November 20.
Azt hiszem, nem tudom hogy ki vagyok. Illetve tudom, Lorelai K. Riviera vagyok, ezzel a névvel áldottak meg a szüleim, amikor megszülettem. Amúgy utálom, meg akarom változtatni, el akarom felejteni az életet, amit ezzel a névvel éltem, de ez nem olyan egyszerű. Nem akarok bunkónak tűnni, vagy hasonló. Szóval a nevemet még tudom, de azt hiszem, ez a név nem illik ahhoz, aki most vagyok.
Igen, elég részeg vagyok, igen, a fő utczában az útpadkán ülök. Igen, szédülök és nem tudok magamtól ülni, dülöngélek. Igen, vigyorgok, mint a vadalma, az eget nézem, a holdat, rá is vigyorgok, aztán integetek is neki. A kezemben egy üres üveg, lerakom magam mellé, hogy biztos jó helyen legyen még meg is simogatom kicsit. Még jobban szédülök, már nincs kapaszkodóm. Igen, lassan még szélesebben vigyorgok, összekócolom a hosszú hajam, hogy még szebben nézzek ki.
Az idő hideg, a kő is csípős, még nem fagy, de hűvös van. Az utcák kihaltak, alig látok fényeket, talán kicsit ijesztő is a környezet. A házak, üzletek között cikázik a némaság, a sötétség beszivárog minden mélyére, ami nincs megvilágítva, lassan engem is elér. Intenzív az érzés, hiszen csaknem átdöf, hihetetlenül egyedül vagyok. Mintha nem lenne senki más ebben az utcában... faluban... országban... mintha egyedül lennék ezen a világon. Ez téves, nem vagyok egyedül. Én és a csend.
Hirtelen előtör belőlem a nevetés. Egészen mélyen, a szívem legmélyéről. Megrázza a vállam, kicsit előre is dőlök, meg kell támaszkodnom a térdeimen, hogy ne essek előre. Tovább nevetek, a hangja elriasztja a csendes egy pillanat alatt, visszhangzik. Kissé olyan, mintha olyan messzire szállna a hangom, hogy mindent beterít, ami létezik. Mintha megérintené a világegyetemet. Elkezd fájni a hasam, begörcsölnek az izmaim a sok kacagástól, már szinte fáj.
És egyszer, egy pillanatban nem csak szinte, hanem tényleg fáj. Előregörnyedek, átölelem a hasam, veszek pár mély levegőt és abbahagyom a nevetést. Átjár a kín, megbizsergeti minden sejtem. Kicsit feljebb tápászkodok, tovább szédelgek. Arcomat a kezeimbe temetem, szorosan lehunyom a szemeimet, mintha azzal megszüntethetném a világot és mindent, ami körülöttem van.
Igen, ez én vagyok, de mégsem. Valami egészen fura, torz lénnyé tett az alkohol, egy instabil, robbanásra kész bombává.
Boldog szülinapot, Lori.
Igen, elég részeg vagyok, igen, a fő utczában az útpadkán ülök. Igen, szédülök és nem tudok magamtól ülni, dülöngélek. Igen, vigyorgok, mint a vadalma, az eget nézem, a holdat, rá is vigyorgok, aztán integetek is neki. A kezemben egy üres üveg, lerakom magam mellé, hogy biztos jó helyen legyen még meg is simogatom kicsit. Még jobban szédülök, már nincs kapaszkodóm. Igen, lassan még szélesebben vigyorgok, összekócolom a hosszú hajam, hogy még szebben nézzek ki.
Az idő hideg, a kő is csípős, még nem fagy, de hűvös van. Az utcák kihaltak, alig látok fényeket, talán kicsit ijesztő is a környezet. A házak, üzletek között cikázik a némaság, a sötétség beszivárog minden mélyére, ami nincs megvilágítva, lassan engem is elér. Intenzív az érzés, hiszen csaknem átdöf, hihetetlenül egyedül vagyok. Mintha nem lenne senki más ebben az utcában... faluban... országban... mintha egyedül lennék ezen a világon. Ez téves, nem vagyok egyedül. Én és a csend.
Hirtelen előtör belőlem a nevetés. Egészen mélyen, a szívem legmélyéről. Megrázza a vállam, kicsit előre is dőlök, meg kell támaszkodnom a térdeimen, hogy ne essek előre. Tovább nevetek, a hangja elriasztja a csendes egy pillanat alatt, visszhangzik. Kissé olyan, mintha olyan messzire szállna a hangom, hogy mindent beterít, ami létezik. Mintha megérintené a világegyetemet. Elkezd fájni a hasam, begörcsölnek az izmaim a sok kacagástól, már szinte fáj.
És egyszer, egy pillanatban nem csak szinte, hanem tényleg fáj. Előregörnyedek, átölelem a hasam, veszek pár mély levegőt és abbahagyom a nevetést. Átjár a kín, megbizsergeti minden sejtem. Kicsit feljebb tápászkodok, tovább szédelgek. Arcomat a kezeimbe temetem, szorosan lehunyom a szemeimet, mintha azzal megszüntethetném a világot és mindent, ami körülöttem van.
Igen, ez én vagyok, de mégsem. Valami egészen fura, torz lénnyé tett az alkohol, egy instabil, robbanásra kész bombává.
Boldog szülinapot, Lori.