Senki nem mondta, hogy nem játszhatok olyan dalokat a szaxofonomon, amelyek nem épp a jazz vagy chill műfajokba, illetve kategóriákba sorolhatóak. Azt játszok, amiket szeretnék és amit a közönségem kér. Az a pár ember, de jobb egy igaz követő, mint száz hamis, nem?
Én is hamis vagyok. Harapok.
Este lesz egy kis mulatság a közeli bárban, ahova sikerült elnyernem az est zenésze címet. Ugyan a szaxofonommal fogok ott is nőket levenni a lábukról, de az utóbbi időben ráfeküdtem a gitáromra is.
Nem szó szerint.
Igazából már az alapképzés idején elkezdtem, még korábban, mint a másikat, de valahogy ez nem ment annyira gördülékenyen, mint a fúvós testvére, aki épp itt pihenget a hátamon. A parkon keresztül terveztem hazajutni, vagyis már csak az átmeneti otthonom felé, hiszen épp költöztem. Szép volt, jó volt, elég volt. Nincs nekem és soha nem is volt idegzetem az idiótákhoz, akik nem tisztelik a személyes szférát vagy azt, ha a másiknak van egy kisállata, akkor arra nem szívgörcsöt hozni óránként a vihánckodással. Még jó, hogy összehaverkodtam ezzel a Valentin csávóval és megengedte, hogy ott hédereljek nála. Az is plusz pont, hogy ő is zenél, egy húron fogunk pendülni.
Úristen, de szar szóviccet nyomtam el. Ássatok el.
A parkon keresztül haladtam már, amikor egy ismeretlen dallam ütötte meg a fülem. Képtelen voltam rájönni. Nem ismertem fel. Megálltam és hallgatózni kezdtem, végül amerről jött a hang, arra indultam. Elővettem Jennifert s ajkaimhoz emelve fúvókáját, mély levegőt szippantottam be, majd az általam szinte tökéletesre csiszolt légzéstechnikával kezdtem el játszani egy nagyon ismert Nirvana dalt, a Smells like teen spiritet. Szerény személyem szerint piszok jól hangzott. Ahogy a férfi irányába araszoltam, lassan felnyitottam a szemeim - valamiért érzékibb lehunyt szemekkel játszani - és megeresztettem egy pimasz mosolyt irányába.
- Nem félsz, hogy elviszi a dalod a szél? - és mintha Fortuna meghallgatta volna a kérésem, egy gyenge szellő emelte meg lófarkamat, amely ott ékeskedett a fejem tetején ezzel is fokozva a már amúgy is vérpezsdítő dallamot.
Mennyi zenebolond! Nem is volt akkora baklövés hazaköltözni!
Én is hamis vagyok. Harapok.
Este lesz egy kis mulatság a közeli bárban, ahova sikerült elnyernem az est zenésze címet. Ugyan a szaxofonommal fogok ott is nőket levenni a lábukról, de az utóbbi időben ráfeküdtem a gitáromra is.
Nem szó szerint.
Igazából már az alapképzés idején elkezdtem, még korábban, mint a másikat, de valahogy ez nem ment annyira gördülékenyen, mint a fúvós testvére, aki épp itt pihenget a hátamon. A parkon keresztül terveztem hazajutni, vagyis már csak az átmeneti otthonom felé, hiszen épp költöztem. Szép volt, jó volt, elég volt. Nincs nekem és soha nem is volt idegzetem az idiótákhoz, akik nem tisztelik a személyes szférát vagy azt, ha a másiknak van egy kisállata, akkor arra nem szívgörcsöt hozni óránként a vihánckodással. Még jó, hogy összehaverkodtam ezzel a Valentin csávóval és megengedte, hogy ott hédereljek nála. Az is plusz pont, hogy ő is zenél, egy húron fogunk pendülni.
Úristen, de szar szóviccet nyomtam el. Ássatok el.
A parkon keresztül haladtam már, amikor egy ismeretlen dallam ütötte meg a fülem. Képtelen voltam rájönni. Nem ismertem fel. Megálltam és hallgatózni kezdtem, végül amerről jött a hang, arra indultam. Elővettem Jennifert s ajkaimhoz emelve fúvókáját, mély levegőt szippantottam be, majd az általam szinte tökéletesre csiszolt légzéstechnikával kezdtem el játszani egy nagyon ismert Nirvana dalt, a Smells like teen spiritet. Szerény személyem szerint piszok jól hangzott. Ahogy a férfi irányába araszoltam, lassan felnyitottam a szemeim - valamiért érzékibb lehunyt szemekkel játszani - és megeresztettem egy pimasz mosolyt irányába.
- Nem félsz, hogy elviszi a dalod a szél? - és mintha Fortuna meghallgatta volna a kérésem, egy gyenge szellő emelte meg lófarkamat, amely ott ékeskedett a fejem tetején ezzel is fokozva a már amúgy is vérpezsdítő dallamot.
Mennyi zenebolond! Nem is volt akkora baklövés hazaköltözni!