jó, még csak pár hónapos, jószerével semmit nem fog fel a dolgokból körülötte, csak hát ez úgy belém kódolódott, hogy óvom mindentől.
Nem, most sem pályázom meg az év anyja díjat, valószínűleg sose leszek jó anya, de azt tudom, hogy az életben nem bocsátottam volna meg magamnak, ha átlépem a klinika küszöbét, mikor az volt a feltett szándékom.
Visszatáncoltam, nem tudom, hogy a többiek sejtik-e, hisz utána egyből le is léptem. Nem akartam senkivel megosztani, nem akartam tanácsokat, figyelő tekinteteket, saját magam mentem keresztül rajta, mint ahogy mindenen. És most visszajöttünk, én és Zara. Ketten. Furcsa volt, hogy Max is segített, hogy ő aztán végképp nem mondott még csak annyit se, mekkora ostobaság volt, hisz tudtam. És nem lábatlankodott, és főleg nem kürtölte világgá. Hogy képes leszek-e egyedül életben tartani a csöppséget? Most már merem azt mondani, hogy igen.
Azt se tudom, hogy miért veszem egyből a már zárt pizzéria felé az irányt, ez már amolyan beidegződés, hogy én Arieval osztom meg először a nagy momentumokat, így evidens, hogy Zara is rámosolyoghat először, már ha nem rúg ki minket páros lábbal.
Óvatosan nyitok be, holott általában rárontani szoktam, mert tudom, hogy ez nem lesz kellemes neki, Norina mesélt róla. Mégis nem megbántani szeretném, csak mutatni neki egy apró csodát.
- Zavarhatlak? Valaki meg szeretne ismerni - nem volt még akkora a hasam, mikor találkoztunk, hogy ilyesmire gondoljon, de ahogy kitárom az ajtót, és betolom rajta a lányom, hamar nyilvánvalóvá válik.
- Ezért tűntem el, és.... én hajlamos vagyok csak úgy felszívódni, mindenféle búcsú nélkül - vonom meg a vállam, bocsánatot mégse kérek, hisz nem vagyok én az a tagja a családnak, akinek az eltűnése akkora feltűnést keltene.