Florence
december 15., este

Úgy éreztem, hogy ma este itt az ideje annak, hogy egy kicsit felfedező útra induljak. De nem a kastélyt akarom nézegetni, hanem inkább a faluba vágyok le, nem voltam még ott, viszont már sokat hallottam róla és kíváncsi lettem, hogy mégis mi lehet ott. Szóval nadrág, vastag pulcsi, kabát föl és már mehetünk is. Ja, a cipő is kellene, anélkül egy kicsit kellemetlen lenne a bokáig érő hóban gázolni. Visszamegyek a cipőmért az ajtóból és azt is felhúzom a lábamra. Közben elég sunyi gondolatok jutnak eszembe, a ládámhoz sétálok és felnyitom a tetejét. Néhány percig csak állok a sötétben és bámulok a ládára, majd megrázom a fejemet egy sóhaj kíséretében, visszacsukom a láda fedelét és elindulok kifelé az ajtón.
A kastélyban még folyik az élet, bár nem csodálom, még csak 8 óra van, bár bizonyos részek kihaltabbak, például a bejárat környékén nem találkozok senkivel, de nem is túl nagy baj, legalább kevésbé vagyok feltűnő. Már amennyire egy 192 centis ember feltűnésmentes lehet... Csendben kilököm az ajtót és nekivágok a falunak. Igazából halvány fogalmam sincs arról, hogy merre kéne mennem, mert azt nem kérdeztem meg senkitől, de majd kitalálom, nem hiszem, hogy olyan sok út vezetne innen. Szóval a tíz centis hóban nekivágok a nagy magyar éjszakának meg az ismeretlennek. Kicsit hűvös az idő, dehát tél van, mégis mit várjon az ember.
Nagyjából fél órás gyaloglás után érek le Bagolyfalvára. Nem egy nagy hely, de egészen hangulatos kis falucska. Gondolkozok rajta, hogy mégis hova kellene menni, majd úgy döntök, hogy keresek valami helyet, ahova be tudok ülni, mert már megfagytak a lábujjaim és a füleim, mert a sapkámat persze fent hagytam. Rövid bóklászás után ráakadok egy Mátra Máguscsárda nevű, igencsak koszos kis helyre. Nincsenek túl nagy igényeim a hely milyenségével kapcsolatban, egy feltételem van, hogy meleg legyen bent, reményeim szerint, ez teljesülni fog. Benyitok a kocsmaszerű épületbe és körbenézek. Rajtam kívül csak 4-5 ember lehet odabent, még túl korán van a tivornyához, gondolom én. Viszont meleg van, aminek kimondottan örülök, a füleimmel egyetemben. Leveszem a kabátomat, a pulthoz sétálok és helyet foglalok az egyik bárszéken. Kérek egy pohár lángnyelv whiskey-t és amíg várom az italomat, szemlélődök a helyiségben.

Florence
december 15., este

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a ma estémet se fogom valami iszonyatosan hasznosan eltölteni. Sóhajtok egy hatalmasat, egyelőre majd megöl az unalom, semmi érdekes nincs ebben a lepusztult helyben, csak részegesnek tűnő emberek és egy túl szőrös csapos. Odamorog nekem valami, gondolom azt, hogy szeretnék e valamit, vagy csak rontani jöttem ide a levegőt.
- Egy lángnyelv whiskeyt. - vetem oda hasonló kedvességgel a személyzetnek. Ehhez azért nem vagyok hozzá szokva, odahaza Innsbruckban minden kocsmában rendesek az emberek és nem akarnak megölni azért, mert odaültél a pulthoz. De hát ez már egy másik ország, más a kultúrkör, nem tehetünk vele semmit.
Azért nagy nehezen hozzájutok a kért italomhoz, a csaposnak elég sok időbe került, míg sikerült kitöltenie azt a 4 cent whiskeyt. Magamhoz veszem a poharat és egyhúzásra leküldöm a gyomrom mélyére. A gerincem mentén végigfut a hideg egy kicsit, de mindenképpen jóleső érzés. Visszaküldöm a poharat és intek, hogy kérek még egyet. Ezt a kört már kicsit hamarabb megkapom, mint az előzőt, de még mindig kapok egy kis felesleges morgást is ajándékba. Lehet errefelé ez a prémium, bár ha így is van, szívesen lemondanék róla. A második pohár whiskey eltűnése után, már érezni kezdem a saját jelenlétemet és azt, hogy a világ is egy kicsit mintha megmozdult volna. De ez még semmi, volt már ennél sokkal rosszabb is az életem.
Változást az hoz az estébe, hogy újra kinyílik az ajtó és egy nőnemű lény sétál be rajta. Végigpillantva rajta, egyáltalán nem illik bele ebbe a koszos környezetbe, egész csinosan van öltözve. Muszáj vigyorognom, annyira nem való ide, hogy az már szinte égeti a retinámat. Nem meglepő módon a pult felé veszi az irányt, még inkább arrafelé, amerre én ülök. Igazából nem csodálkozom rajta, szerintem nekem van a legbizalomgerjesztőbb fejem ebben a kocsmában. A mellettem lévő bárszéken foglal helyet és csacsogni kezd. Furcsa egy lánynak tűnik.
-Nem, persze. - igyekszem valami normális hangon válaszolni, de a csapos igencsak pozitív hozzáállása az élethez nagyon ragadósnak bizonyult. Megköszürölöm a torkomat és próbálok valami értelmes arcot vágni ennek az eltévedt kis báránynak.
- Én sem vagyok valami tájékozott sajnos, egyelőre csak a whiskeyt tudom mondani neked. - kicsit megemelem a poharat, ami már ugyan üres, de árad belőle az alkohol szaga. Remélem azért nem riasztom el szegénykémet, egész jó partinak néz ki, hátha alakul valami.
- Gregor. - közben odanyújtom a jobb kezemet a kisasszonynak, igyekszem illedelmes kisfiúnak látszani.

Beácska
bál utáni kalandozás

- Még abban is, hogy az unalommentes estémet veled szeretném tölteni. - súgom oda Beának még bent a teremben.
Rövidesen kikászálódunk a tömegből és végre egy leheletnyivel nyugodtabb helyen, a folyosón találjuk magunkat. Egyáltalán nem bánom, hogy végre nem kell a fenyőfákat és a szegfűszeges narancsokat szaglásznom, már nagyon telement az orrom ezekkel az intenzív szagokkal. Várom, hogy Bea mit válaszol, remélem, hogy  lelépünk innen, nincs már túl sok kedvem ehhez az egész mizériához és a nyakkendő is kezd egy kicsit szorítani. Talán majd odaadom neki az este végén, de ez attól is függ, hogy mennyire lesz jókislány, mert ki kell ám érdemelni.
- Te tudod az utat. - felelek Beának és hagyom, hogy húzzon, amerre mennünk kell. Jártam már egyszer a csárdában, de őszintén szólva már elfelejtettem, hogy hogyan is keveredtem oda, szóval nem bánom, ha nem nekem kell elől mennem.
Gyors tempóban haladunk lefelé a faluba, úgy nézem a kisasszony meglehetősen fázik, nem teljesen a kinti időjáráshoz volt öltözve. Na legyünk lovagok, leveszem a zakómat és ráterítem a vállára, azért én sem szeretném, ha tüdőgyulladást kapna. Hamar leérünk a faluba, Bea nagyon gyorsan képes szedni a formás kis lábait. Azonnal a csárda felé vesszük az irányt, gondolom már neki is elege van ebből a mászkálásból és a kiscipőjéből. Szó szerint berontunk a csárdába, vagyis inkább csak Bea, én csendben figyelem hogy merre megy és követem. Az egyik sarokban lévő asztalt célozzuk be, a kislány bevágódik az egyik székre és feldobja a táskáját az asztalra. Hű. Kis harcias. Leülök én is a vele szemben lévő székre és várom a folytatást.
- Hmm... Felőlem mehet a dolog. - sejtelmes vigyort engedek Bea felé, nem tudom mit szeretne ebből az egészből kihozni, de meg van az az erős gyanúm, hogy perceken, akár másodperceken belül meg fogom tudni.
- Hölgyeké az elsőbbség.

Florence
december 15., este

Igyekszem elővenni a lehető legjobb modoromat, had higyje csak azt, hogy egy megbízható és kedves emberbe botlott bele. Egyelőre nem mutatom ki a fogam fehérjét, annyira ráér még az egész, egyelőre had ismerje meg a normálisabb álarcomat.
Különleges alkalmakkor inni? Hahh, utoljára szerintem 12 évesen gondoltam ezt. Ja, nem, akkor már nem, akkor már apámmal éltem. Ha ő különleges alkalmakkor ivott volna, akkor mindennap különleges lett volna, az teljesen biztos. Apám úgy vedeli a vodkát és a whiskeyt, mint más ember a vizet, eleinte eléggé ijesztőnek tűnt az a mennyiség, amit egy napon eltűntetett, de aztán megszokottá vált az egész és már fel sem tűnt, sőt, nem is érdeklet, hogy mit csinál az öregem.
A sutyorgásra csak megértően bólogatok, végül is igaza van, ha ennyire félti a pénzét, akkor persze nem kötelező. Bár suttogni nem volt szerintem annyira szükséges, az ilyesfajta embereket abszolút nem érdekli, hogy mások milyen véleménnyel vannak róluk, meg azokat a szőrös füleket elnézve nem hiszem, hogy olyan jól hallana.
- Meghívlak egy körre. - ez utasítás volt és nem fogadok el nemleges választ. Intek a szőrösnek, hogy töltsön ki két pohár whiskeyt, az valami bólintásfélével jelzi, hogy értette mit szeretnék. Hát, legalább reagál valahogy.
Hogy mit keresek itt? Na, azt bizony én is szeretném tudni. De nincs bonyolult története, hát elmondom neki, ha már így rákérdezett. Hiába nem szeretek mesélni az embereknek, az alkohol megereszti az én nyelvemet is.
- Próbálom valahogy értelmesen eltölteni az estémet. De azzal, hogy jöttél Florence, már sokkal értelmesebbnek tűnik. - először a poharat bámulom, aztán ránézek a mellettem ülő lányra és nyomok egy macsósnak minősülő vigyort. Az ilyen fajta úrilányok szeretik ezt, vagyis eddig úgy vettem észre.
- Haza? Nem, nem megyek haza, csak egy hónapja jöttem el otthonról. Talán még nem hiányzok annyira a családnak. De nem német vagyok, hanem osztrák. Közel van a kettő egymáshoz, mégis eléggé különbözőek. - kicsit magam elé meredek, érzem, hogy egy kicsit rámtört az álmosság. Fránya whiskey, ezért nem szeretek csak inni, olyan álmosság tör rám, hogy legszívesebben a pultba fejelnék és aludnék. Pislantok kettő nagyot és visszatér a tekintetem Florence arcára. Keresem éppen a lehető legértelmesebb kérdést ami eszembe jut, de eddig eléggé sikertelenek a próbálkozásaim.
- Te francia vagy, igaz? A neved sokat elárul. - mondom és közben újra elvigyorodok. Bár nem tudom a vezetéknevét, ez annyira tipikus francia névnek tűnik, remélem eltaláltam, nem akarok hülyének tűnni.

Florence
december 15., este

Mosolygok egyet Florence megilletődésén, látszik rajta, hogy nagyon tapasztalatlan még, mind a kocsmázás, mind a fiúkkal való kapcsolatépítés terén. Nagyon bátortalan és könnyen zavarba lehet hozni. Hát van nekem szívem, hogy egy ilyen szegény kislányt akarok hülyíteni? Mindenképpen van, csak a benne rejlő szeretet nevű dologból nagyon kevesen kapnak. Ennyi.
- A légkör talán nem olyan nyomasztó már. Meg így legalább van egy kis társaságom is. - mosolygok - ó, igen, erre is képes vagyok, ha akarok - Florence-re. Szalad a nylevem az átkozott whiskey-től, legszívesebben befognám és lehetőleg még tarkón is vágnám saját magamat, de ez perpill lehetetlen, a nyelvemet már nem tudom befolyásolni és péklapát sincs a közelben a tarkónvágáshoz.
- Nem vagyok az a sértődékeny fajta. - mondom kicsit tűnődve. Magamon még nem vettem észre, inkább csak a húgomon, de rajta orbitális mennyiségben. - Hogy milyen? Nem tudom. Az vagyok, annak születtem, igazából nincs vele bajom. Sok a hó, magasak a hegyek, hideg a tél, sok a turista. - nagyjából ennyiben össze tudom foglalni azt, amit Ausztriáról tudni érdemes. - Egybként Innsbruck-ban születtem és ott is laktam, amíg ide nem hozott a sors.
Sóhajtok egy nagyot az utolsó mondat után. Néha tényleg van egy olyan érzésem, hogy valaki mindig aláássa a dolgaimat és elront mindent. Jó volt nekem ott a Roxfortban, most minek kellett iderángatni? Anyám és az ő különös hóbortjai.
- Nem hallottam még erről a névről. - felelem egy rövid gondokodás után. Jó lehet neki, hogy büszke arra, hogy francia. Én sohasem éreztem különösebben sehogy sem az osztrák mivoltom iránt, de biztos jó lehet, ha valaki büszke a származására.
- Könnyen. Mivel itt lakom szinte a szomszédban és gyakran jártunk át nyaralni, viszonylag egyszerűen ment a tanulás. Gondolom ez nálad nem volt ennyire könnyű. - beszéd közben a poharat babrálom, jó lenne, ha lenne már benne esetleg valami. Például egy kis whiskey.
Komolyan, minden kívánságom így teljesüljön, a csapos a következő percben feltűnik a pult azon felén, ahol mi ülünk és kitolja elénk a két poharat, benne a kért itallal. Az egyik a saját kezembe veszem, a másikat pedig Florence-nek adom.
- Hát... igyunk arra, hogy találkoztunk. - megeresztek egy bizalmas vigyort a lány felé és a szemébe fúrom a saját tekintetem, miközben összekoccintjuk a két poharat. Inni kezdek, de még mindig nem vagyok hajlandó elvenni a tekintetem Florence-ről. Mód felett kíváncsi vagyok a reakciójára.

Tányuska. ♥