Hiába kap magyarázatot, a forrófejűsége és a gyerekessége már letették az asztalra a névjegyüket a szokásos, elhamarkodott formájukban. A szavak már kijöttek a szájából, és megtették a hatásuk, s noha most már dacból sem akar válaszolni, a másodperceken belül feltűnő gyerek látványa teljesen kizökkenti.
Vannak az életednek olyan részei, amikre nem szívesen emlékszel vissza. Volt egy szar szülőd, bántalmazó osztálytársaid, vagy az is lehet, hogy szegénységben éltél, betegeskedtél. Vagy tragédiák értek az eddigi életed során. Egyáltalán nem biztos, hogy megemésztetted, ugye? Valahol, nem is olyan mélyen a szar emlékek mindig készenlétben állnak. Remek napod volt, jó ütemben dolgoztál, senki nem lépett a tyúkszemedre, kiharcoltad a fizetésemelést. Elmész aludni, és álmodban megint ott vagy, abban az emlékben, amit olyan szívesen elfelejtenél. Nem volt előjele, hiába tökéletes volt a napod, és nem triggerelte be semmi, megtámad. Mert ilyenek a rossz emlékek- nem tudod, mikor bukkannak fel és rúgnak térdkalácson, hogy baszódj meg, mert már majdnem túltetted magad rajtuk.
Ahogy a sápadt gyermekarcba néz, akarva-akaratlanul visszazuhan gondolatban ugyanabba a szekrénybe, ahova betömködte az anyja, hogy maradjon csendben, és ne mozduljon. Az elharapódzó pánik Rileyt jobban magával sodorja; bizarr "szerencse", hogy neki "csak" a légzése gyorsul fel. Mert amit a kölyök mond, túl ismerős. Nem halnak meg azonnal. Ha a torkukat átharapják, még hallani azt a gargarizáló levegővételt, amikor a torkába tóduló vér felbugyborékol. Az anyja vagy az apja vett így levegőt? Nem biztos benne. Abban sem, melyiküknek tépték ki a beleit és melyiknek szedték le végül a fejét. Vagy, hogy mennyi maradt meg belőlük. A remegő gyereket nézve nem is emlékszik, mikor emelkedett fel ültéből, de abban biztos, hogy túl meredten bámulja, és nem őt látja, hanem a közelében heverő embermaradványokat. Az orrában szinte érzi a hányás savanyú, ingerlő szagát. Egyikük sincs jól, sőt, kibaszottul távol állnak a jó bármilyen formájától jelenleg.
Az agya bizonyos esetekben nagyon jól tudja, hogy kell automata üzemmódra váltania és menekítenie a testét, mint most is. Reflexből lép el az asztaltól (mennyire jó, hogy már fizettek, mikor kikérték a fagyikat), és ugyanígy reflexből ragadja magához a gyereket talán erélyesebben az indokoltnál. Túlságosan megrázó emlékeket szakított fel benne a nem várt, de megérdemelt pofon, így aztán az autopilotra állt agya azt teszi, amit ilyenkor szokott: elhoppanál a helyszínről magához szorítva a gyereket, míg az emberek állig belebújnak a saját kajájukba. Úgy húzza magához Rileyt, mintha az élete múlna azon, hogy ne veszítse szem elől, de a landolás, és a célállomás már lehet, hogy maga Riley kívánsága volt, mert a következő pillanatban a házigazdája telkének füvén landolnak.
Vannak az életednek olyan részei, amikre nem szívesen emlékszel vissza. Volt egy szar szülőd, bántalmazó osztálytársaid, vagy az is lehet, hogy szegénységben éltél, betegeskedtél. Vagy tragédiák értek az eddigi életed során. Egyáltalán nem biztos, hogy megemésztetted, ugye? Valahol, nem is olyan mélyen a szar emlékek mindig készenlétben állnak. Remek napod volt, jó ütemben dolgoztál, senki nem lépett a tyúkszemedre, kiharcoltad a fizetésemelést. Elmész aludni, és álmodban megint ott vagy, abban az emlékben, amit olyan szívesen elfelejtenél. Nem volt előjele, hiába tökéletes volt a napod, és nem triggerelte be semmi, megtámad. Mert ilyenek a rossz emlékek- nem tudod, mikor bukkannak fel és rúgnak térdkalácson, hogy baszódj meg, mert már majdnem túltetted magad rajtuk.
Ahogy a sápadt gyermekarcba néz, akarva-akaratlanul visszazuhan gondolatban ugyanabba a szekrénybe, ahova betömködte az anyja, hogy maradjon csendben, és ne mozduljon. Az elharapódzó pánik Rileyt jobban magával sodorja; bizarr "szerencse", hogy neki "csak" a légzése gyorsul fel. Mert amit a kölyök mond, túl ismerős. Nem halnak meg azonnal. Ha a torkukat átharapják, még hallani azt a gargarizáló levegővételt, amikor a torkába tóduló vér felbugyborékol. Az anyja vagy az apja vett így levegőt? Nem biztos benne. Abban sem, melyiküknek tépték ki a beleit és melyiknek szedték le végül a fejét. Vagy, hogy mennyi maradt meg belőlük. A remegő gyereket nézve nem is emlékszik, mikor emelkedett fel ültéből, de abban biztos, hogy túl meredten bámulja, és nem őt látja, hanem a közelében heverő embermaradványokat. Az orrában szinte érzi a hányás savanyú, ingerlő szagát. Egyikük sincs jól, sőt, kibaszottul távol állnak a jó bármilyen formájától jelenleg.
Az agya bizonyos esetekben nagyon jól tudja, hogy kell automata üzemmódra váltania és menekítenie a testét, mint most is. Reflexből lép el az asztaltól (mennyire jó, hogy már fizettek, mikor kikérték a fagyikat), és ugyanígy reflexből ragadja magához a gyereket talán erélyesebben az indokoltnál. Túlságosan megrázó emlékeket szakított fel benne a nem várt, de megérdemelt pofon, így aztán az autopilotra állt agya azt teszi, amit ilyenkor szokott: elhoppanál a helyszínről magához szorítva a gyereket, míg az emberek állig belebújnak a saját kajájukba. Úgy húzza magához Rileyt, mintha az élete múlna azon, hogy ne veszítse szem elől, de a landolás, és a célállomás már lehet, hogy maga Riley kívánsága volt, mert a következő pillanatban a házigazdája telkének füvén landolnak.