Mit ne mondjak, elég találó ötlet ez a nyárbúcsúztató. Bezzeg Londonban nem voltak olyan leleményesek az emberek, hogy hasonló bulikat csapjanak. Feleslegesnek tartották, hiszen ott a nyár beköszöntével is szakad az eső, így csak nagyon ritkán tudtuk kiélvezni a meleget, a strandidőt. Belegondolva, talán ez is volt annak az oka, hogy elmaradtak az ilyesmi szórakozások. Na, de azért az már kicsit durva, hogy még a szünidő alkalmából se csináltunk semmit, csak ültünk és vártunk a csodára. És akkor még csodálkoztak, hogy miért léptem meg. Túl unalmas volt számomra ez a fajta iskolai környezet. Na, meg ugye a második iskolám se volt kivétel ezalól. Sokan még a nyarat is arra áldozták, hogy tanuljanak, mondván, hogy még nagyobb varázslók legyenek. Én az ilyeneknek előszeretettel röhögtem bele a képébe. Most őszintén, hogyha szünidő, netalántán nyár van, akkor miért kapják rögtön elő a tankönyvet? Biztos beléjük programozták, ha van szabadidejük, akkor tanulás van ezerrel. Még jó, hogy én ezalól kivétel voltam és vagyok is. A lehető legmesszebbről elkerülök mindenfajta tankönyvet, ha humán vagy pedig varázslásról van szó. Mindent, kivétel nélkül. Nem véletlen, hogy olyan tudatlan is vagyok. Igaz, azért azokat a varázsigéket megtanultam, amikre szükség volt, mivel nincs értelme a varázslólétnek, hogyha nem tudjunk használni. Csak ennyit voltam képes megtanulni. De olyasmit, hogy Legendás Lények Gondozása... na, az az, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Pedig mindenki oda meg vissza van érte, hiszen természetfeletti és már rég kihalt állatokat elemeztek és elemeznek is. De ez valamiért nem érte el az én ingerküszöbömet. Varázslás mindenek felett, és ennyi. Nem több. A többi tantárgy hülyeség. Legalábbis szerintem az. Ezért sokan lehurrogtak már; személy szerint a stréber iskolatársaim. Most nem tudok mit kezdeni azzal, hogy szerintem unalmas. Ez van, és kész... mély gondolatmenetek közepette kapok elő egy fekete halásznadrágot és egy szürke izompólót, lábbelinek pedig a strandpapucsomat használom. Adjuk meg azt, amire vágynak... na meg, hogyha már nyárról van szó, még ha annak búcsúztatásáról is, nem öltözhetek be Halálnak. Pedig rajtam mindig fekete felszerelést lehet látni, kivétel nélkül. Hát igen, az egész ruhatáram fekete színekből és annak világosabb árnyalataiból áll. Na jó, bevallom, vannak színes ruhadarabok is a szekrényemben, de azokat szökőévben egyszer veszem fel, mivel nem az én stílusom. Így - a megszokottól eltérő ruhadarabokkal - lépek ki a szobából, majd elhagyom az épületet is, és megkörnyékezem Bogolyfalvát. Nem telik bele tíz percbe, máris annak utcáit koptatom. Pontosabban a Fő utcát, ahol mindent a különféle édesség standok lepnek el. Nem tudom, hogy az itteniek hogyan vannak vele, de nekem a nyárról nem a gumicukor jut eszembe, hanem például a limonádé és a gyümölcsök. Na, de még így is, a standok fele gumicukorral van meg tömve. Ez biztos valamiféle hagyomány, amihez én nem konyítok semmit. Ki tudja... Hamar áthaladok a tömegen, majd elhagyom az utat, és a városhatárban megpillantom a tavat, amit eddig nem volt szerencsém felfedezni. Pedig már nem egyszer jártam erre, így érthetetlen, hogy hogyan kerülte el a figyelmemet. Halvány mosollyal közelítem meg, majd megkönnyebbülve sóhajtok egyet, amikor észreveszem, itt már különféle innivalók és ennivalók sorakoznak. El is kapok egy pohár üdítőt, és azt szorongatva környékezek meg egy nyugodtabb helyet, ahol még csak pár ember sorakozik.