Sharlotte

Gyönyörű, napfényes délután köszöntött mindenkire, és mivel talán az utolsó ilyen alkalom ebben az évben a hideg előtt, így érdemes mindenkinek kihasználni a jó időt. Ezzel Julianna sincs másképp, hiszen mielőtt még észbe kapna, máris viszi a lába előre, lefelé, valamerre a faluban.
Egy ideig elnézelődik, a házak között sétál, kicsik, nagyok, tömbházak, meg társasházak, és ilyenek, kívül pedig nagyobb otthonok, szinte villák találhatóak meg. Érdekes egy felépítés a faluban, még ahhoz képest is, hogy varázslófalu.
Kiérve a gigantikus épületek közül, megpillant egy picurka tavacskát, aminek a partján valaki elég fiatalnak tűnő ült. Talán diák? Vagy valamelyik itteni lakos gyermeke?
Mivel egyelőre fogalma sincs, odasétál hozzá, és leheveredik.
- Szia! Nem gond, ha leülök, ugye?
Mosolyodik el, szinte megszokott már tőle, ahogy az is, hogy magát is diáknak tartja, és gyereknek. Mindenkivel így beszélget el, de legalábbis úgy, ahogy annak a kora megköveteli. Meg úgy is érzi magát. A mozgása is könnyed, és finom, már nem is rémlik neki a tegnapi fáradtság. Arca az izgalomtól kipirult, és ekkor pillant le a lány ölébe, ahol a könyv van. Már az első pillantásra felismeri, hiszen ő maga tanít ebből, de nem akar most nagyon az iskolára koncentrálni. Inkább élvezi a szabadságot, és a hétvégét, ahogy valószínűleg a lány is, akinek a neve nem igen rémlik neki. Egy biztos. Nem gyakorlatis. De majd úgyis rájön, hogy szólítsa, ha meg nem, majd megkérdezi.

Sharlotte

Persze, persze leülhet, de azért maradjon csendben, hiszen ő most éppen olvas. A szeme még mindig elsiklik az anyagon, és valljuk be, nem is érdekli. Nem vallatóbizottság, hogy mindennek utánajárjon. És a diáknak ugyanúgy legyen meg a magánélete, és privátszférája, mint a tanároknak, és mindenki másnak.
Ezért nem is felel, hanem inkább csak leheveredik, és hallgat. Amíg a könyv csukódását nem hallja, a tájra mered, és arra a hideg, mégis kellemes nyugalomra ami most elárasztja. A bemutatkozás tőle elmarad, nem úgy, mint a lánytól, aki rögtön hadar. A tanerőt valami olyan keríti ettől hatalmába, hogy kellemetlenség, meg betanultság, és reflex.
Mindez szükségtelen, hiszen az óráján is látja a lányt, ott pedig ugye mindenki nevét tudja, és ismeri.
- Tudom. Már találkoztunk.
Mosolyodik el, és lehunyja a szemét. Fura egy nő. Egyszer csacsog, mintha szófo*ása lenne, máskor meg néma, mint a kietlen táj...
Ettől függetlenül most is próbál azért társalogni, egészen addig a pillanatig, míg meg nem borzong. Ekkor a kezeit maga köré fonja, és megdörzsöli a karját, ami talán a legjobban kitett testrésze a hidegnek, aztán a lányhoz is odafordul.
- Nem fázol?
Szemei kérdők, és tettre készek, azonban addig nem akar semmit sem csinálni, amíg a feltett kérdésre választ nem kap.

Sharlotte

Hideg van, és ezen semmi nem változtat. És hogy fázik- e a nő?
- Igen, én fázom.
Próbál elmosolyodni, de az ajka remegéstől, ami lassan már kocogássá erősödik, lassan már szólni sem tud. A kávét természetesen elfogadja, egy jó meleg ital mindig jól jön. Addig nagyjából semmit nem is fog fel, míg az első kortyot meg nem issza, és át nem járja a melegség.
- Köszönöm.
Mosolyodik el ismételten, majd másodpercekkel később egy kis láng gyullad, éled fel kettejük előtt. Melegít, és mindketten érezhetik a lángok simogatását, de a tűz csak lobog, nem is kell észrevenni. Az már csak ott lesz, amíg el nem mennek, és nem fogja engedni, hogy bármelyiküknek fázóssá váljon az érzete.
- Finom a kávé, köszönöm, tényleg. A receptet pedig kérem szépen.
Azt már nem teszi hozzá, hogy majd, de most már talán majd megoldódik a nyelve egy kicsit.
- Hogyan bírod ki ezt a hideg időt? De komolyan? Mindeni már fázik, és én is mondhatni, egész jól viselem a hűvöset, de ez már hideg.
Azt már nem mondja, hogy kik voltak a lány ősei, hiszen udvariatlanság lenne, de a hőháztartása az nagyon durván jó.
- Örülni fog neki majd a háziállatod, vagy a rokonaid, vagy...
Nem fejezi be a mondatot, nem gondol ő semmire sem. Minden esetre a hideg téli estéken majd jól fog jönni a melegsége, amikor alvásra kerül a sor, és ő fűteni fog, mint a kályha, a másik meg fázni fog, mert hideg van.

Keiko

Elég unalmasak a mindennapok, főként így vizsgaidőszakban. Nekem túlságosan sok dolgom nincs, és nem is volt, mert a diákok akkor vizsgáztak, amikor akartak, a padokon mindig megtalálták évfolyamuknak megfelelően a vizsgalapot, nekem csak annyi dolgom volt, hogy kijavítsam.
Mivel nem igen tudok most mit csinálni, így a vacsorámat is a faluban fogom elfogyasztani, remélhetőleg nyugalomban. Ennek érdekében pedig inkább többet sétálok, el a pillangóvarázs mellett, meg a csárda mellett, aminek nem is tudom, mi lett a neve, vagy nem is az változott? Fogalmam sincs.
Meg is találom azt a helyet, amit keresek, most nyílt nem túl régen a falatozó, ahova belépve tényleg nem fogad most túl nagy tömeg. Nem is baj, nekem pont erre van szükségem. A mexikói kajákat nézve nem is tudom mit egyek, amikor meglátok valami csirkének kinézőt. Persze, tele van chilivel, de legalább olyan étel, amit magam is ismerek. Arra rámutatok, a kasszához megyek, és közepesen megpakolt tárcámból éppen, hogy valamennyit kell csak kiperkálnom, és máris megkapom a gőzölgő fogást, egy üveg vízzel együtt, amit utólag kértem hozzá.
Eljőve körülnézek, és minden asztal foglalt, a legnagyobb örömömre, kivéve egyet. Magam sem tudom miért, de ahhoz az asztalhoz ülök le. A beszélgetés elvégre nyugis, nem lehet benne semmi kivetnivalót találni.
Szó nélkül csatlakozom, vagyis ülök le a székre, ami a kinézetével ellentétben sokkal kényelmesebb, mint gondoltam volna. Csak eztán nézek fel, a lányka elsős lehet talán, de abban biztos vagyok, hogy már iskoláskorú.
- Nem bánod, ha csatlakoztam, ugye?
Tör elő belőlem azért az illem, hiába, magam nem hazudtolhatom meg, aztán csak mint egy megszeppent gólya, leteszem a kezeim az ölembe, és csak nyugalomban ülök, annak ellenére, hogy farkas éhes vagyok. Elvégre ha nem maradhatok, akkor minek éljem bele magam?