Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Hát, azt hiszem akkor az elmúlt időben sokszor vagyok Masátlan, ha ez a magam elé meredős, görnyedt, lebiggyesztett szájjal tépelődő figura jelenti ezt. Pedig ez is én vagyok, és eddig is volt, hogy ugyanígy ücsörögtem egy-egy eldugott zugban - épp itt a különbség, eldugott zugban. Távol mindenkitől, aki láthatna, aki megkérdezhetné, hogy "hé, mi ez a fej, haha?". Most nem menekülhetek el a kíváncsi szemek elől, elvégre a kíváncsi szemekhez tartozik az a száj is, ami az olyannyira kellő, mégis szúró fájdalmat keltő információkat csepegtetik lassan a fülembe. Nem, nem érzem magam megbántva, csupán ha már kérdezősködök, nem érzem úgy, hogy el kéne rejtenem Lili elől a hatást, amit szavai okoznak. Meg hát legyünk őszinték, mikor tudtam én valaha jól titkolni az érzéseimet? Amilyen hévvel megélem még azt az örömet is, amikor a hangya a hátára küzdi a zsemlemorzsát... Természetesen működik ez ilyenkor is, ő, de még mennyire. Helyeslésére sóhajtok, és mivel beljebb süppedni már nem tudok a babzsákba, inkább csak mordulok egyet. Mintha motyogni kezdenék, valami "szuper" féleséget, a hangok azonban mégsem kivehetők, csupán a frusztráltságom érződik ki belőle pompásan. Figyelem mit művel, amikor pálcájáért nyúl, egy pillanatra remélem, hogy exmemoriamra készül, de alig cseng le az első bűbáj már korholom is magam a gyávaságom miatt.
Őszinte meglepetés látszik az arcomon, még ha hirtelen nem is tudom hova tenni a történetet. Miért mondja most el? Ó. Ahogy halad előre, talán megvilágosodok. Nem vágok közbe, csendesen hallgatom, bár néha megnedvesítem ajkaimat, mintha válaszolni készülnék. Elképedek a történeten, fogalmam sem volt róla, hogy az egész párosuk, a szép, harmonikus kapcsolat amiről kastélyszerte izgatottan sutyorogtak, csupán ennyivel kezdődött. Egy ígéret, egy munka miatt eljátszani, hogy valakivel együtt vagy, egy esküért szeretni... Ellenállok a késztetésnek, hogy megdörzsöljem a karomra kiülő libabőrt. Nem tudnék megcsókolni valakit, aki iránt nem érzek semmit. És mégis, mivel azt mondja, szép lassan szeretett csupán bele... biztosan volt köztük valami már akkor is amikor még nem. Nem? Én gondolom túl a dolgot?Anélkül, hogy tudtam volna, hogy viszontszeret... Akkor, - akkor nem is mondtad el neki? - döntöm félre a fejem. Sokáig voltak együtt, látták egymást nap mint nap, és végig ott kukkoltak ezek a kimondatlan érzések? Hogy nem bolondult bele?
Enyhe pír szalad végig az arcomon, egyszerre mutatva a határt a szemem és a szám, illetve a szokásos és a magába forduló én között. Önkéntelenül rázom meg a fejem, elutasítva a szerelemnek még csak gondolatát is, csak hogy aztán kelletlenül bólintsak, igen, ezért kell a könyv. Igen, válaszokat kell találjak nem csak neki, de saját magamnak is. - És ha nem is erről van szó, ha csak azt hiszem, mármint nem hiszem mert nem tudom, de ha csak azt hiszem, hogy érzek de közben nem is, amíg egyszer csak rá nem ébredek, hogy valami nem oké? - nem realizálom, hogy a sok felmerülő miért miatt azt sem igazán tisztáztam magamban ami Bencével történt, és mégis, tudat alatt ott van bennem, hogy mi van, ha megint ez lenne a mese vége. Mi van, ha velem van a baj? Ha én nem vagyok rendesen összerakva? Ha nem csak úgy egyébként mondják, hogy bolond vagyok, de tényleg igazuk is van? - Olyan furcsa ez az egész, nem is akarok belegondolni, meg helyre is akarom rakni, szépen felcímkézni mindent aztán eltenni a polcra, hogy igen, megtettem. De most ezt így hogy, meg áá, komolyan, te látod magad előtt, ahogy odaállok, elé, hogy HÉ... - megakadok, kezemmel intek, hogy tudja ő, mi következne. Belelendülök, határozottabban beszélek, kicsit idegesen, csapongva, hol zavarban, hol morcongva. Ez igazságtalanság. És a legrosszabb, hogy mégsem tudnám őszintén azt mondani, hogy nem akarom érezni ezeket...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Nem tudom, hogy ez mit igazol, azt, hogy nem szükséges elmondani mit érzünk, vagy épp ellenkezőleg azt, hogy nagyon is elengedhetetlen. Amikor Ricsi identitásának megkérdőjelezését fejti ki el kell nyomnom egy mosolyt, csupán szemem sarkában jelenik meg a kuncogó kis ránc, de nem is marad sokáig látható. Nyolc hónap... akkor túl gyorsan vontam le a következtetéseket. Rákérdeznék, hogy akkor ezek szerint Henrikkel se csináltak-e semmit, elvégre hol van még a nyolc hónap a pletykák kezdete óta, de figyelembe véve, hogy milyen úton jutottunk el idáig a beszélgetésben, ennyire naiv még én sem lehetek. Elkapom a tekintetem és a cipőmet kezdem fixírozni, ahogy elképzelem, milyen furcsa lehetett ez az egész. Persze, ő színjátszós, én meg nem vagyok az, ő tudja hogyan kell elmesélni egy történetet csupán a testével, míg én szavakba sem tudom önteni mit szeretnék reggelire. - Ordítva? - kérdezek vissza, nem tudván megállni, hogy ne tegyem. A várttal ellentétben azonban nem csak egy helyeslést, de egy kész történetet kapok. Ha nem lenne gyümölcslé a kezemben bizisten számolgatni kezdeném, hogy a 7-10 galleon az mégis mennyi lehet, de hát ugye az átváltások miatt ehhez kellenének az ujjaim, így nyugton maradok, és csak eltátott szájjal, zazerálva próbálom hova tenni az összeget. Sok. Nagyon soknak hangzik. Egy galleon 7500 forint, az majdnem... Majdnem hetvenötezer forint egy ing?! Mi kerül... na mindegy, nem lényeg, ebből egy évig jóllaknék a kukoricában... Négy hónapos terhes... Megfogtál, Révay Lili, megfogtál, tessék, vedd a nevetésem! Nem tudom megállni, hogy ki ne szökjön, fejemet csóválva képzelem magam elé a kipukkadásig jóllakott lányt. És akkor kiderült, hogy ez szerelem. Hát mit ne mondjak, ennyire abszurd dolgot is rég hallotta- oké, ez nem igaz mert idefele jövet azon gondolkoztam, hogy a sárkányok vajon mivel fizetnek a pedikűrösnek.
- Ha előbb elmondtad volna, változtatott volna bármin? - biccentem félre a fejem töprengőn. Persze tudom én, hogy nincs értelme sokat tépelődni a mi lett volna hákon, mégis mindketten tudjuk, hogy itt nem csak ez a kérdés.
- Sajnálom - szökik ki belőlem akaratlanul, mégis őszintén a szó, hiszen látom, meg hát ő maga mondta mennyire leszedálta ez az egész helyzet. Nem tudom mit mondhatnék, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit is vigasztalni kezdhessek. Azt hiszem nem is a féltékenység az, amit érzek a sajnálat mellett, inkább egy furcsa irigység, hogy ő közel tudott kerülni Henrikhez, míg nekem csak felbosszantanom sikerült. Mégis, nem mondhatom, hogy nem szeretek az agyára menni.
- Ki beszélt itt Henrikről? - kérdezek vissza rögtön, rögtön tekintve is körbe, hiába tudom, hogy a bűbájok teszik a dolgukat. Pír kúszik fel a nyakamon, és tudom, hogy nem kéne reflexből visszakozni, mert pontosan tudja, hogy miről van szó, mégis, hónapok gyakorlata nem tűnik el csak úgy. Egy mondatba se legyek vele említve, az a legbiztonságosabb. De mi van, ha már nem akarom, hogy annyira biztonságos legyen minden?
- Ez a megvitatás dolog - nyelek végül egyet - még rosszabbul hangzik, mint eléállni. Mármint, ez ijesztő. Plusz mi van, ha nem akarna eljönni, ha tudná, hogy én vagyok az? Nem szeretném átverni, akkor jöjjön el, ha szeretne is, ne azért, mert meglepetésből kell arra tévednie, nem... Ez elvégre az ő döntése is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Arcom elnyúlik, ahogy a nevetést szívom vissza magamba, mert ugyan értem értem, hogy mókás elképzelni a galleonlenyomatos Ricsit, mégse kéne kinevetni, hát fájdalmasnak hangzik. - Szegény - pukkadozok magamban, de nem is bírom sokáig, a folytatás végképp eltör. Hiába mondja, hogy ne nevessek, ha egyszer már nevet ő is, nem tudom magamban tartani, jó látvány lehetünk, egyik fakutyább mint a másik. - De biztos nagyon jó ing volt, aranynyállal kézzel-szájjal sodort szövettel meg minden. - Keresem a magyarázatot az árra, bár valószínűleg nem trafáltam bele a közepébe. Nem baj, nem is tudom hogyan kkészül egy ing, ahhoz kell a szövőszék nem? Akkor biztos ezzel az inggel dolgozott Hófehé- Hamupi- Csipkerózsika (!) amikor elájult, azért az ár.
- De mi van ha nem is kínál tálcán semmit, csak én szeretném úgy látni, mintha kínálna, és amikor kinyújtom érte a kezem, kiderül, hogy csak képzeltem, és ott maradok, hogy... - és kitárom a kezem, mutatva, hogy hogyan végződik a mondat - semmivel. A nagybetűs, jól ismert, utált, szeretett, megvetett, tagadott, mégis nagyon is létező semmivel. Nincs vége a mondatnak, és nekem se maradna semmi, csak a kínos feszengés, a zavar és önmagam ostorozása. Miért vagyok ilyen depresszív? Mióta? Ez nem én vagyok... Mosolyt erőltetek az arcomra, de csupán egy pillanatra marad meg utána engedem is el - nem megy. Kit akarok átverni?
Nem tehetek róla, hogy automatikusan is tagadok. Elvégre ez volt eddig normális, ez, hogy nem mondok senkinek semmit, nincs is miről mit mondani, hogy minden ami történt, kettőnk titka csupán. Erre tessék, továbbfűzi a viccet, és belemorognék a mondandójába, hogy ugyan hogyan érti ezt, amikoris összezavar, és a korábbiak ellenére is egy hangyányit megremegek, valamint a ritmus amit csak én hallok, mert belőlem dobog, megugrik. - Mármint azért nem lesz több, mert csak... - be sem tudom fejezni a mondatot. Eddig úgy értelmeztem, és ő is úgy beszélt, mintha az, ami köztük lenne csupán valamiféle plusz lenne, de nem... nem olyan örökké szóló kapcsola- hát ő is azt mondta, barátság extrákkal. Ezt akarják folytatni? De akkor miért mondja el mindezeket? Vagy csak arra utal, hogy nem lesz több ilyen? Ennek több értelme lenne, de a feszengést nem tudom elűzni tagjaimból. Nem vagyok ijedt, nem ül az arcomra semmiféle drasztikus érzelem, mert bennem sem fogalmazódik még meg, inkább vagyok összezavarodva enyhén, mint kétségbeesve. De inkább rákérdezek, minthogy ne tegyem, és később kattogjak azon, hogy akár úgy is érthette-e. Szeretném hallani, nem is hosszú kifejtést, csak egy egyszerű "nem"-et, hogy tudjam, én komplikáltam túl.
- Az csak egy kényszerötlet volt - motyogom a felvetésre, de valóban, az arcomat ért kommentárt szó nélkül hagyom - nem sok értelme lenne tagadni. Sóhajtok, mélyen, mintha egy egész ugrálóvárnyi légballont szeretnék tovareptetni egy lélegzetvétellel. Elhúzom a szám, elnyílik, megszólalnék, de inkább visszazárom még egyszer átgondolni az egészet. És ezt most így is értem. Az egészet. Ez ugyanis már csak akkor teljes, ha elmondok mindent, ha elmondom miért ülök most itt, és miért nem merek tenni semmit.
- Februárban - kezdek bele bizonytalanul, küzdve az érzéssel, hogy nem lenne szabad erről beszélnem. De szereti Henriket, nem ártana neki nem? Kiszórta a bűbájokat, elmesélt valami olyat ami egész eddig hétpecsétes titok volt. Talán ebből fakad a bizalmam? - megcsókolt. - Szinte el sem hiszem, hogy valóban kimondtam. Mintha eddig valami ragacsos lény ücsörgött volna a mellkasomban, és húzta volna össze a bordáimat, de most hirtelen, ettől az egy szótól megszelídült, elengedte kampós kis karmaival a tüdőmet. - Egy bájital miatt, azt mondta később, és bár rengetegszer kérdezte, hogy én miért cs- miért nem löktem el magamtól, de nem tudtam neki válaszolni. - Megköszörülöm a torkomat, halk hangom bizonytalanul remeg meg, nem merek felnézni Lilire, a földet fixírozom kettőnk között. - Bejött a gyengélkedőre a meccs után, és számonkért... Veszekedtem vele. Megkértem, hogy hagyjon békén, hogy ne szóljon hozzám, mert megijedtem attól, hogy esetleg megismétlődhet az, ami korábban történt. Aztán tényleg nem szóltunk egymáshoz, és... nem tetszett. Megbántam amit mondtam, de nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Megpróbáltam beszélni vele, de akkor ő nem akarta, kerültük egymást tovább. Szakítottam Bencével, mert fogalmam sem volt mi történik, de hát technikailag megcsaltam amikor visszacsókoltam, és nem tudtam volna ezt neki is megmagyarázni. Megbántottam. Nagyon. Nagyjából akárhogy máshogy csinálom, jobb lett volna. - Szégyellem, nem vagyok büszke az akkor hozott döntéseimre, nagyon nem. Sajnálom, azóta is sajnálom, hogy ez az egész megtörtént, hogy nem voltam képes higgadtabban, felnőttesebben kezelni. De az igazság az, hogy most se tudnám. Megrázom a fejem picit, és visszakanyarodok ahhoz, amit eredetileg kérdezett. - És most nemrég véletlenül úgy alakult, hogy pár percnél tovább voltunk egy helyen, és nem bírtam tovább, hát... Nem is tudom már mit mondtam, de beszélni kezdtünk. Azt mondta nem utál - itt azért nem tudok nem elmosolyodni -, megmondtam, hogy én sem őt, megkérdezte, hogy akkor mit érzek, mire már megint fogalmam sem volt, hogy mit kellene válaszolnom. Mármint miért mindig ő szegezi nekem a nehéz kérdéseket, miért nem mondja meg ő, hogy mit érez?! - Egészen puffogva pillantok fel, csak hogy aztán folytassam is. - Csak a bájital miatt csókolt meg, de most mégis... megkérdezte... hogy mit csinálnék, ha megtenné megint.
Kábán, alig fogva fel, hogy elmondtam ami jött, megpaskolom a táskámat magam mellett, jelzésértékűen. Erre kell a könyv, hogy megmondjam mit érzek, hogy rájöjjek mit tennék, ha... Ha nem csak a bájital miatt...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Bizonytalanul bólintok. Nem mondom, hogy de nem akarom, hogy ne az én tálcám legyen, nem ragozom tovább, ezen lassan már tényleg nincs mit. Erre szokták az mondani, hogy ha megpróbálom még lehet jó, míg ha meg sem, akkor csakis rossz? Sírni akarok, Anyuu, ennek most tényleg az lesz a vége, hogy elé kell álljak ezzel?
Jól tettem, hogy visszakérdeztem. Még akkor is, ha az őszinte szavak hallatán kellemetlenül szorul össze a gyomrom, hiszen kell ez is, hogy utána le tudjam zárni magamban a témát. Behúzom a nyakam a korholásra, és ahelyett, hogy kikérném magamnak a néma vádat, magamra húzom azt, és beleburkolódzok. Elvégre igaz, én üldöztem el, én mondtam, hogy hagyjon békén, én kértem, hogy ne szóljon hozzám, én, én... Hiába nem tudja ezt még a lány velem szemben. - Vársz rá? - szakad ki belőlem önkéntelenül is a kérdés, és talán mindketten tudjuk, hogy nem Henrikre gondolok. - Tudja, hogy vársz rá? - talán így pontosabb. Nem szeretnék olyanba belenyúlni, ami már nem tartozik rám, mégis piszkál a kíváncsiság, és tudat alatt, ha ügyetlenül is, de segíteni szeretnék. Nagyjából úgy, ahogy jószándékúan a kiskutya megragadja a takarót, felugrana vele a fotelba, hogy betakargassa fázhó gazdáját, de ahogy lendületet vesz csak belegabalyodik, és végül ő az, akit meg kell menteni. Igen, ez a kép egészen én vagyok.
Megakadok egy pillanatra a mesében a közbeszólásra, és bár nagyon igyekeztem tartani magam (hé, az igyekezet tényleg megvolt, ha nem is látszott), meg kell babrálnom kicsit a pólóm nyakrészét, hogy kevésbé égjen a bőröm. Megköszörülöm a torkom, zavartan úgy teszek, mintha nem is hallottam volna amit közbeszúrt, s egy apró bólintással - igen, arra válasz, de, de, de, de nem fogom kimondani, nemnem - folytatom tovább a történetet. Jól esik beszélni róla, főleg, hogy hónapokig azt hittem talán soha nem önthetem majd szavakba a történteket. Megpróbáltam eltemetni, de nem jött össze. És tessék, most itt van valaki, akiről sosem hittem volna, akivel szinte alig beszéltünk korábban többet a jó reggeltnél, és csak ömlik belőlem a szó, mintha muszáj volna. - Tudod mit? - akadok meg - igen, visszacsókoltam. - Kimondtam. Fuuuraaa. Nem tudom hova nézzek, így inkább csak felveszem a fonalat amit eldobtam, úgy teszek, mintha a kis intermezzo meg se történt volna, de kimondtam, ennyivel is közelebb kerültem ahhoz, hogy őszinte legyek, legalább önmagammal szemben. Örülök? Még nem tudom eldönteni.
- Szépen - visszhangzom szavait. Bántam vele valaha- nem, nem voltam kedves. Morcos, sértődött, pukkancs, szemtelen igen, de kedves? Azt hiszem lassan el kellene kezdenem kiegyenlíteni a mérleget. Talán ezt szeretném, közeledni felé, talán továbbra sem tudom mi megy végbe bennem, de végülis, ezzel nem lőhetek mellé.
- Nem, de nem is adtam rá neki lehetőséget - rázom meg a fejem. Elvégre ahhoz tudnia kéne a miérteket, és én vagyok az aki ezt nem tudja megadni neki, mert nem vagyok képes felvállalni az érzéseimet, és mindazt ami velük jár.
- De én is félek! - vágok közbe, s tárom ki oldalra szabad kezem, majd inkább fogom, és lerakom végre a poharat oda ahonnan elvettem. Istenem, gondolhattam volna erre előbb is.
- De azt csak azért mondta, mert én azt mondtam, hogy nem tudom, szóval nem azért mert azt akarta, csak mert ha megcsinálná akkor már nem lehetne rá kifogásom és megmondanám de nem tudom, hogy tudnám-e, de azt hiszem azt gondolja, hogy igen... Nem biztos, hogy tényleg akarta volna - nyöszörgök össze-vissza. Persze, ahogy így felvázolja, minden olyan egyszerűnek tűnik, és belegondolva Henrik nem olyan ember aki ilyesmivel viccelődjön, de mégis... Állj. Ne legyen több de mégis, jó? - Valami fura elrontott szerelmi bájital volt, vagy mi, még az edictum is cikkezett róla azt hiszem, szóval annyi volt a lényeg, hogy aki felidegesít, azt.. hát annál... arra érzel... érted, na. Szóval megint csak felhúztam az agyát, mint mindig. Én nem akarom, hogy ez így legyen - bukik ki egy újabb kis vallomás. Lassan elég lesz már. - Mármint mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem lenne ez az egész? Csak közben nem tudom azt se kívánni, hogy ne érezzem ezt...
Utolsó mondatom még a korábbinál is halkabbnak tetszik, inkább valami morgás-motyogás, mint normális beszéd. Felpillantok, a lányt nézem velem szemben, aki olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem merem remélni se, nemhogy kimondani a válaszokat. A lányt, aki furcsa módszerével puhított meg és szedi ki belőlem a vallomásokat, amiket örökre meg akartam tartani magamnak. Nézem Lilit, és csak arra tudok gondolni, hogy megtapasztalt valami olyasmit, amit én szerettem volna. Amit én szeretnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Lehet nem vágyni a gyereklétre? Hát azt hiszem nálam egy sz betűs szó sem érné el ezt a hatást... Legyen az szuperfenofrenetikomaxikapitális, szerelem, sze- szatöbbi. Ijedten nyelek egyet a baleset hallatán, és még ha nem is ismerem túlzottan a fiút, picit mégis megkönnyebbülök, hisz hallhatóan talán nem lett olyan nagy baja. Él, szeretik, innen fel lehet állni nem? - És azért nem hagytál nála semmit, amit vissza kéne adnia, hogy ne használhassa kifogásként ha megkeresne, hanem tényleg azért jöjjön, mert felvállalja, hogy veled szeretne lenni?
Eredetileg azt akarom kérdezni, hogy miért nem hagyott neki ott valamit, de ahogy végiggondolom már elő is állok saját magam számára egy teóriával, így inkább azt fejtem ki. Ha én lennék Ricsi... egészen biztosan fognám magam és ürügyként magam előtt lobogtatva a cuccot jelennék meg, próbálva helyretenni a dolgokat... Ez az a gondolkodásmód, ami meglehetősen gyáva, és el kéne felejteni, ugye?
- El szeretném - bólintok feszengve, hiszen így előre, látatlanban tudom, hogy nem az lesz életem kedvenc cseveje. Ééés most majdnem mondtam, hogy á a szakításnál úgysem lehet rosszabb, de inkább nem festem az ördögöt a falra. Még mindig nem nekem a legrosszabb, nyisz hiszti.
Máskor bocsánatot kérnék, amiért ilyen erőszakosan ragadom magamhoz a szót, most viszont annyi mindenen pörög az agyam, hogy nincs érkezésem egyáltalán felfogni, hogy közbevágok. Szám széle megrándul, legyintve dőlök hátra, nem akarom én, hogy agyvérzést kapjon, csak olyan ártalmatlanul és kedvesen rontok acélbetétessel a lelkébe, mint elefánt szokott a porcelánboltba. Mint én szoktam, mondjuk ki.
Megint rajtam van a töprődve - nem töpörödve, így is eléggé alulról verem a konyhaszekrényt - kattogás sora, hallgatok, értem mindazt amit el akar mondani, amire ki akar lyukadni, de nem tudom merjem-e belelovallni magam az őfajta gondolkodásba. Töprődve. Igen, töprengve, t- ah, megint elfeljtettem mi volt a másik szó, nem lényeg, szabadidőmben nyelvújítok. Meg akkor is amikor máshová kéne figyeljek. Lili azonban újabb találatot visz be, szavaira felrémlik bennem az alkalom, amikor Henrik maga fogalmazott hasonlóan; próbált úgy viselkedni, ahogy én szerettem volna. Figyel rám... Tényleg kéne ennyire tartanom attól, hogy nem tartaná tiszteletben az érzéseimet, attól függetlenül, hogy viszonozza-e őket, vagy sem? Ezen erősít Lili is, bár felfelé moccan a szemöldököm, nem húzom el a kezem az övéi közül. Most nem kapom el zavartan a tekintetem, csak az ajkamat rágcsálom csendesen, mielőtt bizonytalanul bólintanék. - Beszélek vele - ígérem meg tétován, miközben füleim önkéntlenül cenzúrázzák a szerelmes részt. Az igazság az, hogy mondhat a lány bármit, egy ember van akitől elhinném, akitől jelentene valamit ez a szó, de ez nem a lány ellen szól, csupán saját teszetoszaságom ékes példája. Nem csak mondom, hogy békén hagyjon, az elhatározásom valós, fejemben már az kavarog, hogy mégis hogyan vezessem fel szépen ezt az egész témát, azonban még épp csak elkezd megfogalmazódni fejemben A megoldás, kizökkenek. Nem kicsit.
- Mi? Mi? Mi? Mi? Mi? - kész, Masa kiégett, elvesztettük, a kapitány elhagyta a hajót, ami elsüllyedt, jöttek a meteoritok, kipusztultak a szúnyogok, leesett a legyek szárnya, életre keltek a dínók, kukorékol a kertben a dodómadár, és mosolyognak a dementorok. - Öhm, én, öhm, azt hiszem - cincog - kicsit előreszaladtál. - És Masa csak néz, néz, mered, bámul, a fejében apró kiscsipék masíroznak fel-alá, vészriadót harsogva halk kis vinnyogi csipogásukkal. - Azt hiszem inkább írok neki egy levelet és a többi majd még kitalálja magát - teszi hozzá, full feladva az életet. Szeme ide-oda rebben, tenyere izzad, lábujjai fáradhatatlanul dobolnak a cipő béklyójában, és hirtelen megint nagyon csábító az a magyar népmesés könyv, most éppen önmegnyugtatási módszereket szeretne kilesni belőle úgy... azonnal. Vagy két perccel ezelőtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Persze, már megint én gondolnám túl, rágcsálom meg az ajkaimat kicsit. Inkább megpróbálok nem előállni az ötleteimmel amikor úgy érzem megértettem valamit, még a végén olyan gondolatokat ültetek el a fejében ami miatt aztán ő jár pórul egyszer. Az egy dolog, ha a saját kapcsolataimat elrontom a furcsa logikámmal, de nem lenne vicces, ha ezeket a csodákat el is kezdeném terjeszteni. Bólogatok a gyűrűre, és halványan el is mosolyodok, ahol tekintetem is az övét követve a kis ékszerre rebben. Mondjuk érdekesen nézne ki Ricsi a rózsaszín kövekkel, szólal meg a kisördög odabent, és ha figyelmen kívül hagyni nem is tudom, legalább annyit sikerül elérnem, hogy ne mondjam ki hangosan.
Az mindenképpen igaz, hogy kizökkentett a bús, merev visszafogottságból, amibe kényszerítettem magam, azzal, hogy együttélésről, szerelmet vallásról meg komolyan, összeköltözésről kezdett beszélni. Hirtelen egészen más miatt érzem úgy, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, nem azért, mert döntenem kéne valamiről, nem azért, mert meg kell birkózzak a saját hazugságommal, sem azért, hogy kitaláljam mit akarok érezni, egyszerre elfedve azt amit valójában érzek. Nem ezek miatt, hanem kivételesen azért, mert néhány korábbi ponton túllendülve olyan irányba szaladt a mellettem térdelő előre, amit hirtelen nem is tudok feldolgozni. Én épp csak két perce próbálom nem tagadni magam előtt a helyzetet, erre rögtön együttélés? Oké, tudom, hogy ezen lovagolok már mióta, de még egyszer, együttélés?? Nem, ez így komolyan annyira idegen, ijesztő és abszurdan sokesélyes és legjobban is távoli, hogy nem is akarok rá gondolni. Nem is tudom, őszintén, igen, nem is tudom... Egyáltalán elképzelni ezt a helyzetet.
- Azt hiszem nem kell megvárnod a hatvanötöt, én a helyükben simán bevennélek tiszteletbelinek - rázom meg a fejem, hitetlenkedéstől magasra szökött hangon.  - De ugye akkor ha valami pletykát hallanál, megosztanád a fiatalabb korosztállyal is? - mosolyodok el. Nos, nem hittem volna, hogy itt fogunk beszélgetni, és mindazok után amiket hallottam - illetve most már mondhatom, hogy amik történtek - nevetek majd vele, de tessék, újabb bizonyíték rá, hogy könnyedén tévedek. És mintha ő is pontosan erre gyúrna, ezzel az egész mosolygó fejes elemzéssel, korábban félszegen felrémlő mosolyom pedig tényleg hitetlen nevetésbe fordul. Bolond vagy Lili, de tudod, nálam ez jót jelent. Megrázom a fejem, hogy reagáljak a dolog érdemi részére is, de nem, belekezdenék és fel kell nevetnem, szám elé szorított kezekkel. Így jönne ki a feszültség? Ez de rossz már.
- De írásban sokkal összeszedettebben el tudnám mondani amit szeretnék - préselem ki végül magamból a lényeget anélkül, hogy megfulladnék bele. - Mi értelme annak, hogy odamegyek, és se eleje se vége, csak megint összeveszünk? - Ha nyugodtabban is dőlök hátra, a kérdésem mögött megbújik egy-két (egyébként sajnos igencsak jogos) félelem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Szíven üt kicsit a híres-hírhedt s betűs szó, így még ha amivel poénkodik mosolyt is csalna talán az arcomra máskor, most a fentiek szellemében mégsem történik ez meg. Az elmúlt hetekben elkezdtem áltatni magam azzal, hogy nem is létezik olyasmi, hogy szerelem, azt mondogattam butaság, egy rossz fajta mese. "Az emberek csak szeretni tudnak másokat, nincs ezen kívül semmiféle varázslat vagy turpisság a dologban, a szerelem már egy olyan extra, amit csak bemesélnek maguknak." Oké, lehet, hogy blogokat olvasgattam este alvás helyett, és onnan származnak ezek a remek ötletek, de akkor és ott jó ötletnek tűnt ez az egész. - Nem pont az a baj, hogy túlzottan egyszerű? - motyogok magam elé. Magam sem tudom, hogy milyen mértékben akarok vagy fogok megnyílni Lilinek, mégis valahogy sodorgat afelé, hogy kimondjak dolgokat. Lelki szemeim előtt megelevenedik a cowboyruhába öltözött lány, bokája mellett a negyven fokos vörös homokban ördögszekerek pattannak tova lassan. Megpörgeti övén függesztett pisztolyát, másik kezével szemébe húzza kalapjának elejét, és felcsendül az a jellegzetes vadnyugati zene, miközben gerincemen végigfut a várakozás. Aztán hopp, a lasszó repül, és én már csapdába is vagyok esve, engedelmesen lépkedek közelebb míg ő húz maga felé, ragyogó mosollyal. Nem is tudok ellenkezni, nem is akarok, úgy forgatja ki belőlem a mondanivalómat, amit - megesküdtem magamnak - soha nem állt szándékomban elkotyogni, mintha könnyű lenne.
Elégedetten bólintok a beleegyezésre, és agyamnak egy biztonságos polcára felfüggesztem, hogy értékes információkért a nyugdíjas maffia legfiatalabb tagját keressem majd. Még valamilyen menő becenevet is ki tervezek találni neki - a Lili néni nem olyan tiszteletet parancsoló, mint mondjuk a Jolika -, de az tényleg máskorra marad már.
Ellentmondok neki, próbálva megvédeni a szerelmes lev- khm, a levéllel kapcsolatos álláspontomat, de túl jól csinálja ezt a meggyőző érvelés dolgot. Ez nem igazság. Miért nem csinálhatom a könnyebb úton? Bár először közbevágnék, hogy ugyan már, miért lenne szomorú az a levél, ha egyszer én írom, de már nem vagyok annyira felbuzdult állapotban mint korábban, így türtőztetni is tudom magam. Igaz azért nyílik el a szám, hogy ellenkezzek, de aztán döbbenetemben be is csukom, ahogy egyik levélrészletet (mert ezek azok, ugye?) idéz fel a másik után. Oké, értem miért volt iskolaelső, és hogy bír ennyi mindent csinálni. Lenyűgöz, mondjuk ki. - Biztos van olyan is, ami nem ennyire szomorú - biggyesztem le alsó ajkam, makacsul ignorálva a tényt, hogy amikor elképzeltem ezt a levél-dolgot, én is hasonló hangulatban vizionáltam az első sorokat. - Vagy majd csinálok én olyat ami nem szomorú! Azt mondod azért ne írjak, mert az szomorú, akkor minden amit tennem kell csak annyi, hogy vidáman írom meg!
Pontosan látszik mikor jön el a pont amikor átértelmezem magamban az eddigieket, és zseniális sugallattal a fejemben dőlök előre izgatottan, mint aki épp feltalálta az időutazást. Ja, várj, ez nem jó hasonlat, hát már létezik. Hülye mugli berögződések.
- Biztos vagy benne? - lesek rá szkeptikusan. - Egyrészt belefojtom vele a szót, amiért morcos szokott lenni, másrészt elterelem a témát arról ami a probléma lenne, azért is morcos szokott lenni... Szerintem csak rontanék a helyzeten. - Szinte hallani lehet, ahogy kattognak a fogaskerekeim, keresve a megoldást. Esetleg hibrid akció? Írok is, meg el is megyek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Művelődési Ház és Könyvtár

Észre sem vettem igazán, hogy gondolataim a számon is kiszöktek. Vicces, hogy pont Jolcsi nénnye neve mellé nem biggyesztem oda a jelzőt - na nem úgy most -, ellenben a velem szemben ülő lányt mindenféle lelkifurdi nélkül ugratom ezzel. Nem mondhatnám átgondolt tervezés eredményének, de ha tudnám, hogy mik járnak a fejében, valószínűleg innentől kezdve mindig, csakazértis alapon, egy elsős előkészítős utánozhatatlan duzzogó ábrázatával nénizném le. Nem is vagyok olyan nagyon meghökkentően különlegesen ártatlan. Csakazértis.
- Hjajh, ha Jolika ezt meghallaná, azt hiszem bajban lennénk - harapom be a szám szélét, hogy elfojtsam vele a kitörni készülő vigyort. Lelki szemeim előtt már látom a papucsát lengetve felénk sprintelő átkozódó szitkozódó morgolódó nénit, és azt hiszem ha ez tényleg valóra is válna, ott nem kéne küzdenem a nevetés lent tartásával. Ott halál komolyan futnék az életemért.
Valahol keresem a könnyebb utat, a módszert amivel majd kevésbé sérülök még a legrosszabb esetben is, plusz a makacsságom miatt érzem, nem is lenne egyszerű a levélírásról lebeszélni. Legalább megpróbálni! Ha nagyon rossz úgyis kidobom, összegyűröm, elégetem, szétcincálom, átsatírozom a nevet... Persze nem ebben a sorrendben, mert az nem lenne éppen praktikus. Szavai nyomán az én arcom is változik, mintha csak ezt akarta volna, tekintetemet zavartan kapom el, fülcimpámat morzsolgatni kezdem, hogy elűzzem mocorgási kényszerem. Nem, nem tudnék így beszélni mint most ő, nem lenne annyi erőm, hogy a semmiből ilyen gondolatokat fogalmazzak meg. - Értelek. Csakhogy még mindig lehet, hogy jobb egy szépen megírt levél, és oké, mondjuk, hogy szomorú levél lesz, de még mindig jobb, mint egy se eleje se vége mód elhadart katyvasz, amiből csak annyit lehet kihámozni, hogy felfedezték Amerikát, miközben India kasztrendszeréről akartam beszélni. - Ártatlan mégis érzékletes hasonlat.
Felsóhajtok, a feltett kérdésre csak megrázom a fejem. Az elutasítás gondolatára kényelmetlenül kezdek ficeregni, szavai miatt összeugrik a gyomrom, hirtelen már a korábban elfogyasztott ital sem esik olyan jól, túl édes, túl savanyú, túl... Nem ezen kéne rágódnom. - Lehet - motyogom csupán titokzatosan, de összeszorított számon talán jól látszik, hogy ennél nagyobb beismeréseket ma már nem fogunk tőlem hallani. Idő kell még, legfőképp egymagamban arra, hogy leülepedjenek a hallottak, hogy megrághassam Lili véleményét, ami olyannyira különbözik a sajátomtól, melynek kiegészítésére használnám.
- Köszönöm, hogy meghallgattál, és a tanácsokat - nézek fel végül pár pillanatnyi csendes őrlődést követően. Mosoly most sem ül az arcomon, látszik, hogy kavarognak a gondolataim, úgy kergetik egymást mint a snake-es kígyó a farkát. Ettől függetlenül vállam nem olyan merev, lábaim lazábban vannak magam alá pakolva, úgy összeségében elmondható, hogy csökkent bennem kicsit a feszültség - hiszen ha még elhatározás nem is született, legbelül már tudom, hogy mit kellene cselekedjek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

csiribú | csiribá

Magamban poroszkálok a téren, pénztárcámat jó mélyre süllyesztve zsákomban. Attól félek, hogy ha elővenném, mind elköltődne erre, arra, így inkább csak kiélvezem az arcomat simogató napsugarakat, és kergetem a saját magam elől menekülni próbáló árnyékomat. Orromat meg-megcsapja a különböző standokon árult ételek, hozzávalók illata, és tudom, hogy lassan kezdek eljutni arra a pontra, hogy ha tovább ácsorgok a gyümölcsök között, akkor bizony vásárolni is fogok, így inkább tovább rúgom a port az csecsebecsék felé. Elhaladok a boszorkány mellett, akitől már több ízben is vettem ezt-azt, a sort a Launak szánt medúzás szélcsengő kezdte meg, de lett azóta egészen apró rókafigurám, sőt, anyának is innen vettem születésnapjára napraforgós kitűzőt. Széles mosollyal köszönök, de mivel éppen vásárlója van, most nem állok meg, kavicsok csikordulnak a talpam alatt, ahogy kikerülök egy anyja kezét hirtelen elengedő minihurrikánt. Hát, ez elszaladt, konstatálom, a nő arcának megnyúlásából ítélve pedig pontosan az édességes bódé felé. Megkordul a gyomrom, így inkább nem is képzelem magam elé a cukorkákkal, csokikkal, kekszekkel megrakodott padokat, fejemet megrázva szökdécselek tovább a piactér kevésbé guszta részéhez. Az igazság az, hogy szívesen kísérleteznék különféle főzetekkel órákon kívül is, de egyrészt nem merném kipróbálni milyen hatásuk van, másrészt a bájitalalapanyagok... Pofátlanul drágák tudnak lenni. Szóval inkább igyekszem kifőzőcskézni magam Rudi bácsi óráin, és ha kísérletezni támad kedvem, a teakonyhában élem ki e vágyat, ennek általában a levitások is örülni szoktak. Ki utasítana vissza egy kis ingyenkaját, mi? (Azt leszámítva persze, aki egyszer már besárgult a füves sütimtől.)
Ismerős szőke kobak bukkan fel előttem, ahogy kikerülöm a gödröt, amiben korábban kétszer már hasraestem. Mielőtt azonban gyorsítanék, hogy beérjem, vigyorogva megköszönöm a rövid tapsot a bácsinak, aki eddig mindkét esésemnél jelen volt, és most velem együtt Üdvözli fejlődésemet. - Lau! - szaporázom meg lépteimet, átfurakodva magam az embereken. Nincsenek ám sokan, csak valahogy senki sem az én tempómban szeret közlekedni. - Szia - bukkanok ki egy férfi háta mögül, s szatyromat magam elé húzva beállok mellé csodálni a virágokat. - Van valakinek valamilye, amiről megfeledkeztem? - húzom össze szemöldököm, rögtön picit ijedtebben kutatva emlékezetemben szülinapok és névnapok után.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

csiribú | csiribá

- Hupsz - kommentálom a földre pottyanó zacskók zizzenését. Tőlem ez még nem is lenne szokatlan, előfordul, hogy elbambulok, és elejtek ezt azt, de Lautól már némiképp váratlanabb a dolog. Gondolkodás nélkül guggolok hát le, hogy szatyromat oldalra tolva kezdjek el nyúlkálni a vásárolt holmik után, nem is igazán figyelve oda, hogy mit ragadok meg. Tekintetem vissza-visszaugrik a lány arcára, a vonásaiban pislákoló zavartság érdekesebbnek tűnik holmi tárgyaknál. Hjaj, mikor tanulom már meg mire kell igazán figyelni, és mire nem? És még én akartam mesterdetektívnek tanulni... - Hm? - hümmögök kérdőn a céltalannak tűnő habogásra - hm? - újra és újra - hm? - némelyik hang elvész a piac zsivajában, mások talán elérnek a navinésig. - Mi? - értelmesen nézhetünk ki. Az egyik össze-vissza terelgeti maga előtt a hangokat, a másiknak a kultúrált visszakérdezés sem igazán megy. - Hát - kezdeném a magyarázatot a virágstand és a vásárlás, valamint a szülinévnapok között, fent sem igazán akadva azon, hogy esetleg túlontúl hirtelen volt a gondolatmenetem számára. Oké, napjában legalább háromszor négyszer ejtek mély gondolkodásba embereket, akik nem értik, hogyan jutottam el oda, amit kiejtek a számon, szóval nem para, meg van szokva.
De Lautól? Váratlan.
- Áááá, dekorálsz, szépítesz - mosolyodok el megvilágosodva. Tekintetem felragyog, ahogy elképzelem a cuki kicsi házat nem csak kívül, de belül is megtelve virágokkal, növényekkel, és hát botanikát tanulok, az ég szerelmére, az arcomra van írva lelkesedésem. - Segíthetek megtervezni? - pislogok kiskutyaszemekkel, és fejben már tovább is pörgetem. - De akkor inkább cserepeset is nem? Hogy sokáig legyen jó, és akkor olyat ami tisztítja a levegőt, meg ami barátkozik a vizeddel, meg nem mérgező Beninek... - kész, engem teljesen elvesztett mára az emberi nem. Meg sem hallom szinte, hogy visszakérdez, csak a földön guggolva szorongatom a csomagját, oda sem figyelve. - Ezeket is otthonra vetted? - utalok rájuk, de ahelyett, hogy kinyitnám, inkább megkérdezem előbb. Inkább választom azt, hogy figyelem, ahogy Lau arcán játszanak az érzelmek, mint hogy megszemlélhessem magamnak a vásárolt dolgokat - no meg amúgy nem adott rá engedélyt hogy turkáljak, csak segíteni szerettem volna, szóval nem lenne szép dolog... Majd kíváncsiskodok, ha azt mondja, hogy persze Masa, nézz meg mindent, hajts ki mindent, tetvéssz át mindent. Majd akkor. Csak mondd már, te lány!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

csiribú | csiribá

Igazság szerint érzékelem a zavart, a kapkodást, de nem jövök rá, hogy ezeket én váltottam ki a lányból. Itt vagyunk a nyüzsgő, zsizsegő, élő és szinte már lélegző piactér közepén, ahol úton-útfélen megszólítanak az idegenek, nekedmennek, lökdösődnek, szóval nem csodálkozom, ha ez esetleg frusztrálttá teszi a navinést - nekem ennyi épp elég ahhoz, hogy ne gondoljam, hogy esetleg meg szeretne támadni, vagy hogy nehezményezné a segítő szándékom. Türelmesen várom hát, amíg magában rendezi a kérdőjeleit, a kérdésem feltevése után kissé arrébb is húzódom, hogy inkább én legyek a járókelőkhöz közelebb. Trükkös, visszakérdez, és csak akkor pislogok és nézem meg közelebbről választását. - Nem tudom, nem néztem, csak általánosságban mondtam, hogy lehet olyan ami nem jó - tekintetem közben pásztázza a szatyrot - őszintén szólva megfogtál, nem tudom mi mérgező egy elemi lénynek, vagy mi nem. Tudod, hogy a lénytan... - felhorkanok - sosem volt az erősségem.
Tincseim végét rágcsáló szamarak az állatkertben, talárom ujját lángra lobbantó durrfarkú szurcsókok, rovarok, bogarak, pókok, sáskák, szöcskék, rám bízott csigák, nemnemnem, most is csak azért van még felvéve az LLG, nehogy azon múljon az évfolyamelsőségem. - Micsoda? - kérdezek vissza, ugyanis pont a keresett termék előtt sír fel mellettem egy babuj a kocsiban, ami az egyébként sem túl magas hangerő mellett nem könnyíti meg a dolgom. - Pali bácsi! - bólintok megvilágosodva, és miután két-három gyors pattogással kikukkantok a tömeg fölött, és ellenőrzöm merrefelé állok, karjaimat magam elé lökve indulok meg előre. - Kövess, kövess, itt lesz rögtön - nyugtatom. Megtehetném, hogy itt el is hallgatok, hogy ne kelljen kiabálni, de nem, az nem én lennék, így hát újabb kérdés következik - csak nem főzöl valamit? - félreértés ne essék, itt már bájitalban gondolkodom. Ha máshogy nem is, tudat alatt regisztráltam én azokat a hozzávalókat, így a kis szakirányom jelez, hogy hasznát vehetném - épp csak egyelőre nem jutottam odáig gondoltaban. Ma nem a detektív-agysejtjeim vannak a főparancsnokiban.