Leonie


Azon a napon Isobel különösen éhes volt ébredéskor. Gyomra, mintha a háborgó óceán összecsapása című zenés-táncos előadást akarta volna színpadra vinni. Az ablakon beáradó fény pimaszul az arcába világított, ezért hunyorognia kellett. Nehézkesen ült fel ágyában és alig tudta lehámozni magáról a vékonyka nyári takarót. Ennie kellett, nem volt más lehetősége...Általában véve hatalmas mosollyal, két- három lépcsőfokot átugorva közelítette meg egyik kedvenc helyét a kastélyban, a nagytermet. Most alig bírták lábai a tempót, holott a lépcsőkorlátokon kapaszkodott és eresztette le magát fokról fokra. A hálóteremben minden dugi éléskamrája megfogyatkozott, így különösebb energiabevitel nélkül kellett megbirkóznia a lépcsőkkel. Minél közelebb járt céljához, annál hangosabban korgott a pocak... Hiába esett jól az ekkortájt beáramló hűvös szellő a nyitva hagyott bejárati ajtón át, így is hosszadalmasnak érezte az alig 5-6 perces utat.
Nemrégiben kikerült egy hirdetőfal, amit ha akart, Isobel is használhatott volna. Tervbe is vette egyszer, de valahogy elfelejtődött a dolog. Mindig hagyott némi időt elmélázni a hirdetéseken, sokszor mindenki elől kitakarva a lényeget, ahogy gondolataiba merülve, olykor dúdolva bámészkodott a cetlik között. Eddig egyikre sem jelentkezett. Korrepetáláshoz még nem volt elég idős, egy zenekarba belépni meg túl félős. Ám most fordult a kocka. Az egyik legfrissebb felhívást szemelte ki magának azon belül is az ingyen ölelést. Mit neki korgó gyomor, fájdalom? Bátrabb mosoly terült el arcán és mielőtt bárki beelőzhette volna a forgalmas folyosón leszakította az elsőt.
Vidámabban vonszolta magát a levita asztalához. Kedvét fokozta, még akadt elég ennivaló, nem falták fel előle háztársai a reggelit. Koncentrált nekikészülésnek lehettél szemtanúja kedves olvasó, ha épp akkor a nagyteremben jártál. Púposra szedett tényér, csordultig telt pohár finom, hűs töklével. Palacsinta hegyek a vastagtésztás változatból nyakon öntve juharsziruppal és egy kis friss gyümölccsel. Mennyei!
Haspók Isobel táskájából pennát és tintát vett elő. Pergamenje, vagy legalább valami papírféléje sem akadt, amit némi tanakodás után egy szalvétával oldott meg. Sebtiben hozzálátott a szöveg megalkotásához. Kacskaringós betűi szelték a vékony anyagot, a tinta átütött több rétegen is. Ha Leonie megkapja ezt az üzenet, tudni fogja, hogy egy Isobel White nevű hölgyemény szakította le az ingyenes ölelést és várja a fénylő lelkek udvarán.
Nem túl nőies iramban lapátolta be maradékát, hogy a bagolyház fele fusson a rögtönzött levéllel. Igen, jól láttad, futott. Oda kellett érnie a helyszínre még Leonie előtt.

Leonie


A bagolyház csúszós földjén olykor kibillent az egyensúlyából. Botladozva, a nemes szándéktól vezérelve- ami az arcára is kiült,-közelítette meg a bámészkodó baglyokat. Egyik sem tűnt túlzottan lelkesnek, hogy félbehagyja szunyókálását, vagy épp felemelje fejét szárnyai rejtekéből csupán Isobel kedvéért. Minden lépésénél papucsa talpa alatt elhullott állatok csontjai ropogtak. Így próbálj meg nesztelenül surranni...
- Bocsánat kedvesem, lehetne róla szó, hogy kézbesíti ezt a levelet egy bizonyos Leonie Rohr-nak? Lekötelezne!- persze a hatalmas mosoly is járt hozzá. Bár gyanítom a baglyok másképp értelmezhették az aprócska gesztust. Igaz, e példány békésen szunyókált. Nem volt mese, az idő szorította a bátor leányt, aki egy hirtelen pillanatban megragadta a madár egyik karmos lábát, a levelet pedig annak lelógó zsinórjával hozzáerősítette áldozatához.
- Szállj, szállj!- karjai szárnyként csapkodtak a levegőben, ám nem sokáig. Hamarosan menekülőre kellett fognia a dolgot. A feldühödött bagoly éles karmaival üldözte háborgatóját maga után húzva a Leonie-nak címzett üzenetet. Isobel nem nevetett, még csak nem is mosolygott, ami igencsak ritkaság, ha róla volt szó. Végül is nem meglepő, szárnyasunk épp revansot készült rajta venni. Karjain véres hegek éktelenkedtek és szerzett újakat addig, amíg biztonságban nem érezhette magát, ahogy az ajtó hatalmas hangzavarral csapódott be mögötte.  Pillanatokkal később bekukkantva a bagoly épp kiröppent a hatalmas ablakok egyikén. Remélem nem tesz kárt a címzettben. Az ugyan Isobel lelkén száradna.
A palacsinta extra energiához juttatta levitásunkat, aki útközben meggondolta magát. Sietős léptekkel tartott hálóterme felé, hogy a kinti időjárásnak megfelelően öltözködhessék valamint sebtiben felkaphassa nélkülözhetetlen édességes dobozát. Hasonlóan gyors tempót diktált az udvar felé, hogy még idejében odaérhessen. Útjában a szerencsésebbek félreálltak, aki nem...nos, gyanítom, elgázolták, vagy a jegyzetei, mint a hó, lapokban hullott a föld felé. Kegyetlenül tört elő az udvarig...
Hangos szuszogások kísérték kapkodó légzését. Egyik tenyerével kitámasztotta magát a szökőkút peremén, másikat szúró oldalához nyomta. Majd kiugrott a szíve, amikor a varászlót ábrázoló szobor beszélni kezdett. Megpróbált válaszolni is illendő levitás révén, ám még a légvételt is gyakorolnia kellett. Varászlónk bizony szörnyen besértődött, bizonyára Isobel volt hosszú idők után az első, aki próbálkozott is volna megszólalni a társaságában. Egy idő után a lány is feladta. Inkább elcsatangolt valamerre, ahol már a növények teljes egészében eltakarták.
Isaura, Izolda?Kapkodta fejét, vajon honnan jöhet a hang. Az erre csörög a dió, arra meg a mogyoró játékban sosem volt jó, de legalább társasága mindig jót nevethetett a kapálózó leányon.
- Iszménééé, ööö...Izidóraaa!- eszébe nem jutna a saját nevét mondani. Lassacskán kihátrált a takarásból ide-oda kapkodva fejét.

Leonie



Lassan ébredezett a kellemetlen felismerésre, hogy a sebek már nem csupán holmi tompa fájdalmat jelentettek, amit elnyomhatott volna magában. Szúrt, égetett, nyomokban még viszketett is... Pálcáját szokásához híven a hálótermében hagyta, bár ez nem feltétlen jelentett rosszat. Nagyobb kárt is tehetett volna magában, ha rosszul hangsúlyoz, vagy sebesült karjai miatt a mozdulat is félresikerül. A kiserkenő vért már úgyis suttyomban lemosta a szökőkút langyos vizében. Természetesen ez sem nyerte el a varázsló tetszését, de nem tehetett mást. Kockára tenni egy ingyen ölelést pár heg miatt igazán buta dolog lett volna a részéről.
No, és ott motoszkáltak fejében a hangok, az i betűs nevek. Isobel fohászkodott, ne csak ő hallja, határtalan fantáziája ne játszadozzon vele. Az édességes dobozt- melyről már oly rég szólt is valami,- markolta, körmei is belemélyedtek, mintha attól várta volna a megváltást. Jött is biza Leonie személyében. Levitásunk kikerekedett szemei arról árulkodtak, hogy igencsak meglepődött. Azért mosolygott, mert miért ne, nem is fájt neki annyira a landolás. Igaz a szétszóródott édesség halomból volt ami az arcát érte, vagy egyenesen ott landolt, a többi valahol a közelbe esett. Leonie vörös hajzuhataga is az arcát csiklandozta, melynek kis része függönyként választotta el gazdájától. Ámulva fogta a vörös csodát, majdnem el is felejtette elhúzni, hogy teljes egészében lássa ki tarolta le úgy Istenigazából. Kitörő lelkesedéssel köszön vissza egy fokkal halkabban, mint az eridonos, mert némiképp akadályozta a beszédben, hogy rajta feküdt.
- Itt is van!- rövidnadrágja zsebéből tornázta ki a hirdetésről letépett fecnit, ami Isobelt ingyen ölelésre jogosítja. Büszkén lengette meg a lány előtt, miszerint sikerült mindenki elől elhappolnia a legelsőt, itt állt fekete fehéren. Valami nagyon nyomta alulról a jobb vállát. Egy kis fekete dobozka, ami kincset ért.
- Csontváz édességet?- tartotta hatalmas mosollyal zsákmányát Leonie-nak.

Lau a Napfordulón


Hatalmas mosolyával próbálgatta újonnan vett sötétkék ruhácskáját. Mintha a tükör is mosolyra kelt volna, olyan vidám látványt nyújtott levitásunk. A nap ezen szakaszában ez is elég volt, ha pedig fázni fog, egyszerűen elkéri egy sráctól a dzsekijét. Titokban azért fohászkodott, hogy Matthew is kint legyen a réten. Hiszen ez egy iskolai rendezvény, ha a kastély folyosóit rója az következményekkel járhat. Bár egy mestertanoncnál már kevésbé. Nem érti, miért tett rá ilyen mély benyomást. A haja, a hangja, az illata, a szemei és az esze mind-mind elvarázsolták Isobelt.
Szóval leányunk ötször is megnézte magát- ami egyáltalán nem volt jellemző rá,- mielőtt kilépett volna a hálóterem ajtaján. Szokásához híven dudorászott és most az egyszer senkit sem lökött fel őrült tempójával. Épp ellenkezőleg! Ráérős léptekkel, ütemesen szedte lábait, kezeit ide-oda himbálta. Kapott is pár elismerő pillantást és jobbára azt is megszívlelhették, hogy most nem kötöttek ki a padlón miatta. Csak ne szokjanak hozzá a gondolathoz...
Hosszabb idő alatt ugyan, de odaért a rétre, ahol még csak szállingóztak, gyűltek az emberek. Szíve olykor hevesebben megdobbant, ha egy mátkapárt pillantott meg és azonnal körbe kellett néznie, nincs-e itt. Ha Matthewt nem is, de egy árván álldogáló leányt- akarom mondani nőt,- észrevett. Unokanővére személyesen, Lau aki annyira tiszta szívű és elragadó egy egyéniség. Most pedig nézzük meg, mennyire ijedős. Isobel settenkedő léptei csak minimális hangot adtak, amikor lábbelije a füvet súrolták. Minél közelebb ért annál megfontoltabbá vált, már kétszer is meggondolta hova lépjen.
- Ágyúgolyó!- hatalmas hévvel vetette magát Laurena hátának, azért figyelt arra, nehogy a földre küldje unokatestvérét.
- Ne haragudj, hogy késtem!- úgy mondta, mintha előre lebeszélték volna, de nem. Nézzük el ezt neki.
- Óóóó!- igen, meglátott valamit, Lau jobb ha futsz utána...