Endre
~felcsendülő madárszólamok~
A várakozás perceit is izgatottan éltem át, spekuláltam. Honnan áramlik ez az egész. Mikor kezdődött és meddig tart? A szürke, köd borította tájat kémlelem, ami most fejemben átalakul egy zöld, virágzó területté, a fűben fekszünk, és miénk a világ. Az utak találkoznak, és mi is találkozunk. Elindulunk közös utunkon, majd szétválunk, semmi sem tart örökké, én sosem hittem az örökkében. Hatalmas a világ, és épp ezért hálás vagyok az összesodort sorsokért, míg tart. Aztán majd jön a felejtés súlya és a birtoklás vágyától való szabadulás, és ekkor elbukok. És csak a kezdettől fogva ott motoszkáló veszteség marad, ami mint egy kitörni vágyó vulkán kiteljesíti önmagát, és a mindent elsöprő pusztulás után - nyugtázva elvégzett dolgát –csendben ott marad, és emlékeztet. Ma, ebben a pillanatban nem éreztem a veszteség közeledtét. Csak a reménység és a valakibe vetett bizalom ígérete igyekezett felém a navinés fiú személyében. Már szavak nélkül is mosolyog, majd megállapítja, hogy összeöltöztünk, és végignézve magunkon én is elnevettem magam. Nem is tétováztunk, irányba vettük a kijelölt célpontunkat, és illedelmesen előre engedett. Vannak még úriemberek, gondoltam magamban. A fiú első megpillantásakor tudtam, hogy az ismerkedésünk más, mint a jól megszokott. Nem számítanak majd a pozíciók, és előéleti kudarcok, a múltunkból való megítélés.
- Átlagos, szerető családból származom, ahol mindent megkaptam, amire szükségem volt, s legfőképp szeretetből sosem volt hiány. A szüleim támogatása mindennél fontosabb volt számomra, s ők már látták a célt, mikor én még az utam elejét. Felkészítettek a buktatókra, megállítottak a szakadékoknál, és aztán elengedtek. – vázoltam fel röviden Endrének a családi szálaimat, majd konkrét történetembe is beavattam.
- Bevallom, kirúgtak mugli iskolámból. Nem voltam sem rossz, sem lázadó, de nem illettem bele a sorba, és a kilógó láncszemeket sosem nézték jó szemmel. Vallásos intézmény volt, én magam is az vagyok, bár egészen már értelemben, mint az átlag. Nos, így kerültem ide, nem is olyan régen, még elsős vagyok. – meséltem a srácnak, akinek úgy éreztem, bármit elmondanék, itt és most. Falak nélkül, ebben a csípős, hideg levegőben, ami arcomra kellemes pírt varázsolt. Az út végéhez közeledve ő is tájékoztat engem röviden ittlétéről, amit figyelmesen hallgatok végig. Sóvárogva vágytam róla mindent tudni, magamba szívni a lényét. Szinte észre sem vettem, már a faluban voltunk, és örültem, hogy társam céltudatosan veszi lépteit, én nem ismertem még ki magam a faluban. Bevallom őszintén, hallottam már a cukrászdáról, de még nem jártam benne, úgy tűnik ezt az első élményt is a fiúval fogom átélni. Örültem. Belépve a helységbe, körülnéztem, nagyon szimpatikus látvány volt, és barátságosnak találtam. Hátrapillantottam, hogy a fiú mögöttem van-e, majd köszönése után én is illedelmesen bár kicsit megszeppenve a hely ismeretlen mivoltától, üdvözöltem a bent ülőket. Helyet foglaltunk az egyik szabad asztalnál, mivel úgy ítéltem, kabátomra itt nem lesz szükség, levettem, és a háttámlámra biggyesztettem. A hely melegsége kicsit felolvasztotta arcom, amit ettől szinte forrónak és égetőnek éreztem.
- Nem, most vagyok itt először – válaszoltam az érdeklődésre, s talán meglepődésre számítottam, ismerve a hely népszerűségét.
- Bízom a jó ízlésedben, én is muffint fogok kérni – mosolyogtam a nagylelkű ajánlatra, bár nem volt tervem a fiú anyagi lehetőségeinek kimerítése, illetve én is szerettem mértékkel enni. Na meg a fogszabályzóm állapotára is ügyelnem kellett, amit már az idők során megtanultam, de talán a muffin nem fog kárt tenni benne, s még csak esztétikailag sem lesz csúnya látvány.
Többször kell ellátogatnom ide, az már biztos. Sosem láttam még ennyi édességet. Bár nem voltam kifejezetten édes szájú, a különlegességeket szeretem. Talán egy nyalókát is hazaviszek majd a gyerkőcöknek otthonra.