Kitörni dühünk, kétségbeesésünk és saját korlátaink láncai alól nem a legegyszerűbb feladat, és bár délelőttjét, s kora délutánját is azzal tölti a navinés, hogy megtalálja a módot feszültségének helyes, másokra ártalmatlan levezetésére, mégis érzi tagjaiban áramolni a kitörni nem tudó indulatainak árnyát. Az idegen belépte, ha nem is azonnal, de annál erőteljesebben változtat a fiú érzésein, gondolatain; mintha csak a lány képében megjelenő fény oszlatta volna fel a fiatalra szálló végzetes köd súlyát. A kései feleszmélés sem kelt zavart a hasonló lelkületű levitásban, és Endre ezt csupán bizalomkeltő mosolyával tudja viszonozni. Örül, hogy a lány szívesen tölt el vele egy kis időt, hogy kizökkenti letargikusnak bizonyuló kedvéből, és még egy finom forró csokoládét, vagy egy – akár több – szelet süteményt is hajlandó társaságában elfogyasztani. Úgy tűnik, mintha Ágota hamar jókedvre derülne a cukrászda hallatán, és azonnal beavatja a navinést gyorsan szőtt terveibe, majd el is indul a kastély levitás zegzugát felkeresni, hogy kabátba bújhasson. Endre a hirtelen kapott, lelkes válaszra csak bólint, és széles mosolyra húzza ajkait, ám ezt a tengelyén megpördülő lány biztosan nem láthatja. A fiú nem sieti el lépteit, reméli, hogy van egy-két szabad perce egyedül lenni, és rendezni sorait ebben az aprócska, poros szertárban, a magány borongós társaságában. Visszaül a székre, és csendesen hátravetve hátát a támlára, fejét is elengedve behunyja szemeit. Hangosan veszi a levegőt, majd ’o’ betűt formálva ajkaiból, engedi szabadon távozni az előzőleg bekapkodott oxigén maradványait. Kinyújtóztatja tagjait miután feláll, és körbepillantva a félhomályban, ő is kilép az ajtón. A sárga házba betérve senki nincs a klubhelyiségben, amit ugyan furcsáll a fiatal, ugyanakkor meg is könnyebbül szíve, és lépteit mozgósítva hamar a fekete bőrdzsekijének nyakát igazgatja a tükör előtt. Ellenőrzi, hogy a galleonokat rejtő erszénye a helyén legyen, még egy pillantást vet a tükörbe, és pár hajszálat megigazítva, komoly tekintettel indul el a kastély bejárati ajtajának irányába. Valószínűleg abba már nem fog vállal belerohanni, és sanszos az is, hogy hiába is tenné, az a hatalmas, erős faszerkezet meg sem érezné próbálkozásait. Endre bakancsa hangosan jelzi gazdája közeledtét, így várható, hogy a lazának mutatkozó levitás hamarabb sejti meg a navinés érkeztét, és gyorsabban észre is veszi az egyre nagyobbodó alakot, mint fordítva.
- Megérkeztem – jelenti a mosolygó száj, és meglepődve látja, hogy a lányt egy egészen vadóc, zöldszínű bőrdzseki melegíti. – Milyen jól összeöltöztünk!
Felnevet magára pillantva, majd kinyitja a nyikorgó ajtót, és maga elé engedve Ágotát, ő is kilép a hűvös, ködös télbe. A faluba vezető sétányon elég hamar közös nevezőre és hullámhosszra kerülnek, és gyorsan túljutva a házak, és évfolyamok kérdéskörén, a komolyabb témák felé kalandoznak. Endre a lány családja felől kérdezősködik, majd pedig a saját – új – életéről mesél. Az út felénél sem járnak, mikor az angliai képzésébe kezd bele.
- A bátyám esküvőjére tértem haza Londonból, de vissza már nem vezetett út – mondja előre nézve, jobbjával hadonászva, azt gondolván, hogy ezzel előrébb lendíti mondandójának megértését. – Nemrég jöttem ide, és nagy szerencsém van, hogy a gróf úr ennyire rugalmasan kezelte a helyzetem. Egy kisebb beszélgetés után már költözhettem is egyenesen a Navinébe.
Nem fél ilyenről beszélni a lány előtt, és bár másokkal odáig sem jut a beszélgetés fonala, hogy mégis hogy hívják, most egészen másról van szó. A faluba leérvén jó érzés keríti hatalmába a fiút, és hamar a kocsma ajtajára pillant, de esze ágában sincs oda bevinni Ágotát. A cukrászdáig sétálnak, ahonnan a meleg színek és fények boldogságot sugároznak, kedves csalétekkel hívogatják a faluba betévedőket. Endre természetesen engedi, hogy a lány lépjen be először Veronika birodalmába, de Ágota feje fölött nem kell sok idő, hogy kiszúrja kedvenc muffin-készítő kisiparosát.
- Hejhó! - köszön vigyorogva, és vidám mosollyal int a barnaság felé, majd az egyik ablak melletti asztalhoz vezeti a levitás társaságot. Dzsekijét levéve egy közeli fogasra akasztja azt, és beletúr vágásra szoruló hajába, miközben helyet foglal a rá váró széken. - Voltál már itt?
Talán butaságot kérdez, hiszen ez a hely levonzza a kastély legvisszahúzódóbb tanoncát is, a legveszélyesebb tanítóegységét, és biztos, hogy a legboldogtalanabb falulakó is szívesen tér be ide, ha másért nem is, akkor egy kellemes beszélgetésre a kiszolgáló leányzóval.
- Azt választasz, amit szeretnél, annyit amennyit szeretnél - mondja Ágotára irányítva szürke szempárját, és már nézi is a kínálatot hirdető lapokat. - Én biztos, hogy muffint fogok kérni. A muffin az egyik elmaradhatatlan kelléke a hely varázsának.
- Megérkeztem – jelenti a mosolygó száj, és meglepődve látja, hogy a lányt egy egészen vadóc, zöldszínű bőrdzseki melegíti. – Milyen jól összeöltöztünk!
Felnevet magára pillantva, majd kinyitja a nyikorgó ajtót, és maga elé engedve Ágotát, ő is kilép a hűvös, ködös télbe. A faluba vezető sétányon elég hamar közös nevezőre és hullámhosszra kerülnek, és gyorsan túljutva a házak, és évfolyamok kérdéskörén, a komolyabb témák felé kalandoznak. Endre a lány családja felől kérdezősködik, majd pedig a saját – új – életéről mesél. Az út felénél sem járnak, mikor az angliai képzésébe kezd bele.
- A bátyám esküvőjére tértem haza Londonból, de vissza már nem vezetett út – mondja előre nézve, jobbjával hadonászva, azt gondolván, hogy ezzel előrébb lendíti mondandójának megértését. – Nemrég jöttem ide, és nagy szerencsém van, hogy a gróf úr ennyire rugalmasan kezelte a helyzetem. Egy kisebb beszélgetés után már költözhettem is egyenesen a Navinébe.
Nem fél ilyenről beszélni a lány előtt, és bár másokkal odáig sem jut a beszélgetés fonala, hogy mégis hogy hívják, most egészen másról van szó. A faluba leérvén jó érzés keríti hatalmába a fiút, és hamar a kocsma ajtajára pillant, de esze ágában sincs oda bevinni Ágotát. A cukrászdáig sétálnak, ahonnan a meleg színek és fények boldogságot sugároznak, kedves csalétekkel hívogatják a faluba betévedőket. Endre természetesen engedi, hogy a lány lépjen be először Veronika birodalmába, de Ágota feje fölött nem kell sok idő, hogy kiszúrja kedvenc muffin-készítő kisiparosát.
- Hejhó! - köszön vigyorogva, és vidám mosollyal int a barnaság felé, majd az egyik ablak melletti asztalhoz vezeti a levitás társaságot. Dzsekijét levéve egy közeli fogasra akasztja azt, és beletúr vágásra szoruló hajába, miközben helyet foglal a rá váró széken. - Voltál már itt?
Talán butaságot kérdez, hiszen ez a hely levonzza a kastély legvisszahúzódóbb tanoncát is, a legveszélyesebb tanítóegységét, és biztos, hogy a legboldogtalanabb falulakó is szívesen tér be ide, ha másért nem is, akkor egy kellemes beszélgetésre a kiszolgáló leányzóval.
- Azt választasz, amit szeretnél, annyit amennyit szeretnél - mondja Ágotára irányítva szürke szempárját, és már nézi is a kínálatot hirdető lapokat. - Én biztos, hogy muffint fogok kérni. A muffin az egyik elmaradhatatlan kelléke a hely varázsának.