Na remek, nincs itt senki.
Felkapaszkodok a csúszda lépcsőjén, majd megfordulok és a tetején lecsapom a fenekem, a lábaimat meg lelógatom a lépcsőkön. Előrehúzom a vállamról a hátizsákot s nagy zörgéssel lerakom magam elé. Nézzük akkor, miből élünk.
Előhúzok először egy ősrégi rádiót. Mármint nem épp annyira ősrégit, hogy kerekeken kellene gurítani és a fél házat elfoglalja, hanem csak annyira, hogy rádió legyen. Nincs semmi más funkcionalitása. Mágikus fajta, úgyhogy a gombok rajta a minimálisra vannak redukálva. Azt mondták, ötvenes években kezdték el gyártani és még most is működőképes elvileg.
A térdemen egyensúlyozom és mindkét kezemet a tetejére teszem. Oldalt billentett fejjel koncentrálok.
Első lépés - bekapcsolni. Hangosan sistergő fehérzaj kíséretében ez sikerül elég hamar.
Második lépés - frekvenciát váltani. Nézem a gombot, szuggerálom, mintha számítana, pedig nem számít, nem a telekinezis az erőm, hanem az elektromosság. A belső szerkezetéhez küzdöm le magamat, a mélyébe, ahol a szálak összefutnak. Lassan megbillen az inga, arrébb kúszik és valami távoli beszédfoszlány hangzik fel a hangyameccsen túl. Háh! Nagyon király.
Harmadik lépés - a hangerő. Ez már sikerült máskor is, de soha nem mágikus szerkentyűn. Nem lehet sokkal másabb, ugye? A rádió másik felére összpontosítok, ahol a hangerőért felelős rész van. De hogy fog ez felmenni? Nem akarok varázsigét használni, az csalás, sikerülnie kell nonverbálisan is. Sőt, sikerülnie kell úgy is, ha nem érek hozzá. De azt majd máskor.
Már kezdek lilulni az erőlködéstől, de a távoli beszélgetés még mindig ugyanolyan halk, a fehér zaj szintén. Menj fel! MENJFEL! HANGOSODJ, TE SZERENCSÉTLEN!
Hangos pukkanással kisül az egész, elhallgat a masina és sűrű, büdös füstfelhőt nyom a pofámba.
- Sh*t - morgom fintorogva, ahogy próbálom elhessegetni a füstöt.
Vajon visszaveszik még az üzletben?
Felkapaszkodok a csúszda lépcsőjén, majd megfordulok és a tetején lecsapom a fenekem, a lábaimat meg lelógatom a lépcsőkön. Előrehúzom a vállamról a hátizsákot s nagy zörgéssel lerakom magam elé. Nézzük akkor, miből élünk.
Előhúzok először egy ősrégi rádiót. Mármint nem épp annyira ősrégit, hogy kerekeken kellene gurítani és a fél házat elfoglalja, hanem csak annyira, hogy rádió legyen. Nincs semmi más funkcionalitása. Mágikus fajta, úgyhogy a gombok rajta a minimálisra vannak redukálva. Azt mondták, ötvenes években kezdték el gyártani és még most is működőképes elvileg.
A térdemen egyensúlyozom és mindkét kezemet a tetejére teszem. Oldalt billentett fejjel koncentrálok.
Első lépés - bekapcsolni. Hangosan sistergő fehérzaj kíséretében ez sikerül elég hamar.
Második lépés - frekvenciát váltani. Nézem a gombot, szuggerálom, mintha számítana, pedig nem számít, nem a telekinezis az erőm, hanem az elektromosság. A belső szerkezetéhez küzdöm le magamat, a mélyébe, ahol a szálak összefutnak. Lassan megbillen az inga, arrébb kúszik és valami távoli beszédfoszlány hangzik fel a hangyameccsen túl. Háh! Nagyon király.
Harmadik lépés - a hangerő. Ez már sikerült máskor is, de soha nem mágikus szerkentyűn. Nem lehet sokkal másabb, ugye? A rádió másik felére összpontosítok, ahol a hangerőért felelős rész van. De hogy fog ez felmenni? Nem akarok varázsigét használni, az csalás, sikerülnie kell nonverbálisan is. Sőt, sikerülnie kell úgy is, ha nem érek hozzá. De azt majd máskor.
Már kezdek lilulni az erőlködéstől, de a távoli beszélgetés még mindig ugyanolyan halk, a fehér zaj szintén. Menj fel! MENJFEL! HANGOSODJ, TE SZERENCSÉTLEN!
Hangos pukkanással kisül az egész, elhallgat a masina és sűrű, büdös füstfelhőt nyom a pofámba.
- Sh*t - morgom fintorogva, ahogy próbálom elhessegetni a füstöt.
Vajon visszaveszik még az üzletben?